Check up, azaz átnézzük, mit is csináltam az elmúlt hetekben, ahelyett, hogy blogot írtam volna. Sok jó téma volt a fejemben, azonban a rám jellemző lejegyzetelési kényszer hiánya miatt jól el is felejtettem a nagyját. Sebaj, mindig jönnek újak.

Az október végét néminemű nyaralással töltöttem el, kipihenve a mérgező gondolatokat. Egy ismerősömet látogattam meg Angliában, így társaságom is volt. Aki követ instagramon, az láthatta, milyen szép helyeken jártunk. Relax volt sok, napsütés már kevésbé, hiszen az esős Angliáról beszélünk. Többek között eljutottunk a British Motor Museumba, amiről hetekig tudnék cikkezni - autórajongó lévén. Azonban a Ryanairt és társait a földdel tenném egyenlővé szívem szerint. Aki érti, az érti miért. 

Aztán voltak itt még események. Többek közt, végre átvehettem az új projekt autómat, Alfa Romeo GTV-t!!! Ízlelgessük a kifejezést, hogy projekt autó. Ez az a fogalom, ami kihalóban van. Egyrészt egyre kevesebben értenek/akarnak érteni az autószereléshez hobbi szinten, másrészt - mint minden hobbi - ez is felemészt egy kerek kosár pénzt. Efelé megy a világ, csak éppen annyi sportosság, ami még megpengeti az idegszálak végét, de a többit már oldja meg egy szerelő. A hobbiautózás, mint őrület legnagyobb ellenszere a feleség, család, barátnő szentháromság. Habár a nők kifejezetten szeretik az igényes, szép autókat, de azt nem, amikor megtudják, hogy ennek az állapotnak a fenntartásához mennyit kell elvenni a kosztpénzből. Ráadásul ez egy Alfa, amiről mindenki úgy tartja, hogy egy betegágy. Aki ebben gondolkodik, biztos nem akar inkább egy 20 éves 3-as BMW-t? :)

Imádom ezt a segget :)

Hozzátenném - így kezdeti 3 garázsban eltöltött nap után - hogy eddig csak az előző tulaj hanyagsága után takarítottam, ergo nem a kocsi tehet róla, hogy nem kapta meg a szükséges gondoskodást. Nem mellesleg ez tipikus sportkocsi betegség, hogy aki birtokol egy ilyet, az csak hajtani akarja, gondozni nem. Pedig pont a hajtás miatt igényel több odafigyelést, időt és pénzt egy ilyen autó. A hajtás következtében ugyanis kopás, rezgés, és temérdek hő szabadul fel. A kopás megelőzésére akár 2x-3x drágább kenőanyagok (olajok, zsírok) szükségesek, és a csere is gyakoribb. A rezgés és a hő miatt pedig tönkremennek az elektromos kábelek és csatlakozások. A hő megeszi a szigetelést, a rezgés pedig kábelszakadást okoz. Ezért vannak azok az alfás pletykák, hogy az elektronikájuk megbízhatatlan. Ezekkel nem lenne baj, csak autót általában az átlagember veszi, akit nem képeznek ki autóvillamosságból általános iskolában. Az alkatrészek élettartamáról nem is beszélek. 

Hogy pénztemető lesz-e az alfa? Egyrészt nem nagyon érdekel, mivel nem ez az első számú autóm. Ha nem lesz pénzem rá, akkor majd jegelem a javítást néhány hétig. Mellesleg ez csak egy használt alfa, nem egy Porsche, Nissan 350Z, vagy - ne adj isten - egy Maserati. Azok az igazán nagy pénztemetők. Ellenben annál nagyobb tisztelet jár érte, ha egy ilyet működőképes állapotra bírsz hozni. Persze nem a társadalom részéről. Részükről csak egy meg nem értett autóbuzi leszel, aki pazarolja a pénzt.

Pedig mennyivel jobban is el lehetne költeni! :)

Az utóbbi hetekben több ismerősömtől is kaptam visszajelzés a blogommal kapcsolatban, és ezt nagyon köszönöm! Még akkor is, ha kritikát kaptam, mert ebből tudom, hogy jó-e az irány, ami felé megyek.

Szóval küldjetek minél több visszajelzést, mert vagy hasznos, vagy csak szimplán jól esik! Köszi!

Ugyanakkor azt vettem észre, hogy nem igazán tudják a blogomat hová tenni, hogy pontosan miről is szól, vagy mit jelent az, hogy fércelt álmok. Így most erről írnék néhány keresetlen gondolatot.

Valamikor 2017-ben véget ért egy hosszabb párkapcsolatom, és akkor eldöntöttem, hogy nagyobb szerepet szánok az életemben a minőségi emberi kapcsolatoknak. Meg szerettem volna találni azokat az embereket, akikhez én magam tartozom. Boldog akartam lenni, hasonló sorstársakat keresni, együtt szenvedéllyel rajongani dolgokért, és ehhez megtalálni a megfelelő embereket. Úgynevezett jól csinálása az életnek. Ez volt az álmom, egy fércmű. Azért fércmű, mert erősen vázlatos volt. Nagy vonalakban kitaláltam a dolgot, de a hogyant még nem tudtam. 

