Elhagyva a krisztusi kort sem lett több ismerősöm, legalábbis ami a mindennapokat illeti. Mindig is több volt a barátok és ismerősök között a lány, mint a fiú, így ha összefutok velük, drámai beszélgetés következik. 

Ezek a nő ismerőseim is elmúltak már harminc, többnyire van gyerekük, és most élik az első válásukat. Úgy veszem észre, hogy valamiért mindegyikőjük házassága nagyjából 8-10 évet bírt ki. A húszas éveik elején gondolták úgy, hogy családot alapítanak, és akkor még nem gondolták volna, hogy nem a sírig fog tartani. Az elhangzó történetek közt nem jellemző a kulturált elválás, többnyire családon belüli erőszak és rengeteg fájdalom, mire a válási procedúra végére érnek. 

Az önzés, azt gondolom ez a mérge az egésznek. Bár mit is tudhatnék róla én, aki sosem nősültem meg és gyerekem sincs, de talán pont ezért vagyok objektívabb, mert külső szemlélőként látom a dolgokat. Szóval ezt örököltük a nagyszüleinktől, hogy családot kell alapítani, és együtt lenni 40-50 évig, hogy aztán öregségünkre a másikat teljesen ignorálva - de tisztességben! - nyugtázhassuk, hogy az életünk rendben volt. Azért valljuk be, hogy az őseinket nem is érte annyi inger, mint ma. Nem volt internet, meg mindenféle szexuális mozgalmak. 50 éve még kiközösítette a falu azt, aki elvált, ma pedig már úgy néznek egy több, mint tíz éve házas emberre, mint egy balekra, aki elszalaszt dolgokat. A család ugyanis lemondással jár, sokkal. Nem járhatsz olyan autóval amivel akarsz, nem veheted meg a drágább ruhát magadnak, sokszor még csak nem is eheted azt, amit akarsz, mert a gyerek az szent, őt szolgálod lehetőleg minél magasabb minőségben. Amikor már valaki évek óta lemondással él, és látja a kollégáin, a barátain, a szomszédján, hogy elváltan mennyivel könnyebb az élet, akkor könnyen beleszarnak a családi fészekbe, hogy egy darabig ismét önfeledten élhessék az egyetemista életet, csak már testileg némiképp lelakottabban.

A váláskor kettétörnek a sorsok, és nem csak a fejekben. Belépsz egy elvált ember lakásába, és látszik rajta, hogy nem otthon, csak egy lakás. Ebédlőasztal meg szék az valami lomizott hulladék, mert azt az asszony vitte, de a tévét azt apa nyerte meg. Kevés pénzből bizony a szükségre vásárol az ember, és csak ritkábban az igényre. Akinél a gyerek marad, annak hirtelen kétszer annyi dolga lesz, mert neki kell menedzselni a gyerek életét, a sajátja mellett. De legalább a másik - jó esetben - fizet gyerektartást, ami persze mindig kevés, mint a nyugdíj. Van cserébe hétvégi láthatás, de az nem gyereknevelés. Egy idő után elmegy a gyerek élete és a lemaradó szülő élete egymás mellett. A gyerekből kamasz lesz, a szülőből meg vénember, és már nem is érti miről magyaráz az a furcsa ruhákat hordó, számára ismeretlen szavakat használó emberi lény, aki a gyereke.

De visszatérve a válásra, a kezdeti felszabadultság érzését átveszi a csendes magány. Mert nincs kivel meginni egy sört, mert a haverok mennek haza gyereket fürdetni, meg ilyesmi. A nők sem futnak már neki olyan felszabadultan egy újabb párkapcsolatnak. Örülnek, hogy kiharcolták a függetlenségüket, meg esetleg egy saját lakást, és már ők sem akarnak közösködni senkivel. Csak jól esik, ha valaki vonzónak találja még, meg van kivel színházba járni. De végén mindenki megöregszik, és egyedül marad. Ha a gyerek kirepül, a test megöregszik, már csak sorstársak vannak. Megvannak az öreg nénik, akik folyton egymásra licitláva nosztalgiáznak a padon otthonkában?

Bár tudnék megoldást erre az emberhez nem méltó helyzetre. Vagy tudnám azt mondani, hogy lehet ezt másképp csinálni, de nem tudom. Szép gondolat a házasság, meg a sírig tartó tisztesség, de csak elmondani szép, és hallgatni mások csodálkozását, vagy áhítozását, hogy ennek mégis mi a titka. Valójában befelé kurva nyomasztó, amikor tudod, hogy azzal az emberrel, aki tíz év után már semmi újat nem tud mutatni, még le kell húzni vele 30 évet. Vagy negyvenet.

Fel kéne találni valami újat, amiben kevesebb az erőszak, a fájdalom, és a bántás. Ahol nem szakad ketté az élet, ha másik mást akar. Fel kéne találni az emberséget az embertelenségben.

