Elhagyva a krisztusi kort sem lett több ismerősöm, legalábbis ami a mindennapokat illeti. Mindig is több volt a barátok és ismerősök között a lány, mint a fiú, így ha összefutok velük, drámai beszélgetés következik. 

Ezek a nő ismerőseim is elmúltak már harminc, többnyire van gyerekük, és most élik az első válásukat. Úgy veszem észre, hogy valamiért mindegyikőjük házassága nagyjából 8-10 évet bírt ki. A húszas éveik elején gondolták úgy, hogy családot alapítanak, és akkor még nem gondolták volna, hogy nem a sírig fog tartani. Az elhangzó történetek közt nem jellemző a kulturált elválás, többnyire családon belüli erőszak és rengeteg fájdalom, mire a válási procedúra végére érnek. 

Az önzés, azt gondolom ez a mérge az egésznek. Bár mit is tudhatnék róla én, aki sosem nősültem meg és gyerekem sincs, de talán pont ezért vagyok objektívabb, mert külső szemlélőként látom a dolgokat. Szóval ezt örököltük a nagyszüleinktől, hogy családot kell alapítani, és együtt lenni 40-50 évig, hogy aztán öregségünkre a másikat teljesen ignorálva - de tisztességben! - nyugtázhassuk, hogy az életünk rendben volt. Azért valljuk be, hogy az őseinket nem is érte annyi inger, mint ma. Nem volt internet, meg mindenféle szexuális mozgalmak. 50 éve még kiközösítette a falu azt, aki elvált, ma pedig már úgy néznek egy több, mint tíz éve házas emberre, mint egy balekra, aki elszalaszt dolgokat. A család ugyanis lemondással jár, sokkal. Nem járhatsz olyan autóval amivel akarsz, nem veheted meg a drágább ruhát magadnak, sokszor még csak nem is eheted azt, amit akarsz, mert a gyerek az szent, őt szolgálod lehetőleg minél magasabb minőségben. Amikor már valaki évek óta lemondással él, és látja a kollégáin, a barátain, a szomszédján, hogy elváltan mennyivel könnyebb az élet, akkor könnyen beleszarnak a családi fészekbe, hogy egy darabig ismét önfeledten élhessék az egyetemista életet, csak már testileg némiképp lelakottabban.

A váláskor kettétörnek a sorsok, és nem csak a fejekben. Belépsz egy elvált ember lakásába, és látszik rajta, hogy nem otthon, csak egy lakás. Ebédlőasztal meg szék az valami lomizott hulladék, mert azt az asszony vitte, de a tévét azt apa nyerte meg. Kevés pénzből bizony a szükségre vásárol az ember, és csak ritkábban az igényre. Akinél a gyerek marad, annak hirtelen kétszer annyi dolga lesz, mert neki kell menedzselni a gyerek életét, a sajátja mellett. De legalább a másik - jó esetben - fizet gyerektartást, ami persze mindig kevés, mint a nyugdíj. Van cserébe hétvégi láthatás, de az nem gyereknevelés. Egy idő után elmegy a gyerek élete és a lemaradó szülő élete egymás mellett. A gyerekből kamasz lesz, a szülőből meg vénember, és már nem is érti miről magyaráz az a furcsa ruhákat hordó, számára ismeretlen szavakat használó emberi lény, aki a gyereke.

De visszatérve a válásra, a kezdeti felszabadultság érzését átveszi a csendes magány. Mert nincs kivel meginni egy sört, mert a haverok mennek haza gyereket fürdetni, meg ilyesmi. A nők sem futnak már neki olyan felszabadultan egy újabb párkapcsolatnak. Örülnek, hogy kiharcolták a függetlenségüket, meg esetleg egy saját lakást, és már ők sem akarnak közösködni senkivel. Csak jól esik, ha valaki vonzónak találja még, meg van kivel színházba járni. De végén mindenki megöregszik, és egyedül marad. Ha a gyerek kirepül, a test megöregszik, már csak sorstársak vannak. Megvannak az öreg nénik, akik folyton egymásra licitláva nosztalgiáznak a padon otthonkában?

Bár tudnék megoldást erre az emberhez nem méltó helyzetre. Vagy tudnám azt mondani, hogy lehet ezt másképp csinálni, de nem tudom. Szép gondolat a házasság, meg a sírig tartó tisztesség, de csak elmondani szép, és hallgatni mások csodálkozását, vagy áhítozását, hogy ennek mégis mi a titka. Valójában befelé kurva nyomasztó, amikor tudod, hogy azzal az emberrel, aki tíz év után már semmi újat nem tud mutatni, még le kell húzni vele 30 évet. Vagy negyvenet.