Aztán valahogy visszájára fordult ez a törekvés. Találtam ugyan minőségi kapcsolatokat, lett néhány igazán értékes barát azóta (pacsi!), ugyanakkor nem sejtettem, hogy érzelmileg és szociálisan mennyire romlott társadalomba merülök alá. Ezekről a felismerésekről, megdöbbenésekről, és csalódásokról születnek a bejegyzések. Megbíztam emberekben, akik kihasználtak, randevúztam nőkkel, akik nem tudtak kötődni. Az lett a szomorú tapasztalat, hogy valahogy az emberek a társas kapcsolataikat csak a saját igényeik kielégítésére használják, vagy belehányják a lelki nyomorukat a másikba. Ezzel még nem is lenne feltétlenül baj, hiszen jól esik megölelni valakit, vagy kipanaszkodni magunkat egy fáradt nap után, csak illik ezt visszaadni is. Illik viszonozni az ölelést, a meghallgatást, az érintést, a társaságot, és azt gondolom, ez a része baromira hiányzik. 

Persze lehet így élni, hogy használod az embereket, tartasz egy szeretőt, egy meghallgatósat, egy lelki szemetest, egy bandázóst. De mennyit érnek ezek a kapcsolatok? Én azt gondolom, hogy pontosan annyit, amennyit én is adok cserébe. Csak annak fogadhatom el a fél szívét, akinek én is oda bírom adni az enyémet. 

És mi lett az elmúlt két évben a suta tanulság? Talán semmi. Megváltoztam én is, de továbbra is hiszek az emberi kapcsolatokban. Egy kicsit több sebhellyel, kicsit bölcsebben és idősebben, de ugyanúgy meg fogom szavazni a bizalmat a következő embernek, aki szembe jön. Legfeljebb átver. 

Szoktátok mondani, hogy illene megosztanom a jó dolgokat is a blogomon, amik történnek velem. A minap pont volt egy ilyen gondolatom, így meg is osztom veletek.

A kerékpározás alapvetően sokat dob a hangulatomon. Tudom, nincs a legfancybb bringám, sem a hozzá illő legvagányabb öltözékem sem, de a flow mindenért kárpótol. Gondoltam egyet, hogy eltekerek a Dunához, ami tőlem 25 kilométer. Azaz 50, oda meg vissza. Eszembe is jut ilyenkor mindig, hogy két évvel ezelőtt egy barátommal mekkora kaland volt ez a táv. Arcunkra fagyott a dér a novemberi hidegben, és három napig voltam hadirokkant utána. Akkor még farmerban bringáztam, ma már áldozok a célszerűbb ruházatra. 

Ma pedig szinte rutinszerű egy ilyen túra. Csak elindulok, és letekerem. Kicsit fáj utána, de megnyugtatott egy ismerősöm, hogy másoknak is szokott fájni a feneke a hosszú tekerések után. Mondjuk nem is csoda, ha 100kg teher van egy kerékpár ülésnek nevezett, fél zsebkendőnyi felületen. Szép őszi idő van, és mivel hétköznap van, kevesen vannak a bringaúton. Meg is állok néhány fényképet lőni. Szeretem az őszt, a színesbe forduló leveleket, a megfáradt napfényt, ami ha rád süt jó idő van, de ha nem, akkor fázol. Az éttermek teraszain, ahol nem is olyan régen még nyári ruhákban lőtték a lányok fényképeiket a koktélokról az Instára, ma faleveleket fúj a székek közé a szél. Hiába, Tatának megvan a maga romantikája. 

Azt hiszem jobban kötődöm a vizekhez, mint a hegyekhez. A Duna partján a naplementét nézve azon tűnődöm, hogy milyen béke van itt. Nézni a víz sokaságát, miközben lomhán a partot mossa, és közben eszembe jut, hogy a folyó életének idejében az én életem hossza csak egy szempillantás. Miközben itt ücsörgök egy uszadékfán jerkyt nassolva, a gondolatmenetemet azzal fejezem be magamban, hogy talán nem is olyan rossz ez az élet. Mások a munkában fáradnak, én pedig a naplementét nézem a Dunán. 

Esteledik, és már alakul az őszi metsző hideg, így elindulok visszafelé. Tatára visszaérve a fűtések, és néhány ablakból a vacsorához készülő sült hús illata keveredik a levegőben. Milyen jó is lenne, ha egyszer nekem készülne az a sült hús! De csak gondolat szintjén kalandozom el, hiszen a valóságban én, az örök diétázó sosem kívánnék önszántamból koleszterindús vacsorát. Régen én is szerettem a jóllakás örömét, de megvolt az ára. 

Sosem szeretek innen hazatekerni. Tatáról Tatabányára csak 10 km az út, mégis, mint ha egy szakadék felett kellene áthajtanom. Két teljesen különböző világ, mégis közel egymáshoz. Egyre erősödik bennem, hogy ide kellene költözni, nincs már örömöm Tatabányában. Talán sosem volt, csak mások voltak a lehetőségek anno. És miközben hazafelé karikázok az őszi hűvösben, sült húsos gondolatokat hagyok magam mögött, ahogy fogynak a kilométerek. Talán nem is olyan rossz ez az élet, csak lenne kivel megosztanom.

Megjelent egy nem kicsit virális videó, amit megnézve támadt néhány gondolatom. A videóban szereplő, enyhén megtört csávónak a kérdező egy feleletválasztós kérdést tesz fel, miszerint "A" esetben örökre a feleségével marad, vagy "B" esetben... és itt már nem tudjuk meg mi lenne az, mert hősünk egyből rávágja, hogy a B megoldás érdekli, legyen az bármi más. 

