Elhagyva a krisztusi kort sem lett több ismerősöm, legalábbis ami a mindennapokat illeti. Mindig is több volt a barátok és ismerősök között a lány, mint a fiú, így ha összefutok velük, drámai beszélgetés következik. 

Ezek a nő ismerőseim is elmúltak már harminc, többnyire van gyerekük, és most élik az első válásukat. Úgy veszem észre, hogy valamiért mindegyikőjük házassága nagyjából 8-10 évet bírt ki. A húszas éveik elején gondolták úgy, hogy családot alapítanak, és akkor még nem gondolták volna, hogy nem a sírig fog tartani. Az elhangzó történetek közt nem jellemző a kulturált elválás, többnyire családon belüli erőszak és rengeteg fájdalom, mire a válási procedúra végére érnek. 

Az önzés, azt gondolom ez a mérge az egésznek. Bár mit is tudhatnék róla én, aki sosem nősültem meg és gyerekem sincs, de talán pont ezért vagyok objektívabb, mert külső szemlélőként látom a dolgokat. Szóval ezt örököltük a nagyszüleinktől, hogy családot kell alapítani, és együtt lenni 40-50 évig, hogy aztán öregségünkre a másikat teljesen ignorálva - de tisztességben! - nyugtázhassuk, hogy az életünk rendben volt. Azért valljuk be, hogy az őseinket nem is érte annyi inger, mint ma. Nem volt internet, meg mindenféle szexuális mozgalmak. 50 éve még kiközösítette a falu azt, aki elvált, ma pedig már úgy néznek egy több, mint tíz éve házas emberre, mint egy balekra, aki elszalaszt dolgokat. A család ugyanis lemondással jár, sokkal. Nem járhatsz olyan autóval amivel akarsz, nem veheted meg a drágább ruhát magadnak, sokszor még csak nem is eheted azt, amit akarsz, mert a gyerek az szent, őt szolgálod lehetőleg minél magasabb minőségben. Amikor már valaki évek óta lemondással él, és látja a kollégáin, a barátain, a szomszédján, hogy elváltan mennyivel könnyebb az élet, akkor könnyen beleszarnak a családi fészekbe, hogy egy darabig ismét önfeledten élhessék az egyetemista életet, csak már testileg némiképp lelakottabban.

A váláskor kettétörnek a sorsok, és nem csak a fejekben. Belépsz egy elvált ember lakásába, és látszik rajta, hogy nem otthon, csak egy lakás. Ebédlőasztal meg szék az valami lomizott hulladék, mert azt az asszony vitte, de a tévét azt apa nyerte meg. Kevés pénzből bizony a szükségre vásárol az ember, és csak ritkábban az igényre. Akinél a gyerek marad, annak hirtelen kétszer annyi dolga lesz, mert neki kell menedzselni a gyerek életét, a sajátja mellett. De legalább a másik - jó esetben - fizet gyerektartást, ami persze mindig kevés, mint a nyugdíj. Van cserébe hétvégi láthatás, de az nem gyereknevelés. Egy idő után elmegy a gyerek élete és a lemaradó szülő élete egymás mellett. A gyerekből kamasz lesz, a szülőből meg vénember, és már nem is érti miről magyaráz az a furcsa ruhákat hordó, számára ismeretlen szavakat használó emberi lény, aki a gyereke.

De visszatérve a válásra, a kezdeti felszabadultság érzését átveszi a csendes magány. Mert nincs kivel meginni egy sört, mert a haverok mennek haza gyereket fürdetni, meg ilyesmi. A nők sem futnak már neki olyan felszabadultan egy újabb párkapcsolatnak. Örülnek, hogy kiharcolták a függetlenségüket, meg esetleg egy saját lakást, és már ők sem akarnak közösködni senkivel. Csak jól esik, ha valaki vonzónak találja még, meg van kivel színházba járni. De végén mindenki megöregszik, és egyedül marad. Ha a gyerek kirepül, a test megöregszik, már csak sorstársak vannak. Megvannak az öreg nénik, akik folyton egymásra licitláva nosztalgiáznak a padon otthonkában?

Bár tudnék megoldást erre az emberhez nem méltó helyzetre. Vagy tudnám azt mondani, hogy lehet ezt másképp csinálni, de nem tudom. Szép gondolat a házasság, meg a sírig tartó tisztesség, de csak elmondani szép, és hallgatni mások csodálkozását, vagy áhítozását, hogy ennek mégis mi a titka. Valójában befelé kurva nyomasztó, amikor tudod, hogy azzal az emberrel, aki tíz év után már semmi újat nem tud mutatni, még le kell húzni vele 30 évet. Vagy negyvenet.

Fel kéne találni valami újat, amiben kevesebb az erőszak, a fájdalom, és a bántás. Ahol nem szakad ketté az élet, ha másik mást akar. Fel kéne találni az emberséget az embertelenségben.

Tíz év, ennyit töltöttem el átmenetileg egy lakásban, ami nem volt az enyém sosem. Beköltöztem 2012-ben, és idén pedig el kellett költöznöm. Mégsem azt a történetet írnám meg, hogy mennyire szerettem, vagy éppen nem szerettem ott lakni, vagy a dobozolást, a vég nélküli cipekedést, a soha véget nem érő kínlódást, hanem azt, ami talán a leginkább végig kísérte ezt a tíz évet, egy uborkás üveg történetét.

Amikor beköltöztem, még éppen a rezsicsökkentés előtt jártunk, munka is éppen hogy csak akadt, a lakás pedig szabályozatlan távhővel volt fűtve. Hőszigetelésről, új nyílászárókról pedig ekkoriban még álmodni sem mertem, a válságos évek végét éltük, de még épp a gödör alján. A lakás egyébként egy drogtanyánál éppen csak egy fokkal volt jobb állapotban.

