Elhagyva a krisztusi kort sem lett több ismerősöm, legalábbis ami a mindennapokat illeti. Mindig is több volt a barátok és ismerősök között a lány, mint a fiú, így ha összefutok velük, drámai beszélgetés következik. 

Ezek a nő ismerőseim is elmúltak már harminc, többnyire van gyerekük, és most élik az első válásukat. Úgy veszem észre, hogy valamiért mindegyikőjük házassága nagyjából 8-10 évet bírt ki. A húszas éveik elején gondolták úgy, hogy családot alapítanak, és akkor még nem gondolták volna, hogy nem a sírig fog tartani. Az elhangzó történetek közt nem jellemző a kulturált elválás, többnyire családon belüli erőszak és rengeteg fájdalom, mire a válási procedúra végére érnek. 

Az önzés, azt gondolom ez a mérge az egésznek. Bár mit is tudhatnék róla én, aki sosem nősültem meg és gyerekem sincs, de talán pont ezért vagyok objektívabb, mert külső szemlélőként látom a dolgokat. Szóval ezt örököltük a nagyszüleinktől, hogy családot kell alapítani, és együtt lenni 40-50 évig, hogy aztán öregségünkre a másikat teljesen ignorálva - de tisztességben! - nyugtázhassuk, hogy az életünk rendben volt. Azért valljuk be, hogy az őseinket nem is érte annyi inger, mint ma. Nem volt internet, meg mindenféle szexuális mozgalmak. 50 éve még kiközösítette a falu azt, aki elvált, ma pedig már úgy néznek egy több, mint tíz éve házas emberre, mint egy balekra, aki elszalaszt dolgokat. A család ugyanis lemondással jár, sokkal. Nem járhatsz olyan autóval amivel akarsz, nem veheted meg a drágább ruhát magadnak, sokszor még csak nem is eheted azt, amit akarsz, mert a gyerek az szent, őt szolgálod lehetőleg minél magasabb minőségben. Amikor már valaki évek óta lemondással él, és látja a kollégáin, a barátain, a szomszédján, hogy elváltan mennyivel könnyebb az élet, akkor könnyen beleszarnak a családi fészekbe, hogy egy darabig ismét önfeledten élhessék az egyetemista életet, csak már testileg némiképp lelakottabban.

A váláskor kettétörnek a sorsok, és nem csak a fejekben. Belépsz egy elvált ember lakásába, és látszik rajta, hogy nem otthon, csak egy lakás. Ebédlőasztal meg szék az valami lomizott hulladék, mert azt az asszony vitte, de a tévét azt apa nyerte meg. Kevés pénzből bizony a szükségre vásárol az ember, és csak ritkábban az igényre. Akinél a gyerek marad, annak hirtelen kétszer annyi dolga lesz, mert neki kell menedzselni a gyerek életét, a sajátja mellett. De legalább a másik - jó esetben - fizet gyerektartást, ami persze mindig kevés, mint a nyugdíj. Van cserébe hétvégi láthatás, de az nem gyereknevelés. Egy idő után elmegy a gyerek élete és a lemaradó szülő élete egymás mellett. A gyerekből kamasz lesz, a szülőből meg vénember, és már nem is érti miről magyaráz az a furcsa ruhákat hordó, számára ismeretlen szavakat használó emberi lény, aki a gyereke.

De visszatérve a válásra, a kezdeti felszabadultság érzését átveszi a csendes magány. Mert nincs kivel meginni egy sört, mert a haverok mennek haza gyereket fürdetni, meg ilyesmi. A nők sem futnak már neki olyan felszabadultan egy újabb párkapcsolatnak. Örülnek, hogy kiharcolták a függetlenségüket, meg esetleg egy saját lakást, és már ők sem akarnak közösködni senkivel. Csak jól esik, ha valaki vonzónak találja még, meg van kivel színházba járni. De végén mindenki megöregszik, és egyedül marad. Ha a gyerek kirepül, a test megöregszik, már csak sorstársak vannak. Megvannak az öreg nénik, akik folyton egymásra licitláva nosztalgiáznak a padon otthonkában?

Bár tudnék megoldást erre az emberhez nem méltó helyzetre. Vagy tudnám azt mondani, hogy lehet ezt másképp csinálni, de nem tudom. Szép gondolat a házasság, meg a sírig tartó tisztesség, de csak elmondani szép, és hallgatni mások csodálkozását, vagy áhítozását, hogy ennek mégis mi a titka. Valójában befelé kurva nyomasztó, amikor tudod, hogy azzal az emberrel, aki tíz év után már semmi újat nem tud mutatni, még le kell húzni vele 30 évet. Vagy negyvenet.

Fel kéne találni valami újat, amiben kevesebb az erőszak, a fájdalom, és a bántás. Ahol nem szakad ketté az élet, ha másik mást akar. Fel kéne találni az emberséget az embertelenségben.

Ha jól emlékszem, utoljára szilveszterkor írtam az Alfáról. Januárban aztán számos változáson esett át, így most összegyűlt egy nagy adag műszaki tartalom, amit most megírhatok nektek. Ígérem, próbálom nem túl műszaki hangvételűre venni.

Közeledett a Brexit, én pedig szerettem volna egy nagy adag alkatrészt kicserélni az alfán, így egyben leadtam a rendelésemet a nagyszerű, angliai székhelyű Totally Alfához, ahol be lehet szerezni olyan dolgokat, amiket máshonnan nem. Például olyan futómű alkatrészeket, amik idővel elrozsdásodnak, és az új is elrozsdásodik, viszont ezek a srácok legyártják neked rozsdamentes acélból, kétszer annyiért. Ilyen volt nekem a két hátsó rugó felütköző gumija, és azok tartói. Itt is van egy kép róla:

Tudniillik a rugózás és lengéscsillapítás úgy van kitalálva, hogy amikor túl nagy pofont kap a kerék, például egy kátyúban, akkor egy gumi ütköző gátolja meg, hogy felütve a futómű összeverje saját magát. A felső képen látható az Alfa GTV hátsó felfüggesztése. A rugó belsejében felül van egy szürke henger (a továbbiakban csak pohár), az aljában a gumi felütközővel. Na most az a pohár úgy van kialakítva, hogy az esővíz, amit a kerék felver az útról, az szépen belefolyik, és belülről szétrozsdásodik. A tünet pedig, hogy minden durvább felütésnél éles koppanás hallható a hátsó kerék felől. A cseréje egyszerű feladat volt, ebben az esetben inkább az alkatrész volt drága. 