 Beágyazni nem tudtam a videót, de a képre kattintva elindul

Elsőre vicces, aztán kicsit dühítő, végül szánalmas, ahogy egyre gyakrabban nézem meg. Ez a rövid videó annak a jelensége, amikor valaki fennhangon hirdeti, hogy sose nősülj meg, illetve a házasság életed legnagyobb hibája, egy p*na életed végéig, valamint neked se legyen jobb, mint másnak. Mind hallottuk már ezeket a kiváló mondatokat, közvetve vagy direktben is. Ezek akkor igazán kedvesek, amikor az illető felesége is jelen van a kijelentésnél. A probléma ezzel csak ott van, hogy saját magáról állít ki egy bizonyítványt a kijelentő arról, hogy teljesen alkalmatlan arra, hogy házasságban éljen, sőt, neki ez egy száműzetés, egy kényszer. Nem kicsit dühítő ez a hozzáállás azokkal szemben, akik véletlenül épp szeretik a feleségüket és boldog házasságban élnek.

Csak tudnám mit hisz! Mert én csak arra tudok gondolni, hogy a a fiatal éveit siratja ilyenkor, aki már többet nem mulathat, nőzhet, és hazárdírozhat. Kíváncsi lennék, hogy tényleg azt feltételezi, hogy ha nem lenne nős, akkor még így, negyven körül is a sörpocakkal, a kopaszodással, a ráncokkal, meg az időszakos merevedési zavarral ugyanolyan önfeledten tudna nőzni, mint 20 évesen? Akkor megoldódna minden problémája? Onnantól "Rám mámor vár", ahogy egy népszerű punk banda is énekelte anno? De cuki! Fogalma sincs róla, hogy a világ milyen embertelen és nyomasztó a szeretet körén kívül, de ha ennyire vagány, esetleg próbálja meg. Garantálom a "sikert" ;)

Amikor úgy döntöttem közel egy éve, hogy nyitni fogok az emberek felé, még magam sem gondoltam, hogy ennyire nehéz feladat lesz. Az sem volt egyszerű, hogy leküzdjem a magam köré éptett falakat, de mi a helyzet azzal, amit más épített saját magának? 

Az elmúlt évben nem kevés embert ismertem meg, és be kell valljam, ennyire sérült és agresszív társadalommal baromi nehéz boldogulni. Mert mire szocializáltak minkez az elmúlt évtizedek? Hogy aki hozzám szól, az biztos akar valamit. Leszól, lehúz, rám melegíti a szarját. Nem lehet odamenni valakihez és azt mondani neki, hogy jófej vagy, mert egy zavart és gyanakvó pillantást kapsz cserébe. 

Ezen kívül az emberek szeretnek szenvedni. Szeretik magukat bezárni a dobozba, hogy nekik csak ennyi jut. Ilyen a munka, ekkora paraszt a párom, nem tudok lefogyni, nincs hová elmenni, nincs mit felvenni, és a boltban is punnyadt a zöldség. A nagytöbbség nem fogja azt mondani, hogy változtatok, hogy keresek jobbat, hogy ettől jobbat/szebbet/többet érdemlek. És ha valakinek megpróbálod elmagyarázni, hogy sokkal többre is képes, akkor ezt teherként éli meg. Mert neki jó így, kicsiben, mert ezért is kell erőfeszítést tenni, de csak kicsit. A nagy az nem kell, abba elfáradna, viszont az elvárás az megvan, hogy kéne a jobb. Ezt tanultuk a tréner világból, hogy tenni nem kell a dolgokért, csak be kell vonzani. Hogy elhiszed, hogy neked jár az Audi és akkor kiadja, hitelből. 

Ezek az emberek nincsenek másképp a társas kapcsolataikkal sem. Lehetőleg senki ne akarjon hozzájuk közel kerülni, mert ha mégis, akkor abba nekik is energiát kéne fektetni. Ha te elmondod, hogy milyen napod volt, akkor neki is el kéne mondania, és nem akarja. Időt és munkát beletenni egy barátságba azt nem, csak kitaposni a másikat, mint egy rossz cipőt. Legyen kitől kölcsönkérni, vagy legyen kivel félrelépni, és lehetőleg azonnal váljon köddé az illető, ha meguntam. Ezt simán eljátszák emberek, hogy több hónapnyi barátkozás, ismerkedés után egyszercsak közlik, minden előjel nélkül, hogy akkor ők nem kívánják ezt folytatni, és légyszives ne keresd őket többet. Mint lámpa, ha lecsavarom, Ne élj, mikor nem akarom - Szabó Lőrinc: Semmiért egészen

És akkor itt vagy te, egyedül, aki szeretnél barátokat, ismerősöket, párkapcsolatot, és azzal szembesülsz, hogy mindenki elvenne belőled valamit, de senkitől sem kapsz vissza semmit. Sőt, ha egyedülálló vagy, akkor meg vagy bélyegezve, mint egy leprás, hogy te mást nem is akarhatsz, mint eljutni a lányok bugyijába. Ha szingli vagy, akkor ne is szóljál a másikhoz, húzz innen a picsába! Nem mindig mondják, de látod a szemükben, hogy kellemetlen vagy, pedig csak megkérdezted mennyi az idő. Ezt még a régi ismerősök is eljátszák ilyenkor, hogy még a wécére is félve mennek ki, nehogy kettesben hagyják veled az asszonyt, mert még a végén - mint egy ragadozó - lecsapsz!