A régi, dupla ablakos fa nyílászáról teljesen szétkorhadtak, mert az albérlők, akik addig lakták, nem festették át sosem. Az egyik szoba feketére volt festve, a többi pedig egy legolcsóbb barack sárgára, olajos kéznyomok mindenhol a falakon. A fürdő penészes, a parketta minden helyiségben kopott volt, de nekem - lévén ingyen volt - megfelelt. Apránként raktam rendbe a lakást, de voltak olyan dolgok, amikkel anyagi megfontolásból nem volt érdemes foglalkozni.

Az előszobában már tökélyre fejlesztettem a falak simára glettelését. Tetszett a kék szín, és mivel nem volt komoly tétje, felkentem az előszoba falára. A színe kissé megkopott 5 év alatt, de a felirat a mai napig tartja magát. 

Ilyen volt a fűtés is. Ha a meleget nem fújta ki a huzatos ablakokon a téli szellő a lakásból, akkor fix 28 fok volt. Tolták a távhőt ezerrel, és bár olcsó nem volt, de hideg sem. Akkoriban 70-80.000 forint volt havonta a fűtés és hát mit volt mit tenni? Gondoltam majd lejjebb tekerem a 60 éves öntött vas radiátorok szelepeit, hogy spóroljak párezer forintot. A szelep annak rendje és módja szerint el is fordult, viszont a 60 év alatt teljesen szétrozsdásodott belül, ezért nem zárt, cserébe a bakelit keménységűre zömült tömszelencéje elkezdett ereszteni. 

Na most mit csináljak? - gondoltam magamban. Hűvösebb nem lett, de cserébe elkezdett csöpögni a parkettára a radiátorból a víz. Jobb híján ráakasztottam akkor egy tejfölös vödröt. Akkor még nem sejtettem, hogy tíz évig kell a tejfölös vödörrel a radiátor csapon élni. Másnap felhívtam egy fűtés szerelőt, hogy a szelepeket szeretném kicseréltetni. Természetesen már akkor sem unatkoztak a szakemberek a munka hiányától, így mondta is, hogy ő aztán nem jön ki megjavítani, mert neki az nem pénz. Esetleg ha az összes radiátort kicseréltetem, de azt is csak akkor, ha elintézem, hogy víztelenítsék le az egész rendszert a lépcsőházban. Pörögtek a fejemben a százezrek és végül elnapoltam a dolgot. Egyszerűen nem érte meg megjavíttatni, lévén nem az enyém volt a lakás, illetve egy teljes felújítással egybekötve érte volna csak meg. Megszoktuk, hogy a -20 fokban is elég a rövidnadrág otthon.

Így hát maradt a tejfölös vödör, amit kiegészítettem alatta a földön egy rendes vödörrel, mert a fél literes bödön hamar megtelt. Uszkve egy hét alatt csöpögte tele magát, én meg akkor még kamionoztam, többnyire két hetes távolléttel. A tejfölös bödön kb 5-6 évet bírt így ki. Mi serényen ürítettük hetente, és így teltek a hónapok, aztán az évek. A bödön ürítése napi rutin lett, mint a porszívózás. Végül egy éjjel a hőtől és súlytól a füle megadta magát és hangos robajjal leszakadt. Én pont otthon voltam és a legszebb álmomból felverve kerestem a zaj forrását, de a bödönre nem gondoltam. Csak két nappal később vettem észre, hogy leszakadt. 

Utána egy uborkás bödön vette át a tejfölös helyét, és az élet ment tovább. Nyaranta jobb volt, olyankor mivel nem keringett a víz a rendszerben, ezért 1 hónapot is kibírt mire megtelt. Azon kevesek, akiknek 10 év alatt volt szerencséje ellátogatni hozzám, mind csodájára járt a kókány találmánynak, az életemben megforduló nők pedig először hüledeztek rajta, majd megszokták. Jobb mint az albérlet - mindig ez volt a mondás, így meg belefért, hogy pár dolog nem annyira működik jól. 

A látkép a hálószobám ablakából a Turul szoborra. Szép volt a kilátás, főleg ősszel, amikor sárgás vörösbe fordult a hegyoldal.

Egy ideig még terveim közt szerepelt a radiátorok cseréje, de önerőből nem akartam megcsináltatni, a ház pedig nem pályázott ilyesmire. Végül egy pár éve feladtam, mert tudtam, hogy a B oldal pereg az ittlétemet tekintve. Realitássá vált, hogy el kell költözni rövidesen, de nem tudtam mikor. Ezzel együtt pedig életbe lépett az az alapvető emberi tulajdonság, hogy a megújulásra való igény alábbhagy. Már nem festettem ki, már csak megszögeltem, ami épp letéredelt, hiszen majd valaki felújítja ezt a lakást szépre, én pedig remélhetőleg a sajátomba fogok költözni, és abba már szívesebben ölöm bele a forintokat. 

Gondoltam, hogy majd az új tulajdonosnak - mint egy Vonneguti értelemben - viccesen adom át az uborkás bödönt a kulcsokkal együtt, de nem igazán érdekelte, én meg már a költözés végére túl fáradt voltam bármilyen vicchez is. Így a bödön csak ott maradt, megbújva a hálószoba sarkában, a radiátor szelepre akasztva, hogy megvárja a fűtésszerelőt, aki majd hanyagul a sitt közé hajítja a rakétás üvegek és a helles dobozok mellé. Pedig ha tudná, hogy valószínűleg az ő hipermodern rendszerét is túléli egy ilyen egyszerű szerkezet. Illetve recycling, meg minden. 

Az utolsó bútordarab, amit levittem. Nyilván egy szék, hiszen valahol meg kellett pihenni két doboz levitele közt.