Nagyjából egy hónapja gyűrűzött be hozzánk az új időszámítás a koronavírussal együtt. Bezárkóztunk, kinyitottunk, sopánkodtunk, felbátorodtunk, tehát lett egy csomó tapasztalat, amit most összefoglalnék, szigorúan szubjektív szempontok alapján. 

Mióta megjelent ez a járvány, a többség statisztikákat nézeget, és számolgatja, hogy mekkora esélye van elkapni a vírust, és aztán mekkora esélye van belehalni. A nálunk egy fokkal előrébb tartó országokban azt látjuk, hogy bár sokan haltak meg, mégis a többség inkább túlélte, megúszta, elkerülte. 

Tehát akkor mitől is félünk pontosan?

Nyilván, senki sem szeretne beteg lenni, pláne nem szeretné senki, ha ló legelne a sírján, mégis azt gondolom, hogy amiben a többség szenvedni fog, az nem a vírus, hanem a saját gondatlansága. Mire is gondolok? Vegyük hát sorra!

Többen fognak szenvedni amiatt, mert nem vigyáztak az egészségükre. Évekig gúnyolódtunk a hobbisportolókon, a diétázókon, aki megpróbált egy kicsit változtatni, és nem az aktuális trendek után menni, amit épp az élelmiszergyártó cégek kitaláltak. A társadalom nagy része véletlenül sem ült volna fel egy biciklire, ment volna el egyet túrázni, próbált volna kicsit tudatosan étkezni. Csak a napi 8 sör és a két pakk tigris szofi, az legyen meg, és egy jó bablevesért az anyjukat eladták. Már nem csak éves, hanem havi, sőt heti privilégium lett a mekibe járás, a gyorsan valami tápot arcba betolás. Normálisan még csak aludni sem kell, hiszen akkor mikor él az ember? A többség a drága okosóráján még sosem indította el egyik sportprofilt sem, csak villantani kell az. Hát, most itt az eredménye! Egy lekukázott immunrendszerrel, és megannyi kisebb betegséggel (amiről talán nem is tudsz) nem csak egy világjárványba lehet belehalni.

Ha azon kapod magad, hogy egy hideg fuvallatra lever az influenza a lábadról, akkor ideje változtatni! 

A változás pedig komoly pénzbe kerül, csakhogy mindenkinek mást jelent a komoly összeg. Az elmúlt években tízből hány ember volt az, aki pénzügyileg, szakmailag képezte magát? A gazdasági fellendülés idején nem csak jobban élni kell tudni, hanem tartalékolni is meg kell tanulni. Hogyne, mióta elszállt az euró, tudjuk, hogy az sem kifizetődő, ha csak gyűjtöd a pénzt. Be kell fektetni, és a kisember hova is fektethetné a pénzét, ha nem leginkább magába? Aki tanult egy új nyelvet, egy új szakmát, szélesítette a látókörét, bővítette a kapcsolati hálóját, új hobbit épített, kreatív volt, az jó eséllyel könnyebben vág bele valami tök új munkába, ha elveszítette az állását. Egy iskolába beiratkozni sosem késő, ahogy spórolni sem az. Ha kicsit akkor kicsit, ha sokat akkor sokat. Ha egy valamit megtanultunk magyarként az az, hogy tíz-húsz évente kihúzzák a biztosnak hitt talajt az ember lába alól.

No meg a #maradjotthon mozgalom, azzal mi van? Hogyne, könnyű elrendelni hogy egy bolt bezárjon, de az embereket a saját lakásukba bebörtönözni már sokkal nehezebb feladat. És egyébként minek is? A többség jó, ha félévente látta a rokonait, meg havonta egyszer találkozott a barátaival, ha voltak neki olyanok. Mindenki robotolt és próbált egyről a kettőre jutni. Ha van még munkahelyed, ahová be kell járni, akkor az nem baj, sőt, de amúgy meg nehogy el merj menni egyet biciklizni vagy sétálni, még akkor sem, ha nem gyűjtesz magad köré senkit! Maradjunk csak otthon összezárva, hogy aztán egymást faljuk fel, ha a vírus vagy az attól való félelem nem tette meg, attól biztos sokkal jobb lesz egy nyugdíjasnak, akit nem is ismerek. Pláne, hogy ha kimegyek az utcára - mert a munkahelyemre pl el kell menni - akkor többnyire csak idős embereket látok az utcán. Ők leszarhatják, de te nem, és meg is tehetik. Hogy miért? Mert egy rendeletet nem csak meghozni kell, hanem be is kell tartatni. Ja kérem, hogy nincs annyi rendőr közel s távol? Akkor én kérek elnézést, hogy foglalkozom a saját egészségemmel.