Fel kéne találni valami újat, amiben kevesebb az erőszak, a fájdalom, és a bántás. Ahol nem szakad ketté az élet, ha másik mást akar. Fel kéne találni az emberséget az embertelenségben.

Nos igen, eltelt ebből az évből is az első hónap. Én pedig írnék, csak vagy ötlet híján vagyok, vagy időm nincsen. Mióta rendeződtek a magánéleti dolgaim, azóta valahogy nem foglalkoztatnak az emberek gyarló, önző tettei, mivel - hála istennek - nem én szenvedek tőlük. Azért még vannak témák, amiket szeretnék megírni, csak hát rohanóra sikerült ez az egy hónap. Összefoglalása következik.

A szilveszter eltelt, őszintén szólva nem is nagyon emlékszem rá, hogy pontosan hogyan. Aztán az első két hét nem is volt túl eseménydús. Leginkább dolgoztam volna, de idén a kelleténél több idő kellett, hogy a világ motorja be legyen rúgva végre. Na jó, őszinte leszek, kurvára szenvedtem az első két hétben, hogy dolgoznék, de nincs mit. Aztán felismerve a piaci folyamatokat, úgy mint a közelgő autóipari válság, módosítottam a vállalkozásom profilján kicsit, és így munka is lett. Még mindig igaz az a nagybecsű mondás, hogy a megnyert 10 forint sokkal jobb, mint a meg-nem-nyert 20 forint. 

Az Alfa mióta megkapta az új felniket és gumikat, azóta nem történt sok változás. Leadtam egy rendelést egy kerek kosár pénzért apró csetreszekre, úgy mint patentok, emblémák, műanyagok, tehát mindenre, amihez sehol nem lehet hozzájutni. Ez remélhetőleg a héten megérkezik, és akkor már nem csak jó lesz az alfa, hanem szép is. A brexit miatt volt bennem némi para. Mivel a csomagot egy angol cégtől rendeltem, ezért nem voltam benne biztos, hogy visszakapom az angol áfát, illetve megúszom vámmentesen a csomagom érkezését, de szerencsére az áfa is megjött, és mint kiderült 1 évig még vámmentesen lehet rendelni. Azért nagy pech autós szemmel a brexit, mert a legtöbb autórajongó és kincseket tartalmazó autósbolt Angliában van. Hiába, se szép nők, se rendes kaja, valami viszont kell, így hát maradt nekik a motorsport. Valószínű megmaradnak ezek a beszerzési források, csak az áfával és a vámmal emelkedik majd a rendelések összege. Tehát az amúgy is csillagászati áron beszerezhető dolgok árát nyugodtan megszorozhatjuk ez után kettővel. Hurrá...

Ja, majd elfelejtettem! Az Alfa most pár napig első számú autóként szolgál, mivel a Seatban - a jó időre való tekintettel - leengedtem az ablakot az anyós oldalon, majd soha többet nem jött fel. Még jó, hogy volt 13 fok, és napsütés, így egész kellemesen telt az a két óra, amíg hazaértem. Hiába, a Seat - megdöbbentő lehet - de 19 éves. Már ez-az elromlik rajta.

Apropó szép idő, tegnap sétáltunk egy kicsit Tatán az Öreg-tónál. Már melegen sütött a nap, és amikor épp nem fújt a szél, akkor éreztük, ahogy süti a tarkónkat. Jól esett, már csak egy-másfél hónapot kell kibírni, és itt a tavasz. Ancsinak pedig - ha minden igaz - sikerült találni egy tök jó bringát használtan. Így majd együtt fogjuk néha gyűjteni a kilométereket két keréken, amikor majd tényleg tavasz lesz. Én pedig nekiállhatok megcsinálni a fali bringatartót, amit évek óta tervezek, mert 2 bringa máskülönben bajosan fér el a lakásban, mert sajnos a panel-kiskirályok miatt tároló továbbra sincs. 

Máskülönben repülnek a hetek. Meló, alfa szépítés, és sok együtt töltött idő Ancsival. Nagyjából így telik most minden. Aztán ha lesz egy unatkozós délutánom, akkor megírom a bennem ragadt témákat is, csak győzzétek kivárni :) Nagyjából ennyi. Legyen meleg napos idő, sok!