Hogy miért ihletett meg egy ilyen jelentéktelen dolog mégis? Tíz év alatt megtanultam, hogy mit és mennyiért érdemes felújítani egy lakáson. Nyilván bármilyen felújításról beszélünk, határ a csillagos ég, illetve a saját igényünk és pénztárcánk. Innen nézve pedig megértettem, hogy valamit százezrekért megjavíttatni felesleges, ha egy kvázi szemétből kitúrt bödönnel kiküszöbölhető a hiba. Az egyszerűség megható módon mutatja fel a középső ujját a haladásnak és a modern (drága) technikának és ez kis híján könnyeket csal az ember szemébe. Igénytelen volt? Hogyne, semmilyen otthonnak nevezett kuckóban nem férhetne meg ilyesmi. De nekem ez egy lakás volt, egy esernyő a fejem fölé, meg fűtés a hideg évszakokban, aminek az átmeneti falai tíz év alatt fölém magasodtak. Nekem otthonná vált és még így, igénytelenül is többet tudott nyújtani, mint egy kamionfülke és nekem ez akkor és ott elég volt. Ég veled uborkás bödön!

Nos igen, eltelt ebből az évből is az első hónap. Én pedig írnék, csak vagy ötlet híján vagyok, vagy időm nincsen. Mióta rendeződtek a magánéleti dolgaim, azóta valahogy nem foglalkoztatnak az emberek gyarló, önző tettei, mivel - hála istennek - nem én szenvedek tőlük. Azért még vannak témák, amiket szeretnék megírni, csak hát rohanóra sikerült ez az egy hónap. Összefoglalása következik.

A szilveszter eltelt, őszintén szólva nem is nagyon emlékszem rá, hogy pontosan hogyan. Aztán az első két hét nem is volt túl eseménydús. Leginkább dolgoztam volna, de idén a kelleténél több idő kellett, hogy a világ motorja be legyen rúgva végre. Na jó, őszinte leszek, kurvára szenvedtem az első két hétben, hogy dolgoznék, de nincs mit. Aztán felismerve a piaci folyamatokat, úgy mint a közelgő autóipari válság, módosítottam a vállalkozásom profilján kicsit, és így munka is lett. Még mindig igaz az a nagybecsű mondás, hogy a megnyert 10 forint sokkal jobb, mint a meg-nem-nyert 20 forint. 

Az Alfa mióta megkapta az új felniket és gumikat, azóta nem történt sok változás. Leadtam egy rendelést egy kerek kosár pénzért apró csetreszekre, úgy mint patentok, emblémák, műanyagok, tehát mindenre, amihez sehol nem lehet hozzájutni. Ez remélhetőleg a héten megérkezik, és akkor már nem csak jó lesz az alfa, hanem szép is. A brexit miatt volt bennem némi para. Mivel a csomagot egy angol cégtől rendeltem, ezért nem voltam benne biztos, hogy visszakapom az angol áfát, illetve megúszom vámmentesen a csomagom érkezését, de szerencsére az áfa is megjött, és mint kiderült 1 évig még vámmentesen lehet rendelni. Azért nagy pech autós szemmel a brexit, mert a legtöbb autórajongó és kincseket tartalmazó autósbolt Angliában van. Hiába, se szép nők, se rendes kaja, valami viszont kell, így hát maradt nekik a motorsport. Valószínű megmaradnak ezek a beszerzési források, csak az áfával és a vámmal emelkedik majd a rendelések összege. Tehát az amúgy is csillagászati áron beszerezhető dolgok árát nyugodtan megszorozhatjuk ez után kettővel. Hurrá...

Ja, majd elfelejtettem! Az Alfa most pár napig első számú autóként szolgál, mivel a Seatban - a jó időre való tekintettel - leengedtem az ablakot az anyós oldalon, majd soha többet nem jött fel. Még jó, hogy volt 13 fok, és napsütés, így egész kellemesen telt az a két óra, amíg hazaértem. Hiába, a Seat - megdöbbentő lehet - de 19 éves. Már ez-az elromlik rajta.

Apropó szép idő, tegnap sétáltunk egy kicsit Tatán az Öreg-tónál. Már melegen sütött a nap, és amikor épp nem fújt a szél, akkor éreztük, ahogy süti a tarkónkat. Jól esett, már csak egy-másfél hónapot kell kibírni, és itt a tavasz. Ancsinak pedig - ha minden igaz - sikerült találni egy tök jó bringát használtan. Így majd együtt fogjuk néha gyűjteni a kilométereket két keréken, amikor majd tényleg tavasz lesz. Én pedig nekiállhatok megcsinálni a fali bringatartót, amit évek óta tervezek, mert 2 bringa máskülönben bajosan fér el a lakásban, mert sajnos a panel-kiskirályok miatt tároló továbbra sincs. 

Máskülönben repülnek a hetek. Meló, alfa szépítés, és sok együtt töltött idő Ancsival. Nagyjából így telik most minden. Aztán ha lesz egy unatkozós délutánom, akkor megírom a bennem ragadt témákat is, csak győzzétek kivárni :) Nagyjából ennyi. Legyen meleg napos idő, sok!

Kissé eseménytelen eddig az év eleje, illetve vannak események, csak még eléggé homályos a végkimenetel, így addig nem nagyon írnék róluk. Az alfával viszont történtek dolgok, és pont összegyűlt egy jó hosszú cikkre való. Igyekszem közérthetően fogalmazni.

Történt ugyanis karácsony előtt, hogy összeállt az alfa motorja, így húztam egy merészet, és azt mondtam, hogy a tesztút a karácsonyi körutam lesz, mivel a puding próbája az evés. Se tréler, se szerviztámogatás, csak én, az alfa, és az országút. Meglepő módon egyben is maradt a kocsi, olyannyira, hogy a karácsonyi kör után még december 31-én azzal mentünk TWK Szilveszteri találkozóra, ami a hideg ellenére egy nagyon jó hangulatú esemény volt. Trabanton és Wartburgon kívül összegyűlt itt mindenféle márka old- és youngtimere. Kellemes beszélgetések, és csodálattal vegyes borzongás, ami kísért minket. Még az én drágám is beleszeretett egy autóba, egy 1969-as piros, drag versenyre pimpelt, 630 lóerős Sintgray Corvette-be, mi másba. A corvettet könnyű szeretni, gyönyörű forma, ráadásul gyermekkorom nagy kedvence. Ez az egyik olyan autótípus a listámon, amit félek, ha kipróbálnék, akkor nyúlós takony vezetési élménytől összeomlana az a szent emelvény, amin a gondolataimban ez a kocsi áll.