Balra a kiszerelt felütköző, jobbra a szép, új :)

 Miután az egyik vesémet eladtam ezekért a poharakért, eladhattam a másikat is a felniközepekért. Az új felnijeimhez ugyanis nem érkezett felnikupak, tudjátok, ez az a dolog a felni közepén, amin a logo is van. Gondoltam, hogy majd átteszem a régi felniből, de azok 58mm átmérőjűek, a gyári alfa felnibe pedig - mi más - gyári 50mm-es felnikupak kell. Így rendeltem ebből is négyet, Ricambi Originali feliratú dobozban, tehát gyári új alkatrészről van szó. Sokat dobott a felnik kinézetén.

Ha már az emblémáknál tartunk, kicseréltem a csomagtartó emblémát is, amiből szintén eredeti jött. De nem ám csak az embléma, hanem a teljes mechanika is, mivel - mint az egy videóból kiderült - az enyém nem jól működik. A GTV esetében ugyanis az emblémát elforgatva tárul elénk a kulcslyuk. Na most - elvileg - az embléma visszafordításánál egy rugó hatására a helyére kéne ugorjon, ami az enyémnél nem volt meg, ezért vettem új rugót és mechanikát is. Miután kicseréltem, nos, nem állítom hogy nem lett jobb, de azért messze van attól, hogy talján szenvedéllyel ugorjon a helyére. Mondjuk, hogy eddig csak forgatnom kellett, most viszont csak megpöccintem, és a helyére kerül ismét. Hozzátenném, hogy valamiért az Alfa Romeo ragaszkodik ehhez a fajta, réz lemezre festett emblémához, ami pár év után elkezd kifakulni, majd undorító módon hámlani, és a sok szép alfa romeo ilyen márka emblémával fut :( Erről persze a tulajdonosok is tehetnek, hiszen nem egy drága dolog cserélni. Persze Magyarországon vagyunk, ahol az emberek még mindig úgy gondolják, hogy az autó karbantartása egy olajcserében merüljön ki, és ez már a jobbik eset. 

Az új és a régi csomagtartó embléma

Kicseréltem továbbá a motor szívóoldalán az egyik csődarabot. Ezen a csövön szívja be a motor a levegőt, melynek egy részét műanyagból készítik, egy szakaszát pedig flexibilisre tervezik, hogy a motor rezgései menet közben ne törjék el a rideg műanyag csövet. Hozzátenném, hogy szintén beszerezhetetlen alkatrészről van szó. Mindegyik GTV-ben tönkremegy, a gyártó nem gyártja, és ahhoz nem lehet elég drágán adni, hogy az utángyártó ipar ráálljon, valamint GTV-ből sincsen sok az utakon sajnos. Az én kocsimat is már úgy vettem, hogy az előző olasz tulajdonos egy nagy adag ducktape-el igyekezett orvosolni a problémát. Egy francia cég azonban szilikonból készített pont az én típusomhoz valót, így - további szerveim eladása által - egy kisebb vagyonért megvettem ezt is.

Sajnos nem tudom elforgatni a képet... Alul az új, felül a régi flexicső. Jól látszik az avantgarde ducktape-es megoldás.

Némi faragás után simán a helyére ment. Az aljából kellett az újnak levágni durván egy centit, mert túl hosszú volt. Ennyi faragás simán belefér utángyártott új alkatrésznél. Még mindig jobb a helyzet, mint anno zsigulizás idején, ahol már az újan megvett utángyártott alkatrészről messziről látszott, hogy teljesen alkalmatlan a funkcióját ellátni. Kissé vastagabb is, mint a régi, így a gyári bilincsek nem voltak jók. Azonban a helyi barkácsboltban vettem hozzávaló bilincseket, így már szépen a helyén maradt. 

 Jól látszik, hogy illeszkedik szépen. Lehet, hogy kellett volna még egy, tarcsiba

Maradt aztán a végére a takarítás. 25-én már ránk köszöntött a 16 fokos tavasz, így lehetett pólóban dolgozni. Imádtam! Egész olcsón sikerült kárpittisztító gépet bérelni, így elszöszöltem egy délutánt az Alfa padlószőnyegével. Itt "előtte" kép nincsen, de azt hiszem a képek magukért beszélnek. Egy árnyalattal világosabb lett, mint volt. Mellesleg hihetetlen, hogy mennyi retek bír kijönni, még a látszólag szép kárpitból is.

A piros kárpit még mindig nagy kedvencem. Vidám belsőt minden autóba!

Ennyi lenne a helyzetjelentés. Cseréltem még a váltóban is olajat, de erről nem készült kép, illetve nem is olyan érdekes. Ellenben mindenkinek ajánlom, hogy még a kézi váltós autójában is cseréltesse le az olajat 50.000 km után, mert itt is elfárad, szennyeződik, megég az olaj. Sok mechanikus zaj el fog tűnni, és nem is drágább, mint egy motorolaj csere. Lassan itt a tavasz, kezdetét veszi majd a külső megszépülés is némi polírozás formájában. Kevertettem színhelyes festéket az autóhoz a Carcolornál, így néhány kavicsfelverődéssel már szegényebbek vagyunk :) Így hát várjuk a tavaszt, csak jöjjön!