Most mindenki nyomja a tíz éves visszaemlékezést, hogy 2020, egy új korszak lesz, meg minden. Így hát én is összeszedtem fejben, hogy mi történt velem az elmúlt tíz évben, és össze is foglalnám veletek röviden, kevésbé lírai módon.

Azért is jó ez így most, mert pont tíz éve (2009. dec. 22.) volt a diplomaosztóm, kerültem ki a munkás világba, és vágtam bele a tragikusnak mondott munkás felnőttkorba. A dolgot súlyosbította akkor, hogy pont az év szeptemberében gyűrűzött be hozzánk érezhetően a gazdasági válság, így nem könnyítette meg számomra a karrier kezdetét. Végzett szociálpedagógusként pedig még nem is számíthattam túl nagy gázsira, összegezve tehát többszörösen hátrányos helyzetben voltam. Az első két évében voltam minden, csak akasztott ember nem. Elvállaltam ami jött, sokan voltunk így akkor. Benzinkutastól a hegesztőig, bármilyen munka jött, elvállaltam. Akkoriban 100.000 nettó kellett az életben maradáshoz, ma ez már inkább a duplája. 2012-ben lettem gépkocsivezető, mert fiatal voltam és kellett a pénz. Ez annyira jól sikerült, hogy most igen keserves kiszállni belőle, és beszállni valami tök újba. A munkát és a karriert tekintve most is kb ugyanazt érzem, mint 10 éve:

Sikeres évek vannak mögöttem, és azt érzem, hogy van előttem egy nagy szakadék, csak azt nem tudom milyen mély lesz, és mennyire nehéz lesz kimászni belőle.

Akkor ez 3 év volt.

A lakhatásomat tekintve, nem lettem backpacker, sem couchsurfer. Nem is vágyom rá így, hogy bejártam Európát minden héten. Fél év Budapest és fél év Sopron után visszatértem Tatabányára, amolyan jó földhözragadt módon. Egyszerűen ezt ismertem, még ha tré is. Azóta egy tragédia és oltári szerencse árán sikerült szert tennem egy saját ingatlanra, amivel egy nagyon kínzó fejfájástól szabadultam meg. Bár nem lakok benne ma sem, de az érzés, hogy ott van, nem veheti el senki, és bármikor oda mehetek lakni ha a szükség úgy hozza, az elképesztő biztonságérzetet ad. Másnak ez a szülői ház és a gyerekszoba. Sajnos nekem ez már nem opció, mióta el lett adva a "szülői ház". Tatabánya van tehát még most is, de ki tudja meddig! Az biztos, hogy páréven belül fel kell számolnom az itteni székhelyemet családi okok miatt. Siratni nem fogom, de kicsit azért hiányozni fog.

Barátságokat tekintve sikeres volt ez az időszak. Nem lett sok új barát, de aki lett, azokkal tényleg rendes, mélyenszántó, őszinte barátság tudott kialakulni. Voltak, akik lemorzsolódtak, de szép volt, amíg tartott a jó viszony. Az ember meg emlékezzen a szépre, ugye.

Párkapcsolati dolgaimat tekintve pedig... Hát, tulajdonképpen ez az egész blog arról szól, mind a 83 bejegyzésével, így vagy úgy. Volt benne minden, hosszú párkapcsolat, kaland, csalódás és öröm. Biztos, hogy ez visszafelé is igaz, hiszen én sem voltam sosem az a könnyen elviselhető ember, és mint tudjuk, az idővel ez nem javulni szokott. Miután megírtam a Mesterségem a magány című bejegyzésemet, tiszta vizet öntöttem a pohárba. Lapoztam, és eldöntöttem, hogy nem leszek többet a magány zászlóvivője ebben az életben. Most boldog vagyok Vele, és azt érzem, hogy könnyebb a világ terhe, mert ő van. Remélem sosem múlik el.

Így telt el nagyjából ez a tíz év, komolyan mondom, hogy szinte egy szempillantás alatt. És akkor ilyeneket még meg sem írtam, hogy hány új hobbi jött, hány kilót híztam vagy fogytam, vagy hány hajszálam hullott ki. De talán ez nem is olyan érdekes. Azt meg hogy tíz év alatt lett Facebook, meg Insta, elterjedt az okosteló, és a nokia töltő már senkit nem érdekel, majd megírja más. Idénre nem lesz több blogbejegyzés már, ha csak nem ér valami katartikus élmény.