TWK Szilveszteri találkozón

Beletekertem hát a frissensült élményautómba gyorsan 1500 km-t, hogy jöjjenek ki a betegségei. Szakadjon fel belőle minden rossz, ami még van. Lássam melyik csavar alól szivárog az olaj, hol csöpög a hűtővíz, és egyebek. Egy biztos, eszegeti az olajat, de a jó hír, hogy nem nagyon. Nagyjából 2-3 deci 1000 kilométerenként, ami még sehol sincs egy korabeli Opelhez, ami új korában bevert 1 litert az olajból ugyanezen a távon. Figyelni kell, és tölteni, hiszen a szent vezérlésállító variátor alkatrész kondíciója azon áll vagy bukik, hogy mindig maximum jelölésen kell lennie az olajszintnek. A nagyobbik baj az volt, hogy bár az alfa kiválóan hasított, 110 km/h felett határozottan elkezdte enyhén rázni a kormányt, ami 140 körül alább hagyott. Ebből arra következtettem, hogy az autó valamelyik első kereke üt. Azt tudtam már a vásárláskor, hogy a négy felni, ami a kocsin van, bizony elég gatyán néz ki. Távolról persze szép, de közelről nézve szét volt padkázva, hámlott róla több helyen a festés. Ráadásul - mivel nem gyári felni - ki is lógott a sárvédő alól, ami erősen szabálytalan kis hazánkban, még ha az olaszok nagyvonalúan szemet is hunytak efelett. Tudtam tehát, hogy 4 felni és 4 gumi kell az autóra, de annyi volt az egyéb költségem, hogy halasztani szerettem volna kicsit ezt az amúgy nem olcsó beruházást. Nagyjából 200.000 forintról beszélünk. Elmentem hát az autóval egy futómű állításra és kerék centrírozásra.

A futóműves műhely, ahová vittem egész megbízható. Ott lehet állni a mester mellett amíg csinálja, és nekem ez fontos. A kerekek kiegyensúlyozása sem volt zökkenőmentes. A mester kopasz fején még a januári reggel csípős hidege ellenére is megjelentek az izzadságcseppek, és nem volt rest közölni, hogy a 4 gumi kuka, a 4 felni meg csak szimplán szar, és hogy ő már ezt inkább nem centírozná ki. Én meg mondtam neki, hogy de azért centírozza ki. Kelletlenül, de végül megcsinálták.

Állítják a futóművet. A kép csak illusztráció

A centrírozás egy viszonylag egyszerű dolog. Ha elképzelünk egy tányért, amint az ujjunkon pörgetjük, egészen addig, amíg az ujjunk tökéletesen a tányér közepén van, az nem fog leesni. Amint viszont teszünk egy súlyt valamelyik szélére, mér nem fogjuk tudni megpörgetni, mert mindenáron le akar esni. Az autó kereke is nagyjából ugyanígy működik. Azonban a kátyúk és egyéb úthibák bizony igencsak próbára teszik. Míg mi élvezzük a kényelmes rugózást az utastérben, addig a kerék csillapítás nélkül kap minden pofont. Egy év alatt pedig elég sok ilyen pofont begyűjt, magyarul finoman szólva sem hasonlít egy tökéletes hengerre (rázni fog). Ezeket az egyenetlenségeket úgy küszöböli ki a gumis, hogy a kereket megpördíti egy centrírozó gépen, ami megmondja, hová kell és mekkora súlyt ragasztani. Ezt a mester felragasztja, és újból gondtalanul róhatjuk a kilométereket. 

Na most az én felnijeimben már volt egy kilo súly, így azok - finoman szólva is - hülyére voltak verve. A centrírozás végén kiderült, hogy tulajdonképpen még így is mindegyik üt, így vagy felújíttatom, vagy lecserélem őket. Itt már az én homlokom kezdett gyöngyözni. A futóműállítás után az autó úgy ment egyenesen, mint ha sínen húznák, így ez jobb lett. A kerék viszont továbbra is rázta a kormányt 110 felett, tehát sok pénzért maradtam ugyanott, ahol voltam.

Hazaérve kezdődhetett a matek. Az autót szeretném hosszabban használni, tehát mindenképp ki kell javítanom a hibát. A felnit felújítani nem annyira érte volna meg, két okból sem. Hosszas nyomozás után kiderítettem, hogy felnik egy német ZS kategóriás felnigyártó termékei, ennek megfelelően mutatósak, de anyagukban gyengébbek, mint egy prémium felnigyártó termékei, mint pl az AEZ vagy a BBS. Az egyik ok tehát az volt, hogy ha felújíttatom, de fél év múlva megint ütni fog, akkor kidobott pénz. A másik ok, hogy kilóg egy kicsit a sárvédő alól, ami bár engem kicsit sem zavar, de előbb vagy utóbb kiszedne érte a rendőr, és könnyen a Mozaik utcai vizsgabázison találhatom magamat, amit meg nem szeretnék. A maceráról nem is beszélve, hogy le kell szedni a kerekeket, addig a kocsi bakon áll. Le kell szedetni róla a gumit, el kell vinni a felújítóhoz valahová pestre, aztán még egyszer érte menni, gumit rendelni, a kettőt elvinni a gumishoz és egyesíteni, majd visszatenni az autóra, hogy aztán vagy jó lesz vagy nem. Na ezt egy porcikám sem kívánta...

A régi felniken (Aluett R.O.D.)