Nos igen, eltelt ebből az évből is az első hónap. Én pedig írnék, csak vagy ötlet híján vagyok, vagy időm nincsen. Mióta rendeződtek a magánéleti dolgaim, azóta valahogy nem foglalkoztatnak az emberek gyarló, önző tettei, mivel - hála istennek - nem én szenvedek tőlük. Azért még vannak témák, amiket szeretnék megírni, csak hát rohanóra sikerült ez az egy hónap. Összefoglalása következik.

A szilveszter eltelt, őszintén szólva nem is nagyon emlékszem rá, hogy pontosan hogyan. Aztán az első két hét nem is volt túl eseménydús. Leginkább dolgoztam volna, de idén a kelleténél több idő kellett, hogy a világ motorja be legyen rúgva végre. Na jó, őszinte leszek, kurvára szenvedtem az első két hétben, hogy dolgoznék, de nincs mit. Aztán felismerve a piaci folyamatokat, úgy mint a közelgő autóipari válság, módosítottam a vállalkozásom profilján kicsit, és így munka is lett. Még mindig igaz az a nagybecsű mondás, hogy a megnyert 10 forint sokkal jobb, mint a meg-nem-nyert 20 forint. 

Az Alfa mióta megkapta az új felniket és gumikat, azóta nem történt sok változás. Leadtam egy rendelést egy kerek kosár pénzért apró csetreszekre, úgy mint patentok, emblémák, műanyagok, tehát mindenre, amihez sehol nem lehet hozzájutni. Ez remélhetőleg a héten megérkezik, és akkor már nem csak jó lesz az alfa, hanem szép is. A brexit miatt volt bennem némi para. Mivel a csomagot egy angol cégtől rendeltem, ezért nem voltam benne biztos, hogy visszakapom az angol áfát, illetve megúszom vámmentesen a csomagom érkezését, de szerencsére az áfa is megjött, és mint kiderült 1 évig még vámmentesen lehet rendelni. Azért nagy pech autós szemmel a brexit, mert a legtöbb autórajongó és kincseket tartalmazó autósbolt Angliában van. Hiába, se szép nők, se rendes kaja, valami viszont kell, így hát maradt nekik a motorsport. Valószínű megmaradnak ezek a beszerzési források, csak az áfával és a vámmal emelkedik majd a rendelések összege. Tehát az amúgy is csillagászati áron beszerezhető dolgok árát nyugodtan megszorozhatjuk ez után kettővel. Hurrá...

Ja, majd elfelejtettem! Az Alfa most pár napig első számú autóként szolgál, mivel a Seatban - a jó időre való tekintettel - leengedtem az ablakot az anyós oldalon, majd soha többet nem jött fel. Még jó, hogy volt 13 fok, és napsütés, így egész kellemesen telt az a két óra, amíg hazaértem. Hiába, a Seat - megdöbbentő lehet - de 19 éves. Már ez-az elromlik rajta.

Apropó szép idő, tegnap sétáltunk egy kicsit Tatán az Öreg-tónál. Már melegen sütött a nap, és amikor épp nem fújt a szél, akkor éreztük, ahogy süti a tarkónkat. Jól esett, már csak egy-másfél hónapot kell kibírni, és itt a tavasz. Ancsinak pedig - ha minden igaz - sikerült találni egy tök jó bringát használtan. Így majd együtt fogjuk néha gyűjteni a kilométereket két keréken, amikor majd tényleg tavasz lesz. Én pedig nekiállhatok megcsinálni a fali bringatartót, amit évek óta tervezek, mert 2 bringa máskülönben bajosan fér el a lakásban, mert sajnos a panel-kiskirályok miatt tároló továbbra sincs. 

Máskülönben repülnek a hetek. Meló, alfa szépítés, és sok együtt töltött idő Ancsival. Nagyjából így telik most minden. Aztán ha lesz egy unatkozós délutánom, akkor megírom a bennem ragadt témákat is, csak győzzétek kivárni :) Nagyjából ennyi. Legyen meleg napos idő, sok!

Most mindenki nyomja a tíz éves visszaemlékezést, hogy 2020, egy új korszak lesz, meg minden. Így hát én is összeszedtem fejben, hogy mi történt velem az elmúlt tíz évben, és össze is foglalnám veletek röviden, kevésbé lírai módon.

Azért is jó ez így most, mert pont tíz éve (2009. dec. 22.) volt a diplomaosztóm, kerültem ki a munkás világba, és vágtam bele a tragikusnak mondott munkás felnőttkorba. A dolgot súlyosbította akkor, hogy pont az év szeptemberében gyűrűzött be hozzánk érezhetően a gazdasági válság, így nem könnyítette meg számomra a karrier kezdetét. Végzett szociálpedagógusként pedig még nem is számíthattam túl nagy gázsira, összegezve tehát többszörösen hátrányos helyzetben voltam. Az első két évében voltam minden, csak akasztott ember nem. Elvállaltam ami jött, sokan voltunk így akkor. Benzinkutastól a hegesztőig, bármilyen munka jött, elvállaltam. Akkoriban 100.000 nettó kellett az életben maradáshoz, ma ez már inkább a duplája. 2012-ben lettem gépkocsivezető, mert fiatal voltam és kellett a pénz. Ez annyira jól sikerült, hogy most igen keserves kiszállni belőle, és beszállni valami tök újba. A munkát és a karriert tekintve most is kb ugyanazt érzem, mint 10 éve:

Sikeres évek vannak mögöttem, és azt érzem, hogy van előttem egy nagy szakadék, csak azt nem tudom milyen mély lesz, és mennyire nehéz lesz kimászni belőle.

Akkor ez 3 év volt.