Köszönöm mindenkinek aki olvassa, követi, megosztja, lájkolja, kommenteli az okosságaimat. Jó hogy vagytok, és remélem a következő 10 évben is itt lesztek, ahogyan én is. Addigra talán már egész másról fog szólni ez az egész. Boldog Újévet nektek, és legyen jobb az élet jövőre, mint idén!

Menni kéne lassan. Ő vár engem, még főzött is. Pont a kedvencemet, pedig nem is szerettem volna. Olyan gondoskodás ez, amit nem érdemlek meg. Még nem. 

Túl régóta vagyok egyedül legbelül. Túl sok ideje nem tudtam elmélyedni egy kapcsolatban sem. Annyira régóta börtönöm a magány, hogy már hiányoznának a falai, ha nem lennének. Folyton azt érzem, hogy visszahúz, hiába szeretnék kimászni belőle. Minden ölelésben ott van a szeretésre az igény, amit egyszerűen nem tudok megadni, pedig szeretnék. Szeretnék gondtalan lenni, feloldódni az ölelésben, önfeledt lenni, de nem tudok. És ez az örök bűntudat, ami mindeközben jön, hogy adós lettem, és nem tudom rendezni a számlát. Ezt nem tudom elmagyarázni senkinek. Szégyellem magam érte.

Közben mindig eszembe jut az utolsó nő, akit tiszta szívből szerettem. Miért gondolok folyton rá? Pedig kihasznált és megalázott. Még csak nem is beszélek vele. Mégis az az érzés hiányzik, ami vele volt. Az az izgalom, amikor vártam őt, és az a derű, amikor szembe jött velem. Az a vegytiszta szerelem, mikor semmi sem számított. Mikor majdnem egy pótkocsi végében fejeztem be egy kötélen. Igen, még az is hiányzik. Igaz szerelem csak egy van az életben.

Szóval indulnom kéne. Hogy mondjam meg, hogy nem tudok? Hogyan mondjam meg, hogy gyors ez nekem? Hogyan ne bántsam meg? Hogyan értessem meg vele a világom lényegét, hogy mennyire szeretnék kitörni belőle, és mennyire nem tudok? Nem tudnám megenni a főztjét. Túl sok szeretet van benne, amit nem érdemlek meg. Pedig akarnám, de mit adhatok én cserébe? Nehéz szívvel írom meg neki, hogy nem megyek. Meg fogom bántani, pedig nem akarom. Hiányzik is...

Haragszik rám, és joggal teszi. Az ilyen, mint én, mégis, minek akar társat? Aki nem tud szabadulni a démonjaitól, az ne terheljen másokat. De meg akartam próbálni. Végig akartam csinálni, egyszer, rendesen, úgy hogy most nem rontom el. Nem tudtam, nem volt erőm, csak a félelem sötét felhőiből lett sok a fejem felett már megint. Nem önzőségből, hanem szeretetből engedtem el, hogy inkább bántsam most egy kicsit, mint később nagyon. Mindenki másban jó, úgy tűnik, nekem csak a keresés megy, a megtalálás nem.

Mesterségem lett a magány, és bizony nem vagyok rá kicsit sem büszke, de profi lettem benne. Megint végtelenül magányos vagyok, pedig nem akarok... A saját láncomat kovácsolom észrevétlen.

30 nap van karácsonyig. Ugye milyen durva ebbe belegondolni? Persze, tudhatnám, hiszen az áruházak polcait két hónapja húzza a karácsonyi dekorációk, édességek, és reménybeli ajándékok súlya. Valahogy idén nem hatott meg, és az az igazság, hogy már évekkel ezelőtt észrevettem magamon, hogy egyre kevésbé hat meg. Már rá se kattintok egy rendes black fridayes akcióra, sőt, pár órával ezelőtt azon agyaltam, hogy lehet, hogy idén először fát sem hozok. Minek?