Kellett tehát 4 felújított felni, meg 4 gumi. Az Alfa romeo felnijei igencsak szépek, így gyári megoldást kerestem. Még jó, hogy a különböző alfa típusok felnijei nagyjából kompatibilisek a többi alfával, így elég sokféle felni szóba jöhetett. Egyszerűen nem találtam olyan felnit nem gyáriból, amivel jobban nézett volna ki a kocsi. Ez olyan, mint egy Ferrarit tuningolni. Hova? Minek? Készen van, békén kell hagyni. Így hát a gyári felnik maradtak. A GTV saját gyári felnije 16-os, ritka esetben 17-es. Mindenképp maradtam volna a 17 colosnál, mert hát hogy néz ki egy sportkocsin a ballonos gumi? Nagyfelni, peres gumi, ahogy kell! Mondjuk a 18 colost már soknak érzem. 

Azonban a piac itt is beárazza a termékeket, tehát az a felni, ami szép, jól mutat, vagy ritka, az drága is. Pláne ha fel van újítva. Ami viszont gyakori, vagy nem trendi, az gombokért van. Az Alfa GTV Teledial fantázianevű gyári felnijével mondjuk Dunát lehetne önteni, annyi van, és nem is drága. Csak hát furcsa ez a körkivágott felni egy olyan autón, ami szinte csak élekből áll. Nekem még tetszene is, de ha már akkora projektbe fogok, valami nagyobbat kéne durrantani. 

Egy angol GTV Teledial felniken

Tetszettek a Toora nevű felnik. Ezeket jellemzően GT-re, 147-re készültek, és nagyon szépek. Csak egy bajom velük, hogy minden második alfán ilyen van. Sokszor azt érzem, hogy elvárás a pirosra pingált féknyereg, és a sokküllős felni, pedig az a piros féknyereg elég undorítóan tud kinézni, amikor megkapja az első komolyabb hőhatást a fékről, és bemattul, lehámlik, megég a festék. 

Toora felnik egy 156-os alfán, piros nyereggel. Milyen egyedi...

Voltak azonban különleges felnik, amik tetszettek volna. Pl ilyenek a retro nagyperemes felnik, amik nekem piszkosul bejönnek, de ebből egy komolyabb szett már túllépte volna a keretemet. Prodrive nevű felnicsalád, grafit színben, ami gyönyörű, csak az ára lett volna számomra ismét túl a kereten. Ebből 280-300.000 Ft csak a felni, és akkor még kell rá 4 új gumi, aminek darabja 25.000 Ft-tól indul. Nagy sóhajok, és nehéz elengedések. 

A Prodrive felni. Gyönyörű, de túl volt a keretemen...

Végül felbukkant egy szett különleges felni, ami már nekem is kedvező volt. Egy szett Alfa 147 Collezione felni, 17 colos, ritka, felújított, új Pirelli gumikkal, 180.000 forintért. Bár nem a legolcsóbb megoldás volt, de mégis emellett döntöttem. A felni ritkaságán túl az szólt mellette, hogy ezzel nem kell mászkálni sehová. Ki volt centrírozva, fel volt újítva, rajta volt a gumi, csak felteszem, és kész. Így egy hideg januári éjszakán a budaörsi Meki parkolójában tenyérbe is csaptunk az eladóval, így végre lett 4 szép felnim, és nem kell attól rettegni, hogy felrobban a gumi, vagy széthullik a futóműben valami 20 éve nem gyártott alkatrész a rázás miatt. Amint kisüt a nap egy kicsit, már ki is próbálom. Addig is itt egy kép a végeredményről. Tudom, elférne némi ültetés, és nem is terpeszt akkorát, de biztonságos, gyári, és új. Így, hogy nem szeretném pirosra festeni a fékeket, pont eleget takar, és pont eleget mutat. Úgy cuppant fel az autóra, mint paraszt bácsira a 20 éves gumicsizma. Semmi küzdés, csak a szép végeredmény. Örülünk. 

Most mindenki nyomja a tíz éves visszaemlékezést, hogy 2020, egy új korszak lesz, meg minden. Így hát én is összeszedtem fejben, hogy mi történt velem az elmúlt tíz évben, és össze is foglalnám veletek röviden, kevésbé lírai módon.

Azért is jó ez így most, mert pont tíz éve (2009. dec. 22.) volt a diplomaosztóm, kerültem ki a munkás világba, és vágtam bele a tragikusnak mondott munkás felnőttkorba. A dolgot súlyosbította akkor, hogy pont az év szeptemberében gyűrűzött be hozzánk érezhetően a gazdasági válság, így nem könnyítette meg számomra a karrier kezdetét. Végzett szociálpedagógusként pedig még nem is számíthattam túl nagy gázsira, összegezve tehát többszörösen hátrányos helyzetben voltam. Az első két évében voltam minden, csak akasztott ember nem. Elvállaltam ami jött, sokan voltunk így akkor. Benzinkutastól a hegesztőig, bármilyen munka jött, elvállaltam. Akkoriban 100.000 nettó kellett az életben maradáshoz, ma ez már inkább a duplája. 2012-ben lettem gépkocsivezető, mert fiatal voltam és kellett a pénz. Ez annyira jól sikerült, hogy most igen keserves kiszállni belőle, és beszállni valami tök újba. A munkát és a karriert tekintve most is kb ugyanazt érzem, mint 10 éve:

Sikeres évek vannak mögöttem, és azt érzem, hogy van előttem egy nagy szakadék, csak azt nem tudom milyen mély lesz, és mennyire nehéz lesz kimászni belőle.

Akkor ez 3 év volt.

A lakhatásomat tekintve, nem lettem backpacker, sem couchsurfer. Nem is vágyom rá így, hogy bejártam Európát minden héten. Fél év Budapest és fél év Sopron után visszatértem Tatabányára, amolyan jó földhözragadt módon. Egyszerűen ezt ismertem, még ha tré is. Azóta egy tragédia és oltári szerencse árán sikerült szert tennem egy saját ingatlanra, amivel egy nagyon kínzó fejfájástól szabadultam meg. Bár nem lakok benne ma sem, de az érzés, hogy ott van, nem veheti el senki, és bármikor oda mehetek lakni ha a szükség úgy hozza, az elképesztő biztonságérzetet ad. Másnak ez a szülői ház és a gyerekszoba. Sajnos nekem ez már nem opció, mióta el lett adva a "szülői ház". Tatabánya van tehát még most is, de ki tudja meddig! Az biztos, hogy páréven belül fel kell számolnom az itteni székhelyemet családi okok miatt. Siratni nem fogom, de kicsit azért hiányozni fog.