A lakhatásomat tekintve, nem lettem backpacker, sem couchsurfer. Nem is vágyom rá így, hogy bejártam Európát minden héten. Fél év Budapest és fél év Sopron után visszatértem Tatabányára, amolyan jó földhözragadt módon. Egyszerűen ezt ismertem, még ha tré is. Azóta egy tragédia és oltári szerencse árán sikerült szert tennem egy saját ingatlanra, amivel egy nagyon kínzó fejfájástól szabadultam meg. Bár nem lakok benne ma sem, de az érzés, hogy ott van, nem veheti el senki, és bármikor oda mehetek lakni ha a szükség úgy hozza, az elképesztő biztonságérzetet ad. Másnak ez a szülői ház és a gyerekszoba. Sajnos nekem ez már nem opció, mióta el lett adva a "szülői ház". Tatabánya van tehát még most is, de ki tudja meddig! Az biztos, hogy páréven belül fel kell számolnom az itteni székhelyemet családi okok miatt. Siratni nem fogom, de kicsit azért hiányozni fog.

Barátságokat tekintve sikeres volt ez az időszak. Nem lett sok új barát, de aki lett, azokkal tényleg rendes, mélyenszántó, őszinte barátság tudott kialakulni. Voltak, akik lemorzsolódtak, de szép volt, amíg tartott a jó viszony. Az ember meg emlékezzen a szépre, ugye.

Párkapcsolati dolgaimat tekintve pedig... Hát, tulajdonképpen ez az egész blog arról szól, mind a 83 bejegyzésével, így vagy úgy. Volt benne minden, hosszú párkapcsolat, kaland, csalódás és öröm. Biztos, hogy ez visszafelé is igaz, hiszen én sem voltam sosem az a könnyen elviselhető ember, és mint tudjuk, az idővel ez nem javulni szokott. Miután megírtam a Mesterségem a magány című bejegyzésemet, tiszta vizet öntöttem a pohárba. Lapoztam, és eldöntöttem, hogy nem leszek többet a magány zászlóvivője ebben az életben. Most boldog vagyok Vele, és azt érzem, hogy könnyebb a világ terhe, mert ő van. Remélem sosem múlik el.

Így telt el nagyjából ez a tíz év, komolyan mondom, hogy szinte egy szempillantás alatt. És akkor ilyeneket még meg sem írtam, hogy hány új hobbi jött, hány kilót híztam vagy fogytam, vagy hány hajszálam hullott ki. De talán ez nem is olyan érdekes. Azt meg hogy tíz év alatt lett Facebook, meg Insta, elterjedt az okosteló, és a nokia töltő már senkit nem érdekel, majd megírja más. Idénre nem lesz több blogbejegyzés már, ha csak nem ér valami katartikus élmény.

Köszönöm mindenkinek aki olvassa, követi, megosztja, lájkolja, kommenteli az okosságaimat. Jó hogy vagytok, és remélem a következő 10 évben is itt lesztek, ahogyan én is. Addigra talán már egész másról fog szólni ez az egész. Boldog Újévet nektek, és legyen jobb az élet jövőre, mint idén!

Menni kéne lassan. Ő vár engem, még főzött is. Pont a kedvencemet, pedig nem is szerettem volna. Olyan gondoskodás ez, amit nem érdemlek meg. Még nem. 

Túl régóta vagyok egyedül legbelül. Túl sok ideje nem tudtam elmélyedni egy kapcsolatban sem. Annyira régóta börtönöm a magány, hogy már hiányoznának a falai, ha nem lennének. Folyton azt érzem, hogy visszahúz, hiába szeretnék kimászni belőle. Minden ölelésben ott van a szeretésre az igény, amit egyszerűen nem tudok megadni, pedig szeretnék. Szeretnék gondtalan lenni, feloldódni az ölelésben, önfeledt lenni, de nem tudok. És ez az örök bűntudat, ami mindeközben jön, hogy adós lettem, és nem tudom rendezni a számlát. Ezt nem tudom elmagyarázni senkinek. Szégyellem magam érte.

Közben mindig eszembe jut az utolsó nő, akit tiszta szívből szerettem. Miért gondolok folyton rá? Pedig kihasznált és megalázott. Még csak nem is beszélek vele. Mégis az az érzés hiányzik, ami vele volt. Az az izgalom, amikor vártam őt, és az a derű, amikor szembe jött velem. Az a vegytiszta szerelem, mikor semmi sem számított. Mikor majdnem egy pótkocsi végében fejeztem be egy kötélen. Igen, még az is hiányzik. Igaz szerelem csak egy van az életben.

Szóval indulnom kéne. Hogy mondjam meg, hogy nem tudok? Hogyan mondjam meg, hogy gyors ez nekem? Hogyan ne bántsam meg? Hogyan értessem meg vele a világom lényegét, hogy mennyire szeretnék kitörni belőle, és mennyire nem tudok? Nem tudnám megenni a főztjét. Túl sok szeretet van benne, amit nem érdemlek meg. Pedig akarnám, de mit adhatok én cserébe? Nehéz szívvel írom meg neki, hogy nem megyek. Meg fogom bántani, pedig nem akarom. Hiányzik is...

Haragszik rám, és joggal teszi. Az ilyen, mint én, mégis, minek akar társat? Aki nem tud szabadulni a démonjaitól, az ne terheljen másokat. De meg akartam próbálni. Végig akartam csinálni, egyszer, rendesen, úgy hogy most nem rontom el. Nem tudtam, nem volt erőm, csak a félelem sötét felhőiből lett sok a fejem felett már megint. Nem önzőségből, hanem szeretetből engedtem el, hogy inkább bántsam most egy kicsit, mint később nagyon. Mindenki másban jó, úgy tűnik, nekem csak a keresés megy, a megtalálás nem.

Mesterségem lett a magány, és bizony nem vagyok rá kicsit sem büszke, de profi lettem benne. Megint végtelenül magányos vagyok, pedig nem akarok... A saját láncomat kovácsolom észrevétlen.