De mi a tanulság? Nem a saját falaidat nehéz lebontani, hanem a másét. Különben hiába bajlódtál a sajátoddal, attól még egyedül vagy. 

Jött egy gondolatom erről, hogy a párunkat mikor és mennyire engedjük be az otthonunkba. Elvégre mégis életünk szerelméről van szó, aki jó esteben gyermekeink anyja/apja lesz. De mégis mikor, meg mennyire legyen ő az életünk része?

Szokás mondani, hogy ez bizalmi kérdés, hogy az ember mikor viszi fel magához a párját, pláne mikor ad neki kulcsot a lakásához. Azt gondolom, ez praktikus okokból következik be először, és talán túl hamar is. Elvégre ki akar folyton moziba menni, meg folyton összeegyeztetni, mikor végez a másik a munkahelyén? Adsz neki egy kulcsot, aztán le van tudva. Gondolnád legalább is, hogy ez ennyire egyszerű. 

Valójában onnantól, hogy a másik feljár hozzánk, az életünk része lesz. Elkezd jelen lenni az életterünkben. Először egy fogkefe, aztán a ruhái, majd lesz saját bögréje, meg hozza a fikuszt is. A végén azon kapod magad, hogy tele lett a fürdőszoba, meg akkor is el kell mosogatnod, ha neked még ráérne. A beengedésnél itt elő is jön, hogy érdemes fokozatosnak lenni. Elvégre lehet, hogy a másiknak lesz egy csomó hülyesége, amit te nem viselsz el magad körül, de neki pedig szüksége lenne rá, hogy otthon érezze magát. Lehetnek ezek igen bosszantó tulajdonságok is, mint például, hogy szanaszét legyenek a hajszálai, vagy csak csukott/nyitott ablaknál tud aludni, neked meg az ellenkezője kéne. Bármennyire is szereted, a te otthonod az a te otthonod, és preferálnád a saját hülyeségeidet, amit már egy közös otthonban nem feltétlen tehetnél meg. Tehát nem vagytok egyenrangúak a te otthonodban, még akkor sem, ha kulcsot adtál a másiknak. 

És mi van, ha megromlik a viszony? Szokták mondani, hogy ha gyerekkel kell közölni a szülőnek, hogy elválnak, akkor aznap valami olyat egyen a gyerek, amit nem szeret, mert ez után biztos, hogy utálni fogja. Hát, így van ez a majdnem közös otthonnal is. Senki sem szeretne egy olyan helyen tartózkodni, ahol valami kellemetlenség éri. Pláne nem, ha kvázi kettészakad az élete. Te sem szívesen mész át a patak egyik partjáról a másikra a köveken, ha egyszer már beleestél. Így az történhet, hogy az otthonodban, a testmeleg teknőspáncélodban kerül kimondásra a boldogító "nem", akkor a másiknak nyilván esze ágában sem fog többet ott tartózkodni. De könnyen lehet, hogy te sem akarnál, csak neked muszáj. Mert ha elviszi a holmiját, attól még kötni fogod a másikat a lakáshoz. Hol ült, hol evett, hogy aludt, mit utált, mit szeretett. Eszedbe fog jutni a bútorokról, a falakról, még akkor is, ha nem akarod. Csak te nem tudsz onnan elmenni, pláne, ha a lakás a tiéd. Megteheted, hogy kifestesz, meg lecseréled a bútorokat egy nagyobb polgári vagyonért, de ezzel sem biztos, hogy elfedted a problémát. De mit tehetsz?

Például törekszel a mértékletességre. Hogy csak akkor engedj be valakit az életedbe, amikor tényleg azt gondolod, hogy szeretnéd oda azt a valakit. Továbbá jobb, ha tőlem tudod, hogy sosem lesz egyenrangú fél a másik, amíg nem közösen választottátok ki az otthonotokat, a bútorokat, a színeket, az illatokat. Tehát addig is tudatosítsd magadban, hogy ez egyelőre a te otthonod, bármennyit is jár oda a másik. Ha szeretnél vele közöset, beszéljétek meg, és költözzetek össze, de máshol. Akár először egy albérletben, ami könnyen felmondható, ha mégsem működik ez nektek. Ha nem megy, legalább a szakítás miatt gyűlölt lakásból vissza tudsz menni a sajátodba, vagy máshová. 

Ezek nekem is egész friss felismerések. Sajnos belekerültem én is abba a cipőbe, hogy már nem szeretek itt lakni, ahol. Egyszerűen túl sok az emlék, túl sok ebből a rossz érzést keltő. Segít is abban, hogy elköltözzek nemsokára. Az azonban biztos, hogy az új helyemen körültekintőbb leszek. Vigyázzatok, ne kerüljetek bele ebbe a csapdába, mert később lehet inni a levét. 

A néhány hete történt párkapcsolati krízisem, amin keresztül mentem, felvetett bennem néhány kérdést. Keresem rájuk a választ, de nem lelem. Amikor már benéztem minden kő alá, meg hánytam-vetettem a kérdéseimet a fejemben - történetesen, hogy miért nem működnek a párkapcsolataim - nem egy barát/ismerős mondta, hogy lehet, hogy kicsit engedni kéne az elvárásokból. Az elvárásokból, ízlelgessük kicsit.