Barátságokat tekintve sikeres volt ez az időszak. Nem lett sok új barát, de aki lett, azokkal tényleg rendes, mélyenszántó, őszinte barátság tudott kialakulni. Voltak, akik lemorzsolódtak, de szép volt, amíg tartott a jó viszony. Az ember meg emlékezzen a szépre, ugye.

Párkapcsolati dolgaimat tekintve pedig... Hát, tulajdonképpen ez az egész blog arról szól, mind a 83 bejegyzésével, így vagy úgy. Volt benne minden, hosszú párkapcsolat, kaland, csalódás és öröm. Biztos, hogy ez visszafelé is igaz, hiszen én sem voltam sosem az a könnyen elviselhető ember, és mint tudjuk, az idővel ez nem javulni szokott. Miután megírtam a Mesterségem a magány című bejegyzésemet, tiszta vizet öntöttem a pohárba. Lapoztam, és eldöntöttem, hogy nem leszek többet a magány zászlóvivője ebben az életben. Most boldog vagyok Vele, és azt érzem, hogy könnyebb a világ terhe, mert ő van. Remélem sosem múlik el.

Így telt el nagyjából ez a tíz év, komolyan mondom, hogy szinte egy szempillantás alatt. És akkor ilyeneket még meg sem írtam, hogy hány új hobbi jött, hány kilót híztam vagy fogytam, vagy hány hajszálam hullott ki. De talán ez nem is olyan érdekes. Azt meg hogy tíz év alatt lett Facebook, meg Insta, elterjedt az okosteló, és a nokia töltő már senkit nem érdekel, majd megírja más. Idénre nem lesz több blogbejegyzés már, ha csak nem ér valami katartikus élmény.

Köszönöm mindenkinek aki olvassa, követi, megosztja, lájkolja, kommenteli az okosságaimat. Jó hogy vagytok, és remélem a következő 10 évben is itt lesztek, ahogyan én is. Addigra talán már egész másról fog szólni ez az egész. Boldog Újévet nektek, és legyen jobb az élet jövőre, mint idén!

Rohantam az elmúlt napokban mindenfelé. Nem újdonság ez, mindenki rohant. Lehet csak annyiból volt másabb, hogy nem tipikusan karácsonyos dolgok miatt rohantam. Hol egy barátomnak segítettem, hol a saját vackaimat terelgettem, de nem volt az a kimondott karácsonyi láz. Sem karácsonyi hangulat. 

Tanakodtam legyen-e fa. Ez az utóbbi években mindig kérdés, mert azok az értékek, amik nekem fontosak, nagyon billegtek az elmúlt pár évben. A család, meg a szeretet, azok csak olyan súlytalanok lettek. Ahogy így beszélgettek ismerősökkel, más is volt így ezzel, mármint hogy karácsonyi hangulata, na az egyáltalán nem volt. A bevásárlást is elintéztem 23-án és 24-én délelőtt, két részletben, mert nem volt tömeg. Talán egy zsúfoltabb szombat délelőtthöz tudnám hasonlítani az emberek tömegét. Nem volt kígyózó sor a pénztárnál, sem lerabolt polcok. Ahogy gurulok egyik üzletből a másikba, elhaladva a klasszikus fenyőfaárus telepek mellett azt látom, hogy 24-én délben még bőséggel van fájuk. Mi történt a karácsonnyal? Mi történt az ünneppel? Hol vannak az emberek?

Talán besokalltak, talán csak mindenkinek egyszerre lett elege. Elege a megfelelési kényszerből, az őrült költekezésből, a veszekedésekből, a stresszből, a rohanásból, az olyan emberekkel levésből, akiket rokonnak nevez, de valójában nem is ismeri. Könnyű ma már szeretni, és könnyű ma már utálni is, könnyű és erőtlen minden gesztus. Egyszerű látni a másikat, nincsenek már távolságok. Mennyit ér a telefonhívásom, ha bármikor beszélhetek a másikkal órákat? Mennyit ér eljutni Párizsba, ha fapadossal oda-vissza ötezerből megjárom? Mennyit ér a karácsonyi ajándék, ha simán megrendelem és kihozzák? Mennyit ér a vagyon, ha van pénz lóvéra? Hol az ünnep ha minden napom lehet ünnep? Ha bármikor bulizhatok, akkor abban mi a felemelő? 

Régen még 5-10 embernek akartunk megfelelni karácsonykor, ma már csak 1-2-nek. Legyen ajándék a gyereknek, meg esetleg a páromnak, aztán többi meg örüljön, hogy láthat. Beleborzongok, hogy inkább egyedül akartam lenni szent este, mint a családommal, mert úgy éreztem, jobban érezném magam egyedül. A végén talán már fa sem lesz, ki tudja.

Aztán valahogy ráébredtem, hogy az ellensúly hiányzik. Hiányzik a nehézség a hétköznapokból, hiányzik az elszakítottság a másiktól. Vajon jobban akarnám látni anyámat, ha nem láthatnám hónapokig, mint most, amikor bármikor láthatnám (de nem látom mégse)? Vajon nagyobb ünnep lenne a karácsony, ha nem lenne egész évben karácsony meg vásárlási láz? Értékesebb lenne a szülinapi ajándék, ha nem rendelnénk magunknak minden héten valamit? Vajon jobban megbecsülnénk meglevő szeretteinket, ha veszélyben lennék? Hiányzik az ellensúly, mert valaminek értéke, csak másvalamivel szemben van. Azért prémium ez az autó, mert a többi nem az - teszem azt. Azért ünnep a karácsony, mert a többi nap baromira nem volt az. 