Két dolog nyomasztott igazán az utóbbi hetekben ehelyett. Az egyik, hogy mennyivel bővül még az alfára fordítandó összegek listája, és a másik, hogy mennyit kell még dolgoznom ezért a pénzért. Rohadt nyomasztó dolog a pénzügyeken gondolkodni, függetlenül attól, hogy azon most a hobbid, vagy a megélhetésed múlik-e. Na jó, talán az utóbbi egyel nyomasztóbb. Beszélgettem egy barátommal a napokban, hogy nagyon mennek az évek. Már van pár éve, hogy ide vésem a sorokat, hogy keresem azt a boldogságnak nevezett valamit. Kilenc éve kezdtem el a teherautó jogosítványt, amit B tervnek szántam, aztán már 9 éve annak, hogy nem tudok tőle szabadulni. Évek teltek el azóta, hogy az igaz szerelmet elengedtem, és azóta sem találom. Ráncot gyűr az idő a szemem sarkába, és csak abból tudom, hogy telik az idő - a karácsony közelségén kívül - hogy egyre kevésbé férnek el a fürdőszobában az időt visszatekerő/elfedő/elterelő kemikáliák. Szóval beszélgettünk erről a rohanó időről, és találgattuk az okát. Végül arra jutottam, hogy azért, mert egyre kevesebb emlékezetes pillanat van az életünkben. Hogyne, sokaknak lett családja, és minden nap ajándék, nyilván, ugyanakkor mindenki hajtja a szekerét. Minden nap nyomja a pénzcsináló gépet, alszik, majd kezdi elölről. Bezzeg 10 éve még nem volt két ugyanolyan nap! Minden másnapra jutott egy legendás történés, hol egy buli, egy beszélgetés, hol pedig egy hülye poén formájában. Ma meg próbálnál meginni két sörnél többet, másnap már nem rontanál el sok mindent. 

Na szóval így. Valahogy lassítani kéne. Nem csak előre nézni, hanem egy kicsit magunk köré is, hogy hol vannak a többiek? Csak már annyira begörcsölt a nyakunk a sok előrenézéstől, proaktivitástól, és még ki tudja minden maszlagtól, amit a munkahelyeken elő kell adni, hogy nem megy. Valahol olvastam még 20 éve, hogy "álljon meg a világ, ki akarok szállni!". Akkor nem értettem, most már én mondom. 

Ki akarok szállni...

Az utóbbi hetekben több ismerősömtől is kaptam visszajelzés a blogommal kapcsolatban, és ezt nagyon köszönöm! Még akkor is, ha kritikát kaptam, mert ebből tudom, hogy jó-e az irány, ami felé megyek.

Szóval küldjetek minél több visszajelzést, mert vagy hasznos, vagy csak szimplán jól esik! Köszi!

Ugyanakkor azt vettem észre, hogy nem igazán tudják a blogomat hová tenni, hogy pontosan miről is szól, vagy mit jelent az, hogy fércelt álmok. Így most erről írnék néhány keresetlen gondolatot.

Valamikor 2017-ben véget ért egy hosszabb párkapcsolatom, és akkor eldöntöttem, hogy nagyobb szerepet szánok az életemben a minőségi emberi kapcsolatoknak. Meg szerettem volna találni azokat az embereket, akikhez én magam tartozom. Boldog akartam lenni, hasonló sorstársakat keresni, együtt szenvedéllyel rajongani dolgokért, és ehhez megtalálni a megfelelő embereket. Úgynevezett jól csinálása az életnek. Ez volt az álmom, egy fércmű. Azért fércmű, mert erősen vázlatos volt. Nagy vonalakban kitaláltam a dolgot, de a hogyant még nem tudtam. 

Aztán valahogy visszájára fordult ez a törekvés. Találtam ugyan minőségi kapcsolatokat, lett néhány igazán értékes barát azóta (pacsi!), ugyanakkor nem sejtettem, hogy érzelmileg és szociálisan mennyire romlott társadalomba merülök alá. Ezekről a felismerésekről, megdöbbenésekről, és csalódásokról születnek a bejegyzések. Megbíztam emberekben, akik kihasználtak, randevúztam nőkkel, akik nem tudtak kötődni. Az lett a szomorú tapasztalat, hogy valahogy az emberek a társas kapcsolataikat csak a saját igényeik kielégítésére használják, vagy belehányják a lelki nyomorukat a másikba. Ezzel még nem is lenne feltétlenül baj, hiszen jól esik megölelni valakit, vagy kipanaszkodni magunkat egy fáradt nap után, csak illik ezt visszaadni is. Illik viszonozni az ölelést, a meghallgatást, az érintést, a társaságot, és azt gondolom, ez a része baromira hiányzik. 