Azt szoktam mondani, hogy az emberben a párkapcsolat egy űr, ami egyre nagyobb lesz, ahogy öregszünk. Kezdetben még ez az űr egészen kicsi. Kamaszodó gyerekként megközelítőleg annyit jelent, hogy vegyen észre valaki. Aztán eltelik egy kis idő, és már észrevettek. Ilyenkor tágul az űr, hogy akkor most már nézzen ki így, legyen olyan a haja, legyen népszerű, vagány, stb. Ha megint megtaláltuk életünk szerelmét, akkor megint tágul egy kicsit az űr, és már az is fontos lesz, hogy legyen céltudatos, legyen jó szakmája, később pedig egzisztenciája, kultúrája, hasonló érdekélődési köre. Mire az életünk végéhez közelítünk ez az űr már akkora, hogy legfeljebb egy ember tudja betölteni. 

Mert hogy az űrt be kell töltenie valakinek, különben üres az életünk. Vágyunk a párkapcsolatra, hogy legyen velünk valaki. Mindazonáltal ha valaki kevesebbet nyújt, mint a bennem tátongó hiány, akkor hamar lankad a másik iránt az érdeklődésünk. Ha pedig többet akar nyújtani, mint amire vágyunk, úgy érezzük, hogy összenyom, hogy az ő világa alatt összeroskad a sajátunk. 

Én hiszem, hogy ez így van, mert eddig még nem nagyon hallottam ennél jobb elméletet. Amikor a barátaim azt mondják, hogy adjam lejjebb az igényeket, akkor valójában arról próbálnak meggyőzni, hogy túl nagy az üresség bennem, és be kéne töltse valami kisebb/kevesebb. Mondhatnám, hogy legyen, de akkor hazudnék, hisz a betöltenő luk pontosan ugyanakkora, mint eddig. Egy darabig persze el tudom titkolni egy új kapcsolatban a másik elől, hogy szeretnék családot, hogy nem vágyom már bulizásra, hogy szeretnék nyugodt életet, milyen jövőt képzelek el, és hogy hol. De aztán hiába próbálnék meggyőzni például egy szegedi lányt arról, hogy valójában én Szombathelyen szeretnék lakni. Vagy a nőt, aki nem szeretne gyereket soha, hogy én márpedig hármat szeretnék. Őszintén hittem, hogy az előző kapcsolatom lesz az igazi. Sokszor szinte várom, hogy megjelenik az ajtóban, hogy csak vicc volt az egész. Hogy az jön vissza, akire mindig is vágytam. Hogy olyan lesz majd, mint amikor hittem benne, hogy másmilyen, mint amilyen. De az ajtón nem kopog senki, és a telefonon sem jelenik meg már a száma. Elengedtem, ő pedig elment...

Lejjebb adhatom akkor az igényeimet? Nem tudnám. Egyszerűen azért, mert vagyok valamilyen, szereztem élettapasztalatokat, és megalkottam a világomat. Az elnyomott vágyakból pedig csalódottság lesz, majd ismét vágy. Mit tehetek? Várok, keresek, kutatok valaki után, aki be tudja tölteni a hiányt az életemben. Ahogy az idő telik, az űr egyre nagyobb lesz, és az megfelelő valakinek a megtalálása egyre nehezebb. Istenem, segíts, hogy jól döntsek! 

Gyakran figyelmeztet az okosórám, hogy kellene még sétálni, hogy meglegyen az aznapi lépéscél. A nap 24 órájában ott van a csuklómon, tud minden lépésemről, minden szívverésemről. Innen nézve, lehet sokkal jobban tudja, hogy mire van szükségem, mint nekem, a dagadt nyugatinak.

A séta, vagy a lépések száma igenis nagyon fontos az életben maradásunkhoz hosszútávon. Számtalan olyan jó vagy rossz döntésünk van, ami a mindennapjainkban bagatell, de 10-20 év távlatában nagyon is kihat majd az életünkre. A szakirodalom átlagosan napi 10.000 lépést tartana elegendőnek ahhoz, hogy egészségesek maradjunk. 10.000 lépés pedig - ha 70cm-es lépéshosszal számolunk - nagyjából 7 kilométert jelent naponta. Ez soknak tűnhet, de ha belevesszük, hogy kb 1500 lépést már a lakásban össze bírunk szedni, és ha a munkánk során sem egy asztalnál ülünk egész nap, akkor ott is csurran-cseppen párezer lépés, úgy már nem is kell olyan sokat hozzátenni.

Egy átlag magyar, ha napi 4000 lépést megtesz, akkor talán sokat is mondtam. Elvégre nincs mindenkin lépésszámláló vagy aktivitásmérő. Azonban a mai világban, ahol az emberek többsége a wc-re is autóval megy, vagy 1 megállóért is megvárja inkább a buszt, nehéz rávenni bárkit is a mozgásra. 1 óra séta kb 7.000 lépést jelent, így ha a inkább lesétálnál a boltba, vagy a postára, és nem ijednél meg egy-két kilomtertől, nagyon sokat tehetnél az egészségedért. Lássuk mik ezek az előnyök:

+ segít a mindennapi stressz levezetésében

+ boldogabbak leszünk, ha a szabadban sétálunk, mint ha egy futópadon tesszük ugyanezt (forrás)

+ elősegíti a kommunikációt, séta közben szívesebben beszélgetünk 

+ segít alap állóképességünk megtartásában, növeli az izomerőt és rugalmasságot

+ minden megtett +1000 lépéssel 16-18%-kal csökken a térdizületi gyulladás kockázata (forrás)