Habár örülök, hogy a mindennapokban kicsit kevésbé küzdelmes az élet, mégis, hiányoznak a várva várt ünnepek, hiányzik a várakozás emléke, a viszontlátás öröme, a régi idők karácsonya. Mikor még nem azért volt apróság az ajándék, mert nem akartunk költeni, hanem mert egy apróságot is baromi nehéz volt előteremteni. A "jut" örömét felváltotta a "jár" keserűsége. A lét elviselhetetlen könnyűsége. 

Azért végül lett fa. Rendes, környezetpusztító vágott, nem mű, mint régen. Legalább ennyi maradjon, de ettől még egyedül vagyok.

Menni kéne lassan. Ő vár engem, még főzött is. Pont a kedvencemet, pedig nem is szerettem volna. Olyan gondoskodás ez, amit nem érdemlek meg. Még nem. 

Túl régóta vagyok egyedül legbelül. Túl sok ideje nem tudtam elmélyedni egy kapcsolatban sem. Annyira régóta börtönöm a magány, hogy már hiányoznának a falai, ha nem lennének. Folyton azt érzem, hogy visszahúz, hiába szeretnék kimászni belőle. Minden ölelésben ott van a szeretésre az igény, amit egyszerűen nem tudok megadni, pedig szeretnék. Szeretnék gondtalan lenni, feloldódni az ölelésben, önfeledt lenni, de nem tudok. És ez az örök bűntudat, ami mindeközben jön, hogy adós lettem, és nem tudom rendezni a számlát. Ezt nem tudom elmagyarázni senkinek. Szégyellem magam érte.

Közben mindig eszembe jut az utolsó nő, akit tiszta szívből szerettem. Miért gondolok folyton rá? Pedig kihasznált és megalázott. Még csak nem is beszélek vele. Mégis az az érzés hiányzik, ami vele volt. Az az izgalom, amikor vártam őt, és az a derű, amikor szembe jött velem. Az a vegytiszta szerelem, mikor semmi sem számított. Mikor majdnem egy pótkocsi végében fejeztem be egy kötélen. Igen, még az is hiányzik. Igaz szerelem csak egy van az életben.

Szóval indulnom kéne. Hogy mondjam meg, hogy nem tudok? Hogyan mondjam meg, hogy gyors ez nekem? Hogyan ne bántsam meg? Hogyan értessem meg vele a világom lényegét, hogy mennyire szeretnék kitörni belőle, és mennyire nem tudok? Nem tudnám megenni a főztjét. Túl sok szeretet van benne, amit nem érdemlek meg. Pedig akarnám, de mit adhatok én cserébe? Nehéz szívvel írom meg neki, hogy nem megyek. Meg fogom bántani, pedig nem akarom. Hiányzik is...

Haragszik rám, és joggal teszi. Az ilyen, mint én, mégis, minek akar társat? Aki nem tud szabadulni a démonjaitól, az ne terheljen másokat. De meg akartam próbálni. Végig akartam csinálni, egyszer, rendesen, úgy hogy most nem rontom el. Nem tudtam, nem volt erőm, csak a félelem sötét felhőiből lett sok a fejem felett már megint. Nem önzőségből, hanem szeretetből engedtem el, hogy inkább bántsam most egy kicsit, mint később nagyon. Mindenki másban jó, úgy tűnik, nekem csak a keresés megy, a megtalálás nem.

Mesterségem lett a magány, és bizony nem vagyok rá kicsit sem büszke, de profi lettem benne. Megint végtelenül magányos vagyok, pedig nem akarok... A saját láncomat kovácsolom észrevétlen.

Mindig is szerettem különcnek lenni, még akkor is, amikor épp a levét ittam. Ez egy olyan dolog, amivé bárki válhat, ha eléggé merész. Hogy szemléltessem, miről is beszélek, egy egyszerű példát hoznék, és ezért lehet, hogy sokan meg fogtok kövezni. Mégpedig, hogy az átlagosság a gyáva emberek luxusa, akik köszönik, inkább a pálya szélén maradnak. Beállni a versenybe, erőltetni, izzadni, küzdeni, na azt köszönik, nem kérik. Ha játszanának, nem lennének sikeresek, mert nem akarják felrakni a tétet a pirosra vagy a feketére, inkább tesznek mindkettőre, és mindig annyit nyernek, hogy annál a pénznél maradjanak, amivel elkezdték a játékot. Nincs kockázat, nincs veszteség, nincs nyereség.

A különcség tehát bátorság, aminek megvan az ára. Vegyük például sokszor cikkeim témájául szolgáló új hobbiautómat, az Alfa Romeot. A szar olasszal járni semmi estre sem logikus. Tisztában vagyok vele, hogy Alfa Romeoval járni költségesebb, mint egy megbízható, német autóval. Jobban kopik, vannak nyűgjei, többet fogyaszt, ugyanakkor jobb vele menni, imádok ránézni. Megfizetem tehát a felárát annak, hogy ilyen autóval járhassak. De miért csinálok ilyet? Miért akarok többet kiadni valamiért, amikor az átlagos olcsóbb? Mert szeretem ezt a feltartott középső ujjat. Szeretem, hogy nem alkuszok meg, hogy keresem a szenvedélyt, még ha az életemmel is fizetek érte. Én vagyok aki kimondja, aki meglépi, aki összehozza, mert többet akar az élettől, mint egy barátok közt epizódot hétköznap esténként. Aki tisztel, ezért tisztel.

Ugyanakkor, aki megvet, ezért vet meg. Mert a különcségem rámutat mások egyszerűségére, és ez sértő. Pedig nem másoknál akarok jobb lenni, csak saját magamnál. Ők azok, akik kárörvendenek, ha a szar, olasz kocsim nem indul be, akik élhetetlennek neveznek, amikor befürdök a szenvedélyes nővel, mert nem a biztonságos egyszerűt választottam, akik azt mondják, hogy úgy kell nekem, amikor kirúgtak egy munkahelyről a nagy pofám miatt. Hát ez a különcködés erkölcsi felára, az emberek megvetése.