30 nap van karácsonyig. Ugye milyen durva ebbe belegondolni? Persze, tudhatnám, hiszen az áruházak polcait két hónapja húzza a karácsonyi dekorációk, édességek, és reménybeli ajándékok súlya. Valahogy idén nem hatott meg, és az az igazság, hogy már évekkel ezelőtt észrevettem magamon, hogy egyre kevésbé hat meg. Már rá se kattintok egy rendes black fridayes akcióra, sőt, pár órával ezelőtt azon agyaltam, hogy lehet, hogy idén először fát sem hozok. Minek?

Két dolog nyomasztott igazán az utóbbi hetekben ehelyett. Az egyik, hogy mennyivel bővül még az alfára fordítandó összegek listája, és a másik, hogy mennyit kell még dolgoznom ezért a pénzért. Rohadt nyomasztó dolog a pénzügyeken gondolkodni, függetlenül attól, hogy azon most a hobbid, vagy a megélhetésed múlik-e. Na jó, talán az utóbbi egyel nyomasztóbb. Beszélgettem egy barátommal a napokban, hogy nagyon mennek az évek. Már van pár éve, hogy ide vésem a sorokat, hogy keresem azt a boldogságnak nevezett valamit. Kilenc éve kezdtem el a teherautó jogosítványt, amit B tervnek szántam, aztán már 9 éve annak, hogy nem tudok tőle szabadulni. Évek teltek el azóta, hogy az igaz szerelmet elengedtem, és azóta sem találom. Ráncot gyűr az idő a szemem sarkába, és csak abból tudom, hogy telik az idő - a karácsony közelségén kívül - hogy egyre kevésbé férnek el a fürdőszobában az időt visszatekerő/elfedő/elterelő kemikáliák. Szóval beszélgettünk erről a rohanó időről, és találgattuk az okát. Végül arra jutottam, hogy azért, mert egyre kevesebb emlékezetes pillanat van az életünkben. Hogyne, sokaknak lett családja, és minden nap ajándék, nyilván, ugyanakkor mindenki hajtja a szekerét. Minden nap nyomja a pénzcsináló gépet, alszik, majd kezdi elölről. Bezzeg 10 éve még nem volt két ugyanolyan nap! Minden másnapra jutott egy legendás történés, hol egy buli, egy beszélgetés, hol pedig egy hülye poén formájában. Ma meg próbálnál meginni két sörnél többet, másnap már nem rontanál el sok mindent. 

Na szóval így. Valahogy lassítani kéne. Nem csak előre nézni, hanem egy kicsit magunk köré is, hogy hol vannak a többiek? Csak már annyira begörcsölt a nyakunk a sok előrenézéstől, proaktivitástól, és még ki tudja minden maszlagtól, amit a munkahelyeken elő kell adni, hogy nem megy. Valahol olvastam még 20 éve, hogy "álljon meg a világ, ki akarok szállni!". Akkor nem értettem, most már én mondom. 

Ki akarok szállni...

Check up, azaz átnézzük, mit is csináltam az elmúlt hetekben, ahelyett, hogy blogot írtam volna. Sok jó téma volt a fejemben, azonban a rám jellemző lejegyzetelési kényszer hiánya miatt jól el is felejtettem a nagyját. Sebaj, mindig jönnek újak.

Az október végét néminemű nyaralással töltöttem el, kipihenve a mérgező gondolatokat. Egy ismerősömet látogattam meg Angliában, így társaságom is volt. Aki követ instagramon, az láthatta, milyen szép helyeken jártunk. Relax volt sok, napsütés már kevésbé, hiszen az esős Angliáról beszélünk. Többek között eljutottunk a British Motor Museumba, amiről hetekig tudnék cikkezni - autórajongó lévén. Azonban a Ryanairt és társait a földdel tenném egyenlővé szívem szerint. Aki érti, az érti miért. 

Aztán voltak itt még események. Többek közt, végre átvehettem az új projekt autómat, Alfa Romeo GTV-t!!! Ízlelgessük a kifejezést, hogy projekt autó. Ez az a fogalom, ami kihalóban van. Egyrészt egyre kevesebben értenek/akarnak érteni az autószereléshez hobbi szinten, másrészt - mint minden hobbi - ez is felemészt egy kerek kosár pénzt. Efelé megy a világ, csak éppen annyi sportosság, ami még megpengeti az idegszálak végét, de a többit már oldja meg egy szerelő. A hobbiautózás, mint őrület legnagyobb ellenszere a feleség, család, barátnő szentháromság. Habár a nők kifejezetten szeretik az igényes, szép autókat, de azt nem, amikor megtudják, hogy ennek az állapotnak a fenntartásához mennyit kell elvenni a kosztpénzből. Ráadásul ez egy Alfa, amiről mindenki úgy tartja, hogy egy betegágy. Aki ebben gondolkodik, biztos nem akar inkább egy 20 éves 3-as BMW-t? :)

Imádom ezt a segget :)

Hozzátenném - így kezdeti 3 garázsban eltöltött nap után - hogy eddig csak az előző tulaj hanyagsága után takarítottam, ergo nem a kocsi tehet róla, hogy nem kapta meg a szükséges gondoskodást. Nem mellesleg ez tipikus sportkocsi betegség, hogy aki birtokol egy ilyet, az csak hajtani akarja, gondozni nem. Pedig pont a hajtás miatt igényel több odafigyelést, időt és pénzt egy ilyen autó. A hajtás következtében ugyanis kopás, rezgés, és temérdek hő szabadul fel. A kopás megelőzésére akár 2x-3x drágább kenőanyagok (olajok, zsírok) szükségesek, és a csere is gyakoribb. A rezgés és a hő miatt pedig tönkremennek az elektromos kábelek és csatlakozások. A hő megeszi a szigetelést, a rezgés pedig kábelszakadást okoz. Ezért vannak azok az alfás pletykák, hogy az elektronikájuk megbízhatatlan. Ezekkel nem lenne baj, csak autót általában az átlagember veszi, akit nem képeznek ki autóvillamosságból általános iskolában. Az alkatrészek élettartamáról nem is beszélek. 