+ enyhíti az athritis okozta fájdalom tüneteit

+ a rendszeres sétálóknál 30%-kal alacsonyabb a csontritkulás kockázata (forrás)

+ a rendszeres napi séta csökkenti a vércukor szintjét (forrás)

+ 2000 lépés megközelítőleg 100 kcal zsírégetést jelent

Hogyan tudod magad rávenni a mozgásra? Erre van sokféle tipp, de mint mindig, itt is az akarás a lényeg. Nem kell egyből maratont futni, elég ha először csak kicsit változtatsz. Pl ma lesétálok a boltba, nagyobb kört megyek a kutyával, taxi helyett hazasétálok a kocsmából, és így tovább. Idősebbeknek hasznos egy fitness-kutya, hogy kimozduljanak otthonról. Minél többször intézed gyalog a napi teendőidet, annál kevesebb időt kell pluszban sétálnod a nap végén. Ez még a nagy fogyáshoz nem elég, de egy jó kezdet!

Látható tehát, hogy mindenképpen sokat tehetsz magadért, ha felemeled a popódat az irodai székből, otthon hagyod a kocsit, inkább lépcsőzöl a lift helyett. Ugyanakkor köztudott, hogy az ember alapvetően kényelmes lény, így - mint minden sport - ez is igényel tudatosságot. Írd fel egy cetlire, állítsd be az okostelódon, vagy vásárolj egy aktivitásmérőt. 10.000 Ft körüli összegért már hozzá lehet jutni a legolcsóbb aktivitásmérőkhöz. Itt is részesítsük előnyben az ismertebb márkákat (Huawei, Xiaomi, Polar, Garmin, Fitbit, stb).

Ne felejtsetek el feliratkozni a Facebook oldalamra, és köszi, hogy megosztjátok a bejegyzést ismerőseitekkel is! 

Elég komolyat mentünk tavaly, a körülményekhez képest :D Megkésve bár, de törve nem, arra gondoltam, hogy fussuk át gyorsan, mi is történt tavaly. Illetve férceljünk össze néhány álmot az idei évről, hogy hogyan lenne jó. Aztán meglátjuk, hogyan lesz.

Tényeg nem húznám hosszúra, így csak vázlatosanszedtem össze a tavalyi évet:

- 26 poszt született az okosságaimról, amiben volt hideg és meleg is

- Kezdésnek a Szerető c. bejegyzés volt a legolvasottabb. Legyetek észnél, tényleg. Kerüljétek el az ilyen szituációt, ha csak lehet. 

- Sikeresen kimásztam a depressziómból, ami nagy szó. Ehhez nagyban hozzájárultak a nehéz, de jóravaló döntések, hiszen mint azt ma már mindenki tudja, bizonyos dolgokat el kell engedni, mint a fagyos lejtőn érkező 40 tonnás kamiont. Továbbá nagy segítségemre volt a sport, és a túrázás mint új hobbi. Erről volt is egy kiváló bejegyzés, amit mai állás szerint 1344-en olvastatok. 

- A depressziómból való kilábalás végére a pontot egy új párkapcsolat hozta el az életemben. De róla csak érintőleg írok. Ezt az álmot inkább megtartom magamnak :)

- Kihullott a hajam, aztán visszanőtt. Ezt is a depressziós lelkiállapotom számlájára írom. Hozzátenném, hogy nem lett 100%-os az eredmény, de mondjuk 98%, amit már aláírok. Idén már a gyógyszert is elhagytam, meglátjuk, hogy visszatér-e a rettegett hajhullás. Drukkoljatok, hogy ne.

- Ami a legnagyobbat ment 15629 megtekintéssel, az A kamionos szakma 10 legnagyobb hazugsága. Gondolom felkapta a kamionos társadalom, azért látták ennyien. Kaptam érte hideget és meleget. Egy szubjektív vélemény volt, már amennyire egy leblogolt vélemény lehet magánvélemény, de most sem gondolom másképp. 

Nagyjából ez volt a tavalyi év. Idénre még csak nagyvonalakban találtam ki, hogy mit is szeretnék. Biztosan folytatom a bringázást és a túrázást. A bringázással most úgy vagyok, hogy a jelenlegi kerékpárom képességeit kezdem kimaxolni. Hiába, fejlődés van. A túrázás viszont még nagyon gyerekcipőben jár. Jó lenne folytatni a kéktúrát, illetve megejteni sátorozós, többnapos túrákat is. A kamionos pálya elhagyását is megkezdtem. De erről majd hosszabban akkor, ha minden adott a profilváltáshoz, viszont ez még évekbe telik. Az év végén tervben volt, hogy elkezdek egy podcast adást is, azonban ez egyelőre nagyon parkolópályára került. Lehet lesz valamiféle modernizálás írott tartalomról audio vagy video irányba, még meglátjuk. Törekedni fogok rá, hogy a sok munka mellett legyen móka is, amiről beszámolhatok nektek. Ennyi lett volna az összefoglaló, jönnek az új postok ezerrel!

Addig is kövessetek engem Facebookon, hogy ne maradjatok le az okkoságaimról ;)

Mivel egy pár évet már eltöltöttem ebben a kiváló szakmában, úgy éreztem, hogy itt az ideje, hogy beszéljünk arról, amit mindenki hisz a kamionozásról, de rosszul. Jöjjön a kamionos szakma 10 legnagyobb hazugsága.