Akkor sem lennék más. Talán ha akarnék se tudnék, mert van az a kevés ember, aki felnéz rám, és tudom, hogy miattuk érdemes képviselni a másik oldalt. Előfordul, hogy találok még egy ilyen hülyét, mint én, az pedig diadal nekem, mert egymásra ismerünk a másikban. Ez mi szövetségünk, a nem-átlagosok szektája. Ó kapitány, kapitányom!

30 nap van karácsonyig. Ugye milyen durva ebbe belegondolni? Persze, tudhatnám, hiszen az áruházak polcait két hónapja húzza a karácsonyi dekorációk, édességek, és reménybeli ajándékok súlya. Valahogy idén nem hatott meg, és az az igazság, hogy már évekkel ezelőtt észrevettem magamon, hogy egyre kevésbé hat meg. Már rá se kattintok egy rendes black fridayes akcióra, sőt, pár órával ezelőtt azon agyaltam, hogy lehet, hogy idén először fát sem hozok. Minek?

Két dolog nyomasztott igazán az utóbbi hetekben ehelyett. Az egyik, hogy mennyivel bővül még az alfára fordítandó összegek listája, és a másik, hogy mennyit kell még dolgoznom ezért a pénzért. Rohadt nyomasztó dolog a pénzügyeken gondolkodni, függetlenül attól, hogy azon most a hobbid, vagy a megélhetésed múlik-e. Na jó, talán az utóbbi egyel nyomasztóbb. Beszélgettem egy barátommal a napokban, hogy nagyon mennek az évek. Már van pár éve, hogy ide vésem a sorokat, hogy keresem azt a boldogságnak nevezett valamit. Kilenc éve kezdtem el a teherautó jogosítványt, amit B tervnek szántam, aztán már 9 éve annak, hogy nem tudok tőle szabadulni. Évek teltek el azóta, hogy az igaz szerelmet elengedtem, és azóta sem találom. Ráncot gyűr az idő a szemem sarkába, és csak abból tudom, hogy telik az idő - a karácsony közelségén kívül - hogy egyre kevésbé férnek el a fürdőszobában az időt visszatekerő/elfedő/elterelő kemikáliák. Szóval beszélgettünk erről a rohanó időről, és találgattuk az okát. Végül arra jutottam, hogy azért, mert egyre kevesebb emlékezetes pillanat van az életünkben. Hogyne, sokaknak lett családja, és minden nap ajándék, nyilván, ugyanakkor mindenki hajtja a szekerét. Minden nap nyomja a pénzcsináló gépet, alszik, majd kezdi elölről. Bezzeg 10 éve még nem volt két ugyanolyan nap! Minden másnapra jutott egy legendás történés, hol egy buli, egy beszélgetés, hol pedig egy hülye poén formájában. Ma meg próbálnál meginni két sörnél többet, másnap már nem rontanál el sok mindent. 

Na szóval így. Valahogy lassítani kéne. Nem csak előre nézni, hanem egy kicsit magunk köré is, hogy hol vannak a többiek? Csak már annyira begörcsölt a nyakunk a sok előrenézéstől, proaktivitástól, és még ki tudja minden maszlagtól, amit a munkahelyeken elő kell adni, hogy nem megy. Valahol olvastam még 20 éve, hogy "álljon meg a világ, ki akarok szállni!". Akkor nem értettem, most már én mondom. 

Ki akarok szállni...

Mindig szerettem ünnepelni, de azt sosem tudtam kezelni, ha engem ünnepelnek. A névnap nem is nagy dolog, talán csak nekem egy kicsit többet jelent, mint a születésnap. Az életemnek egy boldogabb szakaszában még a névnapot ültük a barátokkal, a születésnap pedig a közeli barátoké és a családé volt. Talán praktikus okokból, hiszen a névnap benne volt a naptárban, a születésnapot pedig kevesen tudták. Ma már másképp van, a Facebook szól a szülinap végett, a naptárat pedig kevesen böngészik naponta. 

Talán van még egy okom, hogy jobban szeressem a névnapot. Mégpedig azért, mert ilyenkor nem öregszem, papíron. Csak örülök, hogy vagyok. A születésnapot pedig csak a gyerekek várják, a felnőttek már csak sunnyognak.

Mennyi szép névnapot megültünk egyetemista koromban! Persze, nem csak miattam, hiszen a kedvenc kocsmárosunkat is köszöntöttük ilyenkor, Imrebácsit pedig mindenki szerette (és szereti a mai napig is). Mégis, jó érzés volt, hogy egy kicsit engem is köszöntenek ilyenkor. Hiányzik az a fajta gondtalan élet. 

Volt idő aztán, hogy kerültem az embereket ilyenkor, legalább is a távolabbi ismerősöket. Mindenkinek megvan a munkahelyi köszöntés, ami elkerülhetetlen, és számomra csak valami kínos szorongást hoz, hogy azok mosolyognak rám, akik az év további 364 napjában inkább leköpnének. Nem ismernek, fogalmuk sincs mit szeretek, ráadásul látom rajtuk, hogy nekik is kellemetlen ez az egész. Essünk túl rajta gyorsan, mindenkinek jobb így. Vagy ha tudtam, szabadságra mentem inkább, jó hosszúra. Talán nem tettem volna, ha tudom, hogy életem legnagyobb küzdelme az elmagányosodás ellen fog menni. Idén sem kerítettem nagy feneket a névnapnak. De jó nap volt, alfáztam sokat. A műhelyből hazafelé menet pedig még anyámat is visszahívtam. 

Ma pedig át kellett mennem Tatára elintézni egy ügyet, hazafelé pedig pont a kedvenc cukrászdám mellett mentem volna el. Közben eszembe jutott, hogy jó rég nem voltam ott, végül is miért ne? Így ma még sütiztem, is amiről pedig mindenki tudja, hogy egy falatnyi boldogság :) A tanulság talán annyi, hogy meg kell ülni minden ünnepet, amit lehet. Épp elég jut a szürke hétköznapokból így is, törjük meg hát néha.