Hogy pénztemető lesz-e az alfa? Egyrészt nem nagyon érdekel, mivel nem ez az első számú autóm. Ha nem lesz pénzem rá, akkor majd jegelem a javítást néhány hétig. Mellesleg ez csak egy használt alfa, nem egy Porsche, Nissan 350Z, vagy - ne adj isten - egy Maserati. Azok az igazán nagy pénztemetők. Ellenben annál nagyobb tisztelet jár érte, ha egy ilyet működőképes állapotra bírsz hozni. Persze nem a társadalom részéről. Részükről csak egy meg nem értett autóbuzi leszel, aki pazarolja a pénzt.

Pedig mennyivel jobban is el lehetne költeni! :)

Az utóbbi hetekben több ismerősömtől is kaptam visszajelzés a blogommal kapcsolatban, és ezt nagyon köszönöm! Még akkor is, ha kritikát kaptam, mert ebből tudom, hogy jó-e az irány, ami felé megyek.

Szóval küldjetek minél több visszajelzést, mert vagy hasznos, vagy csak szimplán jól esik! Köszi!

Ugyanakkor azt vettem észre, hogy nem igazán tudják a blogomat hová tenni, hogy pontosan miről is szól, vagy mit jelent az, hogy fércelt álmok. Így most erről írnék néhány keresetlen gondolatot.

Valamikor 2017-ben véget ért egy hosszabb párkapcsolatom, és akkor eldöntöttem, hogy nagyobb szerepet szánok az életemben a minőségi emberi kapcsolatoknak. Meg szerettem volna találni azokat az embereket, akikhez én magam tartozom. Boldog akartam lenni, hasonló sorstársakat keresni, együtt szenvedéllyel rajongani dolgokért, és ehhez megtalálni a megfelelő embereket. Úgynevezett jól csinálása az életnek. Ez volt az álmom, egy fércmű. Azért fércmű, mert erősen vázlatos volt. Nagy vonalakban kitaláltam a dolgot, de a hogyant még nem tudtam. 

Aztán valahogy visszájára fordult ez a törekvés. Találtam ugyan minőségi kapcsolatokat, lett néhány igazán értékes barát azóta (pacsi!), ugyanakkor nem sejtettem, hogy érzelmileg és szociálisan mennyire romlott társadalomba merülök alá. Ezekről a felismerésekről, megdöbbenésekről, és csalódásokról születnek a bejegyzések. Megbíztam emberekben, akik kihasználtak, randevúztam nőkkel, akik nem tudtak kötődni. Az lett a szomorú tapasztalat, hogy valahogy az emberek a társas kapcsolataikat csak a saját igényeik kielégítésére használják, vagy belehányják a lelki nyomorukat a másikba. Ezzel még nem is lenne feltétlenül baj, hiszen jól esik megölelni valakit, vagy kipanaszkodni magunkat egy fáradt nap után, csak illik ezt visszaadni is. Illik viszonozni az ölelést, a meghallgatást, az érintést, a társaságot, és azt gondolom, ez a része baromira hiányzik. 

Persze lehet így élni, hogy használod az embereket, tartasz egy szeretőt, egy meghallgatósat, egy lelki szemetest, egy bandázóst. De mennyit érnek ezek a kapcsolatok? Én azt gondolom, hogy pontosan annyit, amennyit én is adok cserébe. Csak annak fogadhatom el a fél szívét, akinek én is oda bírom adni az enyémet. 

És mi lett az elmúlt két évben a suta tanulság? Talán semmi. Megváltoztam én is, de továbbra is hiszek az emberi kapcsolatokban. Egy kicsit több sebhellyel, kicsit bölcsebben és idősebben, de ugyanúgy meg fogom szavazni a bizalmat a következő embernek, aki szembe jön. Legfeljebb átver. 

Megjelent egy nem kicsit virális videó, amit megnézve támadt néhány gondolatom. A videóban szereplő, enyhén megtört csávónak a kérdező egy feleletválasztós kérdést tesz fel, miszerint "A" esetben örökre a feleségével marad, vagy "B" esetben... és itt már nem tudjuk meg mi lenne az, mert hősünk egyből rávágja, hogy a B megoldás érdekli, legyen az bármi más. 

 Beágyazni nem tudtam a videót, de a képre kattintva elindul

Elsőre vicces, aztán kicsit dühítő, végül szánalmas, ahogy egyre gyakrabban nézem meg. Ez a rövid videó annak a jelensége, amikor valaki fennhangon hirdeti, hogy sose nősülj meg, illetve a házasság életed legnagyobb hibája, egy p*na életed végéig, valamint neked se legyen jobb, mint másnak. Mind hallottuk már ezeket a kiváló mondatokat, közvetve vagy direktben is. Ezek akkor igazán kedvesek, amikor az illető felesége is jelen van a kijelentésnél. A probléma ezzel csak ott van, hogy saját magáról állít ki egy bizonyítványt a kijelentő arról, hogy teljesen alkalmatlan arra, hogy házasságban éljen, sőt, neki ez egy száműzetés, egy kényszer. Nem kicsit dühítő ez a hozzáállás azokkal szemben, akik véletlenül épp szeretik a feleségüket és boldog házasságban élnek.