Persze lehet így élni, hogy használod az embereket, tartasz egy szeretőt, egy meghallgatósat, egy lelki szemetest, egy bandázóst. De mennyit érnek ezek a kapcsolatok? Én azt gondolom, hogy pontosan annyit, amennyit én is adok cserébe. Csak annak fogadhatom el a fél szívét, akinek én is oda bírom adni az enyémet. 

És mi lett az elmúlt két évben a suta tanulság? Talán semmi. Megváltoztam én is, de továbbra is hiszek az emberi kapcsolatokban. Egy kicsit több sebhellyel, kicsit bölcsebben és idősebben, de ugyanúgy meg fogom szavazni a bizalmat a következő embernek, aki szembe jön. Legfeljebb átver. 

Húsz éve jelent meg a Harcosok klubja című kultfilm, ami nekem személyes kedvencem. Megjelent róla egy írás az Indexen Húsz éve csodáljuk Brad Pitt véres hasizmát címmel, és olvasva ezt a cikket jött pár gondolat.

Miért is szerettem én a Harcosok klubját? Az még elmegy, hogy egyik csajom sem tudta értékelni kellőképpen, de ez a film nem is a nőknek készült. Ez bizony a férfiak válságáról szól. Nézve filmet, az a benyomás fogalmazódik meg főhősünk minden szorongásánál, hogy igen, ezt már valahogy hasonlóan én is megéltem. A kisemberséget, a tré munkát, a basáskodó főnököt, az ikea katalógusokat, hogy belül egy óriás vagy, kívül pedig egy senki. Hogy verekedni kéne, de nem verekedtél sosem, hiszen nem volt rá szükség, és "Mit tud az életről, aki sose bunyózott? Sebhely nélkül haljak meg?". Megéltük hősünk szégyenérzetét a nőkkel, a átérezzük a közönyét, amikor már túl sok túl megdöbbentő dolog érte. Maga sem tudja mi baja, de nem tud aludni, és tőle tudjuk, hogy az inszomniásnak látomás a világ, távoli vízió.

És még miért? Mert szórakoztatott. Nevettem a végtelenül groteszk humorán a filmnek, amelyben olyan legendás mondatok hangzanak el, miszerint pisztolycsővel a szájában mindenki magánhangzókban beszél. És basszus tényleg! Erre mondta egy barátom, hogy bármi van a szádban, akkor is így van :) Ennyire már nem gondoltam túl. Vagy a színészek játéka, - és most kis spoilert engedjetek meg húsz év után - amikor azt a feladatot kapják a klubtagok, hogy provokáljanak verekedést egy idegennel, azt nem bírod ki nevetés nélkül!

Térünk rá eme bejegyzés címére, ami egy brutálisan erős gondolat. Ugyanis leginkább azért szerettem a Harcosok klubját, mert végtelenül progresszív volt számomra, amikor kicsi csíraként 14 éves korom körül először láttam. Az eltűnő apa képe, a fogyasztói társadalom, a teljesen értelmetlen de amúgy fontosnak mondott jó munkahely képe sokkolóan hatott rám. És persze a Marla Singer nevű karakter, a film női főszereplője, aki annyiban különbözött egy prostitól, hogy ő csak azzal fekszik le, akivel kedve van. Mindenkivel azért nem. Ahogy nézed a filmet szinte érzed az iszonyúan erős olcsó lopott parfümjét, keveredve a láncdohányzásból fakadó marbi füstjének bűzével.  A nők Torrentéje, ha engem kérdeznek. Tudod, aki megjelenik egy társaságban és a "hogy vagy?" kérdésre elmeséli, mennyire hajtották szét tegnap odalent, és egyébként is bevág ez a tanga. Egy olyan nő, akit semmiesetre sem emelnék a hercegnőség oltárára. Összefoglalva, korunk női példaképe. Aki nem köteleződik el semmi iránt, csak az élvezeteknek él. Cigi, pia, dugás, és ennyi. Azt hiszi ezáltal van benne tartás, hogy nem hódol be senkinek, de hát nézzünk rá, és látjuk hogy nincs. Talán csak akkor, amikor egy régi báli ruháról beszél, akkor érezzük, hogy ő sem volt mindig ilyen:

Ez egy koszorúslányruha. Egy röpke napig valaki nagyon szerette. Aztán kidobta... mint a karácsonyfát. Ma ő a kedvenc, holnap... kopp, a járda szélére kerül. Rajta a szaloncukros papírok, mint egy megerőszakolt nő, letépett, szakadt bugyiban, szigetelőszalag-bilincsben...