1. A kamionos jól keres

Hogy mi a jó, mi a rossz, a sok meg a kevés abba most ne menjünk bele. Erről filozófus és közgazdász generációk írtak tele könyveket. Mondjuk, hogy mindenki el tudja dönteni, hogy neki mi a jó fizetés. Egy kamionsofőr ma (2018 végén), nyerges szerelvényen 400-500.000 forintot keres, amit az átlaghoz képest mondhatnánk jónak, de aranyélet biztosan nem lesz belőle, ha havonta 4-8 napot vagy itthon. A legtöbb kamionos, aki nem hitelt törleszt, alkoholista, vagy játékgépezik, az általában kényelmi dolgokra költ. Van jó laptop, tévé, CB rádió, okosóra, márkás ruha, de ennyiben ki is fújt. A csencseléssel és ügyeskedéssel összeszedett vagyonokat ma már el lehet felejteni. 

2. A kamionos világot lát

Szűk értelemben véve inkább csak Európát, de a lényeg nem is itt van. A kamion (mivel nem kicsi) interurban közlekedik, tehát autópályán megy, és a városszéli ipari parkban rakja le a rakományát. Tehát ha azt hallod, hogy egy sofőr Párizsba, Londonba, Amszterdamba megy, akkor nem a mesés kultúrát, a gourmet éttermeket, és a megannyi látványosságot fogja élvezni, hanem egy koszos ipari parkban rakodik, aztán megy is el onnan, mert már jön is a következő fuvar. Nézelődésre max egy kint ragadt hétvégén lenne lehetőség, ha valami nagyobb város közelében lehet megállni, de ez viszonylag ritka. Ámde ha mégis megadatik, viszonylag kevés sofőr veszi a fáradtságot, hogy kimozduljon. A fülkében ellustulás, tunyulás és nasizás megteszi a hatását. 

3. A kamionos igazán szabad ember

Lehet, hogy valamikor az volt, de manapság biztosan nem. Nyomkövető van a kocsiban, kamera a fülkében, plusz a hatékonyság miatt nincsenek szabad napjaid, de sokszor óráid sem. Lerakodás után már kapod a következő rakodást, menni kell, mert akkor termel az autó. A kötelező 11 óra pihenés pedig egy vacsorára és egy normálisabb alvásra elég, a bármit csinálásra nem. És ha vannak szabad napok, azt minden kamionsofőr inkább otthon töltené, mert a számukra az a legszebb hely.

4. Az egyedi kinézetű kamionok

Sokan gondolják, hogy majd egyszer kamionosok lesznek, és csodásan airbrush festett, szúrófényekkel és ledekkel kicsinosított, krómfelnis, bőrrel behúzott nagyfülkés Peterbilt kamionnal vagiznak a pihenőkben. Jó is lenne, sokan vágynak rá, de a módosítások egyik felét a hatóságok nem engedik, a másik felét pedig a cégtulajdonosok. Ma nagyjából olyan kamiont fogsz hajtani, amilyet éppen kapsz. Szerencsére sokat javult a konkurenciaharc és a megbízhatósági elvárások növekedésével a gépjárműpark. Azonban ezek a szerelvények nagyjából szériaállapotban futnak életük végéig. Ami külcsínt illeti, jó, ha egy szúrófény hidat felszerelhetsz, a belbecs pedig kimerül a truck shopokban kapható bőr hatású műszerfal takarókban. Persze lehet igényes átkárpitozást kérni, de a céged biztosan nem fizeti ki, egy kamionos pénztárcájához mérten pedig igen drága mulatság. Ehhez hozzájön, hogy ma egy sofőr viszonylag ritkán tervez évekre egy cégnél. 1-2 évért pedig nem áldoz a kamionra. 

5. Jól lehet vele csajozni

Ezt már több helyről hallottam, de szerintem csak az a nő esik hasra a kamionozástól, akinek fogalma sincs, hogy mivel jár, illetve nagyjából egy hajléktalanhoz vonzódik. A nők többsége ugyanis viszonylag nehezen viseli, ha életük szerelme hetekig távol van, és ez nem is fog változni. Ma ha egy új ismerkedés közben kiejted a szádon, hogy kamionos vagy, nagyrészt csak szájhúzogatást kapsz a hölgyek többségétől. Arról nem is beszélve - és erről a sofőrök tehetnek - hogy a kamionosok oltári dürhő sudribunkónak vannak elkönyvelve a fejekben, akik csak hőzöngenek, mindenki elé kihajtanak a pályán, büdös, koszos igénytelen állatok. Szóval inkább azt mondanám, hogy ha sofőrként össze tudsz szedni egy lányt, aki kicsit is meg tud békélni azzal, hogy sofőr vagy, akkor tartsd meg.