Csak tudnám mit hisz! Mert én csak arra tudok gondolni, hogy a a fiatal éveit siratja ilyenkor, aki már többet nem mulathat, nőzhet, és hazárdírozhat. Kíváncsi lennék, hogy tényleg azt feltételezi, hogy ha nem lenne nős, akkor még így, negyven körül is a sörpocakkal, a kopaszodással, a ráncokkal, meg az időszakos merevedési zavarral ugyanolyan önfeledten tudna nőzni, mint 20 évesen? Akkor megoldódna minden problémája? Onnantól "Rám mámor vár", ahogy egy népszerű punk banda is énekelte anno? De cuki! Fogalma sincs róla, hogy a világ milyen embertelen és nyomasztó a szeretet körén kívül, de ha ennyire vagány, esetleg próbálja meg. Garantálom a "sikert" ;)

Ezúttal egy másik szenvedélyemről fogok írni nektek, ami pedig a nők helyett ezúttal az autók. Kocsit vettem a héten, és az ehhez vezető útról fogok írni. Inkább az érzelmi oldalát ragadnám meg, mert azt, hogy mennyi hulladék van a használtautó piacon, milyen flegma a nepper, és hogyan próbálnak átverni/lehúzni, ezt már megénekelték mások, sokszor. 

A cuore sportivo olaszul annyit jelent, hogy sportos szív, ami alfás körökben elterjedt mondás. Durván a 2000-es évekig, ha ránéztünk egy alfára, a sportosság volt az első, ami eszünkbe jutott. Fájdalmasan szép forma, sportkocsikat igéző belterek, pörgős motorok, és persze mindegyik pirosban nézett ki a legjobban. Ezek súlyos általánosítások, de egy laikus nagyjából így látta, és én sem volnék más. Ha birtokoltál egy ilyen autót, nyugodtan mondhattad, hogy a te szíved sportos. Összességében, az vett Alfa Romeot, aki a vezetést az élményért szerette, adott a szépségre, amire még visszatérünk. 

Valahol a zsigulizással kezdődött nálam ez, hogy szeretjük az autózást. Tíz év zsigulizás pedig nem múlik el nyomtalanul. Életem 23. életévében döntöttem úgy, hogy szükségem van egy négykerekű járműre, akkor még csak hobbiból, illetve hajtott a birtoklási vágy, hogy nekem is legyen kocsim. Akkoriban még nem volt meg az autóval járás kényszere. Egyetemista voltam, jellemzően busszal és vonattal mentem mindenhová, így a zsigulim a parkolóban várta a hétvégéket, amikor lett időm vele foglalkozni. Mondhatni ez volt az uras autóm. Persze elromlott, mint minden zsiguli, így rendszeressé vált hétvégente egy kis szerelés. Jellemzően apróságok, úgy mint karburátor pucolás, gyújtás ellenőrzés, tömítés csere. Jól összekoszoltam magamat, és elégedetten konstatáltam, hogy ezt is megjavítottam. Szép időszak ez, mert ez egy alkotó tevékenység. Ha nem volt időm vagy pénzem egy javításra, hát elnapoltam. Majd megcsinálom a jövő héten, vagy a jövő hónapban. 

Szerettem a közösséget is. Bújni a fórumot, túrni az okkultizmussal felérő megoldások között, hogy kevesebbet fogyasszon és hozzá jobban menjen. Menni a garázsukban régi-új alkatrészeket felhalmozó, majd onnan kiárusító fórumtársakhoz, ahol a vételár mellé némi megalázkodó hálával is fizettél, hiszen "örülj hogy lehet kapni" azt a csetreszt aranyárban. Elmentem találkozókra, ahol előtte még waxoltam a kocsit, hogy szép legyen. Sosem felejtem el, amikor egyik barátommal együtt mentünk, de előtte még cseréljünk reggel kardántengelyt az ő kocsiján. Minket ez nem zavart, sőt. Jót nevettünk a saját őrültségünkön, hogy míg más nyugiba issza otthon a kávét, közben a soha el nem romló Volkswagenjében, Opeljében, Skodájában gyönyörködik, addig mi melós ruhában már hajnalban cseréljük a kardántengelyt. Vagy csak egy random januári éjszaka a -10 fokban cserélni a csupa olajos vezérműláncot a kocsibeállón úgy, hogy nem cseppenhet le az olaj, mert új a viacolor. Mindig belefért munka után egy kis koszolás, de talán kellett is, hogy jobban érezzük magunkat.

Ahogy eltelt pár év - és leginkább ez a munkába állással összeköthető - eladtam a zsigulimat, és az egyre megbízhatóbb autók felé haladtam. Lett egy öreg Volvom, amit bár kellett szerelni, mégsem volt az a zsigulis öröm a végén. Jött az Octáviám, amin kijavítva az elhanyagolt dolgokat, igazából sosem romlott el. Cserébe a vezetési élményt már csak netes szócikkekben találtam, ha kerestem. Végül megérkezünk a Seat Toledomhoz, amivel már negyedik éve járok, és legjobb autó a világon, mert nem romlik el. Ez is megkapja a rendszeres karbantartást, mindent kicserélek idő előtt, amiről tudom, hogy el fog romlani, így sosem térdel le. Ugyanakkor nem szeretem. Nem szerettem meg az 1.9 Tdi motort, ami megy, mint a zsírozott villám, miközben 5 liternél többet nem lehet lenyomni a torkán. Nem szerettem meg a megbízhatóságát, a kényelmét, mert hiányzott valami.

A feketén füstölés öröme valahogy nem jött át

Ezt ahhoz tudnám hasonlítani, mint amikor volt egy barátnőm, akiben semmi tűz nem volt. Jól megvoltunk, de szenvedély nélkül. A végére már úgy éreztem, hogy megpenészedem ebben a meleg pocsolyában. A Seattal is így vagyok, hogy már le se mosom sokszor. Bevágom az ajtaját, közben átfut az agyamon a gondolat: nem szeretlek. Pedig szegény mindent megtesz, hogy szeressem, de unatkozom. A nőknél is hiába a bomba test, ha nincs meg hozzá a sokat sejtető fehérnemű. Mert valójában nem a szépségre izgulunk, hanem arra, hogy de milyen szép lehet ott a ruha alatt. Hogy kitaláljam, hogy felfedezzem, hogy megdolgozzak azért, hogy leimádkozzam róla azt a darab textilt. Valami ilyesmit jelentett a zsiguli szerelése, hogy egyszer jó lesz. Persze sose lett jó, de a felfedezés és az elfáradás öröme, az ott volt benne. 