Aztán Tylerrel összekerül, és egy egész éjszakán át tart a lepedőakrobatika, elhangzik a mondat, úgy mint "Alsótagozat óta nem keféltem ilyen jót". Ez még mondjuk kiverhetné a biztosítékot, de aki járt már a napiszaron, annak ez sem megdöbbentő. Viszont ez már a finomított verzió, ugyanis eredetileg azt mondta:

akarok egy abortuszt tőled!

Ebben annyira ott van minden, amit korunk párkapcsolatairól elmondhatunk, mégpedig az igazán elköteleződés hiánya. Ha az ortodox szemlélet szerint vizsgáljuk, akkor akivel jó a szex, nagy eséllyel a férje lesz, és gyereket vállalnak. De ma már ezek a gyerekek nem születnek meg. Kéne az az érzés, hogy nagyon is jól működik veled minden, hogy legyen közösen gyerekünk, de mégsem. Hiszen nem illeszthető be az individualista, karrierista, élvhajhász nők életébe. Kicsiny hazánkban talán ez még nem jött el, de bizony mondom, hogy a szomorú jövőben egy abortusz is kb akkora trauma lesz, mint kidobni a csokipapírt. Befejezésül álljon itt egy utolsó gondolat Marla Singertől, amit bármelyik nő arcizomrángás nélkül kiejthet ma a száján, és még csak nem is botránkozik meg senki. Aki még nem tette meg, nézze meg a Harcosok klubját, mert még mindig erős!

A koton a mi nemzedékünk üvegcipellője. Ha egy idegennel találkozol, felveszed, egyet táncolsz benne, azután eldobod... A gumit, úgy értem... nem az idegent.

Amikor úgy döntöttem közel egy éve, hogy nyitni fogok az emberek felé, még magam sem gondoltam, hogy ennyire nehéz feladat lesz. Az sem volt egyszerű, hogy leküzdjem a magam köré éptett falakat, de mi a helyzet azzal, amit más épített saját magának? 

Az elmúlt évben nem kevés embert ismertem meg, és be kell valljam, ennyire sérült és agresszív társadalommal baromi nehéz boldogulni. Mert mire szocializáltak minkez az elmúlt évtizedek? Hogy aki hozzám szól, az biztos akar valamit. Leszól, lehúz, rám melegíti a szarját. Nem lehet odamenni valakihez és azt mondani neki, hogy jófej vagy, mert egy zavart és gyanakvó pillantást kapsz cserébe. 

Ezen kívül az emberek szeretnek szenvedni. Szeretik magukat bezárni a dobozba, hogy nekik csak ennyi jut. Ilyen a munka, ekkora paraszt a párom, nem tudok lefogyni, nincs hová elmenni, nincs mit felvenni, és a boltban is punnyadt a zöldség. A nagytöbbség nem fogja azt mondani, hogy változtatok, hogy keresek jobbat, hogy ettől jobbat/szebbet/többet érdemlek. És ha valakinek megpróbálod elmagyarázni, hogy sokkal többre is képes, akkor ezt teherként éli meg. Mert neki jó így, kicsiben, mert ezért is kell erőfeszítést tenni, de csak kicsit. A nagy az nem kell, abba elfáradna, viszont az elvárás az megvan, hogy kéne a jobb. Ezt tanultuk a tréner világból, hogy tenni nem kell a dolgokért, csak be kell vonzani. Hogy elhiszed, hogy neked jár az Audi és akkor kiadja, hitelből. 

Ezek az emberek nincsenek másképp a társas kapcsolataikkal sem. Lehetőleg senki ne akarjon hozzájuk közel kerülni, mert ha mégis, akkor abba nekik is energiát kéne fektetni. Ha te elmondod, hogy milyen napod volt, akkor neki is el kéne mondania, és nem akarja. Időt és munkát beletenni egy barátságba azt nem, csak kitaposni a másikat, mint egy rossz cipőt. Legyen kitől kölcsönkérni, vagy legyen kivel félrelépni, és lehetőleg azonnal váljon köddé az illető, ha meguntam. Ezt simán eljátszák emberek, hogy több hónapnyi barátkozás, ismerkedés után egyszercsak közlik, minden előjel nélkül, hogy akkor ők nem kívánják ezt folytatni, és légyszives ne keresd őket többet. Mint lámpa, ha lecsavarom, Ne élj, mikor nem akarom - Szabó Lőrinc: Semmiért egészen