6. A jókedvű, menősködő utazások

Valahogy mindenki úgy képzeli a kamionozást, hogy beülünk a hodály fülkébe vigyorogva, felrakjuk a napszemcsit, fütyül a turbó, húzzuk (nyomjuk) a dudát, és mindenki előre integet nekünk, miközben a CB-n érdeklődünk a kollégáktól, hogy mi a helyzet. A valóságban 9-10 órákat vezetsz teljes monotonitásban az autópályákon, a nagy zenéből csak egy legolcsóbb áruházi autórádió jut, és ha az emberek meglátnak egy belvárosban, csak azt a furcsa fintort látod az arcukon, hogy minek jött ez ide ezzel a nagy szarral? De ha nem így lenne, és te azért is megmutatod, hogy menő kamionos leszel, akkor hamar letöri majd valamelyik ellenőr/rendőr a lelkesedésedet, főleg ha egy nap akár 2 kontrollt is kapsz. A kontroll placcon pedig minden vagy, csak menő nem. Igyekszel szürke kisegér lenni, hogy lehetőleg gyorsan szabadulhass. Annak érdekében pedig, hogy többet ne szedjenek ki, mindenféle feltűnő rajoskodást elfelejtesz

7. Bármikor abba lehet hagyni

Ez olyan kijelentés, mint amikor egy dohányos mondja, hogy bármikor le tudja tenni a cigit. Most ugyan pont nincs kedve hozzá, de ha akarná, akkor menne. A legtöbb kamionos hasonlóan van. Egyrészt a többség nem ért semmi máshoz, de ha mégis van a zsebében +1 szakma, azt sem csinálta már évek óta. A többség megpróbál valamiféle kiugrási kísérletet. Elmegy garázsmesternek, szerelőnek, vagy bárminek, csak ne kelljen kamionozni. Hamar rájön, hogy a kaminoban senkihez sem kellett alkalmazkodni, senki nem mondta meg mikor ehetsz-ihatsz, vagy mehetsz ki a wécére, és a fizetés is jó esetben csak a fele lesz egy kamionos fizetésnek. A végeredmény, hogy az effektív több munka és a feleannyi pénz hamar visszakényszerít a kamionfülkébe, és keserű szájízzél lehet menni rakodni.

8. Aki mindenhez hülye, abból majd kamionsofőr lesz

Ez egy hatalmas tévedés a fejekben. Természetesen minden szakma megtanulható, így ez is, de csak azért, mert nem iskolában oktatják, még nem lesz egyszerű. Egyrész meg kell csinálni a jogosítványt és a temérdek papírt, hogy egyáltalán felülhessen valaki egy kamionra. A GPS-ek ellenére tudni kell tájékozódni, illik beszélni legalább angolul vagy németül, el kell viselni a magányt, tudni kell pótkocsival tolatni a nagyon szűk helyeken is, és úgy összességében valahogy ezt a szakmát jól csinálni. És itt még nincs vége, mert minden évben kell oktatásokra járni, 5 évente a papírjaid jó részét meg kell újítani (újra kell vizsgázni). Aki tehát mindenhez hülye, az a kamionozáshoz is hülye lesz. A kamionos szakmában pedig a hülyeség sokba fáj, ha azt vesszük, hogy egy szerelvény 50-70 millió forintba kerül.

9. A stresszmentes hosszú élet

Szokás mondani, hogy a kamionos nem tudni, miben fárad el, hiszen csak vezet. Aki így gondolja, annak javaslom, hogy üljön be a kocsijába és menjen el 700 km-t csak úgy, 90-nel, és mondja meg mennyire fáradt, amikor oda ért. Ezen kívül a stressz ugyanúgy az élet része itt is, mint máshol. Felidegesít a targoncás, a speditőr, a forgalomban az a suttyó buzi, akit mindannyian ismerünk. Egész nap egy autópálya porát lélegzed, konzerveken és tartósított kaján élsz, tisztálkodni pedig jó ha 2-3 naponta van lehetőséged. A sörözésről és dohányzásról már nem is ejtek szót. Hogy lássuk ennek az eredményét, nézzük meg, hogy hány nyugdíjas kamionsofőrt ismerünk? Jó, ha 1-2 embert. Ez azért van, mert a kamionsofőrök ritkán élik meg a nyugdíjas kort. 40-50 évesen hullanak el valami pihenőben, többnyire valami vérkeringéssel összefüggő betegségben, mint a trombózis, vagy a szívroham. És amúgy minek is, hiszen a hiába a nagy kereset, ha 40 évig csak minimálbérre jelentettek be.

10. A fenntartható családi élet

Ez kicsit kapcsolódik a csajozós ponthoz. Nem mondom, hogy nincsenek kamionosok családdal, de ne essen senki abba a hibába, hogy azt hiszi, ezek a családok működhetnek úgy, mint egy normális família. Egyrészt a sofőr, mint apa, nagyjából csak skypeon látja a gyerekeit felnőni. A gyerekeiben mindig csak egy keserű emlék, egy űr marad, hogy apa itt sem tudott ott lenni, apa oda sem tudott eljönni. Mindezt miért? Mert haza kell adni a nagy lóvét, ami családfentartásra már nem is olyan nagy lóvé. A közelség hiánya miatt sok ilyen házasság megy tönkre, a felesgek máshol vígasztalódnak, a gyerekek nem kötődnek. Nagyon erős kapcsolatnak kell lenni, hogy ezt az alkut mind a két fél be tudja tartani. Míg a családnak biztos megélhetést, addig a kamionsofőrnek egy élettel teli otthont ad. Aki így tud működtetni egy családot, tegye össze a két kezét. 

Összegezve a fentieket, a legtöbb ember a pénzért választja ezt a szakmát. Aki még gondolkodik csak rajta, hogy sofőr lesz, annak azt ajánlom, rendesen gondolja át. A jó keresetért évekkel és az életünkkel kell fizetni, és a pénz ellenére magányos remete életet kell élni, ami mentális leépüléssel járhat együtt. Megéri? Mindenki döntse el maga.