Valamikor még a zsigulizós időben fedeztem a hahun egy kocsit, ami akkor és ott nagyon betalált. Egy tűzpiros (mi más) Alfa Romeo Sprint Zagato. Valami négymillióért árulták a ritka sportkocsit, aztán meg háromért, de az én akkori anyagi körülményeimnek mindegy is volt. Tudtam, hogy sosem tudnám megvenni, pláne fenntartani, de jól esett nézni az otromba, de mégis gyönyörű kockaságát, a 3 pár kiskocka lámpáját, a másmilyenségét, a vadságát. Pedig ez az autó ronda mint a bűn, főleg hátulról. Mégis azt éreztem, hogy annyi tűz van benne, mint egy olasz nőben. Egyszer kell egy ilyen, vagy majdnem ilyen. 

Amikor megjelent a 159-es Alfa Romeo, akkor majdnem ezt éreztem. Pláne amikor még csak a Need for Speedben láttuk először a Brerát, a 159-es coupé változatát. Leesett állal néztük, hogy úristen, hát így is lehet autót rajzolni? Akkoriban a nép számára a a Suzuki Ignis meg a Skoda Fábia jelentette a valamit. Olcsó, szürke, semmitmondó célszerszámok. Na de ez a Brera, ez valami olyan, ami lyukat ütött a világban a 3 pár kerek fényszórójával, a vonalaival, és nagy seggével. Ami olyan, amibe kedvem lenne belemarkolni. Annyira dinamikus forma, hogy úgy érzed, akkor is 120-szal megy, amikor áll. Órákig, napokig, sőt, hetekig tudnám térdelve, zokogva nézni a részleteit, hogy mennyire szép, a csőműszerek, a 3 kis műszer a vezető felé fordított középkonzolon, a sportülések, az oldalindexek és az ajtókilincsek formájának harmóniája. 

Ahogy telt az idő én kezdek megöregedni, és a Brera sem fiatal már, így elérhető közelségbe került a megvásárlása. Kéne venni egy Brerát, fogant meg bennem a gondolat, úgy 2 évvel ezelőtt. Néha volt olyan ami tetszett, de akkor jöttek a vekengő ismerősök, hogy hülye vagyok, meg rontást hozok az életemre. Mert az Alfa az elromlik, az nem jó autó, ha egyáltalán az autó jelzőt kiérdemli. Aztán néha voltak észérvek is, hogy vállalkozó vagyok, és egy vállalkozónak megbízható autó kell, mert oda kell érni helyekre. Persze, de mégis akkor mikor vegyek ilyet? Fiatalon azért ne, mert nincs pénz, középkorúan azért ne, mert a stabilitás kell, idősen meg azért ne mert nem kell az már nekem. Szóval az összes észérv ellenére nekiálltam Brerákat nézegetni a szabadnapjaimon.

Elmentem megnézni néhányat, és sajnos a hazai példányok lesújtó állapotától eltekintve, ez nem egy kimondott élményautó. Igen tudom, több helyen is elmondják, hogy ez nem sportkocsi, hanem Gran Tourismo. Csendes, kényelmes, hosszú utakra alkalmas, sportkocsis külsejű autó. Mégis, engem nagyon zavar, hogy egy Alfa Romeoból hiányzik a sportos szív. A kocsi továbbra is gyönyörű, de sokat elmond a problémáról, hogy a dízelmotorral mozog legjobban ez az autó. DÍZEL MOTORRAL!!! Amiben annyi a szenvedély, mint Amy Schumer külsejében. A próbakörök alatt azt éreztem, hogy jó autó ez, mint egy Volkswagen. Hiányzott a motorok trombitálása, a tapadás érzése a kanyarokban. Csak azt éreztem, hogy egy 2 tonnás dögöt terelgetek a sávban. Mint egy túlsúlyos, de vonzó nő az ágyban, aki bár sokat tud, de hamar kifárad. 

Amy Schumer

Megint ott álltam - mint már életemben sokszor - hogy megnyertem valamit, de már nincs meg a tárgynyeremény. Élményautóznék, de mivel? Végül elkezdtem nézegetni az Alfa GTV-ket, ami kb úgy néz ki, mint egy Sprint Zagato és a Brera szerelemgyereke. Még ék forma, furcsa, de azért vérpezsdítő külső, és ez még (talán az utolsó) igazi sportautó az Alfa kínálatából. Jó, ott a 4C meg a 8C, de az nem a halandóknak van. Még benne van a bugi, még akkor is, ha a kisebbik kétezres motorral lehet csak kapni emberi áron. Aki szeret élményautózni, az tudja, hogy az élmény nem a motorerőben lakik. Persze kell hozzá, de a jó futómű, rendes fék, éneklő motor és direkt kormányzás sokkal többet tesz ehhez hozzá.

Átnyálazva a magyar - kemény 8 autóból álló - kínálatot, végül lecsaptam egyre. Második autónak, feketét, piros bőr belsővel. Ezek nem makulátlan kocsik, nagyon nem. De nem volt összetörve, ami egy sportkocsinál elég jó érv a vásárlás mellett, illetve a galvanizált kaszni nem is rozsdásodik. Kell foglalkozni vele, sok apróságot meg kell javítani. Viszont a második autóság előnye, hogy nem kell sietni a javítással. Majd apránként, hétvégente mindig megcsinálok egy kicsit, és egyszer csak összeáll.

Szóval eme hosszú út végén mégis lesz Cuore Sportivo, büszke Alfa tulajdonos lettem, mert szenvedély nélkül lehet élni, de nem érdemes.