És akkor itt vagy te, egyedül, aki szeretnél barátokat, ismerősöket, párkapcsolatot, és azzal szembesülsz, hogy mindenki elvenne belőled valamit, de senkitől sem kapsz vissza semmit. Sőt, ha egyedülálló vagy, akkor meg vagy bélyegezve, mint egy leprás, hogy te mást nem is akarhatsz, mint eljutni a lányok bugyijába. Ha szingli vagy, akkor ne is szóljál a másikhoz, húzz innen a picsába! Nem mindig mondják, de látod a szemükben, hogy kellemetlen vagy, pedig csak megkérdezted mennyi az idő. Ezt még a régi ismerősök is eljátszák ilyenkor, hogy még a wécére is félve mennek ki, nehogy kettesben hagyják veled az asszonyt, mert még a végén - mint egy ragadozó - lecsapsz!

De mi a tanulság? Nem a saját falaidat nehéz lebontani, hanem a másét. Különben hiába bajlódtál a sajátoddal, attól még egyedül vagy. 

Most nyilván ki fogok nyitni néhány bicskát a zsebekben, de ez a publikálás már csak ilyen dolog. Mondanám, hogy akinek nem inge, ne vegye magára, azonban úgyis lesz olyan részlet ebben a cikkben, ami ismerős lesz, vagy tudsz valakit, akire ráillik majd. Végső soron, mindig csak rólatok írok, nem magamról. 

Hová lettek a randevúk? A felelősség, a vállalás, hogy felvállallak téged. Igen, hogy akármilyen is vagy, úgy egyben, jó és rossz, kellesz nekem. Hogy úgy hiányzik mindened, még az is, amit nem szeretek. És ha nem kellek, hát nem mondod, csak eltűnsz. Pont nem érsz rá, telefont nem veszed fel, leszarsz, nagy ívben kerülsz. Mi lett a nőinkből? Az imádatunk tárgyából, akik múzsái voltak a művészetnek. Hol van a szenvedélyes szerelem, amiért valakik valahol meghaltak? Hol van az a féltés, ami háborúkat robbantott ki? Hol vannak azok a törékeny nők?

Szextárgyak lettek. Elinfláltuk őket magazinok címlapján, meg aljas megjegyzésekkel szombat délutánokon a haverok előtt. Ezekből a dolgokból már csak a villogás maradt, az éhség csillapítása, a kielégülés. Csak arra kellettek, hogy önnön nagyságunkat ünnepeljük. Látjátok, ilyen csajom van! És ha már nem olyan, akkor eldobom, mint egy mocskos rongyot, amibe beletöröltem a legkedvesebb szervem az aktus után. Hol van már az "egészségben, betegségben"? Ez csak egy rossz vicc lett, amit senki sem gondol már komolyan. Majd elválok, aztán újra nősülök! Vagy nem nősülök, leszarom. Divat lett leszarni mindent. Akkor vagy te a király, ha minél nagyobb, fontosabb, és jelentőségteljesebb dolgot tudsz simán-lazán leszarni, mert akkor lesz, aki felnéz rád a retardált társadalomból, hogy te mekkora király vagy, mert még ezt is le bírtad szarni.

Aztán mit gondol egy elhasznált, kihasznált, csalódott nő, amikor megjelenik neki egy férfi? Egy értékrenddel, egzisztenciával, humorral, normális gondolkodással (nem én!) rendelkező férfi? Hogy ez kamu. Ez nem igaz, ilyen nincs. Ez megint csak egy marketing bullshit, hogy megdugjanak és leköpjenek a végén. Majd ahelyett, hogy elhinné, és elfogadná, csak lesajnálja azt a szerencsétlent. Te még hiszel a szerelemben? Tökre megérdemelnél valakit, aki szeret. Mondjuk nem engem, de valakit. Valakit, akit még nem tettek tönkre más suttyó buzik. Csak hát nincs már ilyen, mindegyiket lelki nyomorékká tettük.

Innen szép nyerni. Sajnos ki kell jelentenem, hogy a mai világban nem az a bátor, aki elmegy a háborúba, legyőzi a hétfejű sárkányt, hanem aki mer szeretni, legalább egy kicsit. Pártállástól, nemtől és vallási hovatartozástól függetlenül.