Összegezve, nem a vírus lesz az, amitől majd összeomlunk. A felelőtlen döntéseink a múltban, a félelem miatti konfliktusok, az az embertelen magatartás, amit a vadkapitalista rendszer elvárt tőlünk, ezek lesznek a valódi okok. Hogy hülyének néztük azt, aki aprópénzért ápolónak, tűoltónak, rendőrnek áll. Hogy a jólétben hozzászoktattunk komplett iparágak dolgozóit a jatthoz (meg a munkáltatójukat az alacsony fizuhoz), amit majd nem fogunk tudni adni, ha nem lesz miből. Hogy hagytuk a fejünkre nőni tékozló politikai és társadalmi eliteket, és legyintettünk, amikor loptak fényes nappal, pártállástól függetlenül. Lehülyéztük azt, aki egymaga kimondta, hogy ez így nem jó és változtatni akart, ahelyett, hogy beálltunk volna mögé. Ezt csináltuk, és még sorolhatnám a végtelenségbe. Hogy egy klasszikusból idézzek, előbb vagy utóbb kikelnek a rohadt tojások, és akkor baj lesz.

Így élünk mi, hát így is fejezzük be.

Rohantam az elmúlt napokban mindenfelé. Nem újdonság ez, mindenki rohant. Lehet csak annyiból volt másabb, hogy nem tipikusan karácsonyos dolgok miatt rohantam. Hol egy barátomnak segítettem, hol a saját vackaimat terelgettem, de nem volt az a kimondott karácsonyi láz. Sem karácsonyi hangulat. 

Tanakodtam legyen-e fa. Ez az utóbbi években mindig kérdés, mert azok az értékek, amik nekem fontosak, nagyon billegtek az elmúlt pár évben. A család, meg a szeretet, azok csak olyan súlytalanok lettek. Ahogy így beszélgettek ismerősökkel, más is volt így ezzel, mármint hogy karácsonyi hangulata, na az egyáltalán nem volt. A bevásárlást is elintéztem 23-án és 24-én délelőtt, két részletben, mert nem volt tömeg. Talán egy zsúfoltabb szombat délelőtthöz tudnám hasonlítani az emberek tömegét. Nem volt kígyózó sor a pénztárnál, sem lerabolt polcok. Ahogy gurulok egyik üzletből a másikba, elhaladva a klasszikus fenyőfaárus telepek mellett azt látom, hogy 24-én délben még bőséggel van fájuk. Mi történt a karácsonnyal? Mi történt az ünneppel? Hol vannak az emberek?

Talán besokalltak, talán csak mindenkinek egyszerre lett elege. Elege a megfelelési kényszerből, az őrült költekezésből, a veszekedésekből, a stresszből, a rohanásból, az olyan emberekkel levésből, akiket rokonnak nevez, de valójában nem is ismeri. Könnyű ma már szeretni, és könnyű ma már utálni is, könnyű és erőtlen minden gesztus. Egyszerű látni a másikat, nincsenek már távolságok. Mennyit ér a telefonhívásom, ha bármikor beszélhetek a másikkal órákat? Mennyit ér eljutni Párizsba, ha fapadossal oda-vissza ötezerből megjárom? Mennyit ér a karácsonyi ajándék, ha simán megrendelem és kihozzák? Mennyit ér a vagyon, ha van pénz lóvéra? Hol az ünnep ha minden napom lehet ünnep? Ha bármikor bulizhatok, akkor abban mi a felemelő? 

Régen még 5-10 embernek akartunk megfelelni karácsonykor, ma már csak 1-2-nek. Legyen ajándék a gyereknek, meg esetleg a páromnak, aztán többi meg örüljön, hogy láthat. Beleborzongok, hogy inkább egyedül akartam lenni szent este, mint a családommal, mert úgy éreztem, jobban érezném magam egyedül. A végén talán már fa sem lesz, ki tudja.

Aztán valahogy ráébredtem, hogy az ellensúly hiányzik. Hiányzik a nehézség a hétköznapokból, hiányzik az elszakítottság a másiktól. Vajon jobban akarnám látni anyámat, ha nem láthatnám hónapokig, mint most, amikor bármikor láthatnám (de nem látom mégse)? Vajon nagyobb ünnep lenne a karácsony, ha nem lenne egész évben karácsony meg vásárlási láz? Értékesebb lenne a szülinapi ajándék, ha nem rendelnénk magunknak minden héten valamit? Vajon jobban megbecsülnénk meglevő szeretteinket, ha veszélyben lennék? Hiányzik az ellensúly, mert valaminek értéke, csak másvalamivel szemben van. Azért prémium ez az autó, mert a többi nem az - teszem azt. Azért ünnep a karácsony, mert a többi nap baromira nem volt az. 

Habár örülök, hogy a mindennapokban kicsit kevésbé küzdelmes az élet, mégis, hiányoznak a várva várt ünnepek, hiányzik a várakozás emléke, a viszontlátás öröme, a régi idők karácsonya. Mikor még nem azért volt apróság az ajándék, mert nem akartunk költeni, hanem mert egy apróságot is baromi nehéz volt előteremteni. A "jut" örömét felváltotta a "jár" keserűsége. A lét elviselhetetlen könnyűsége. 

Azért végül lett fa. Rendes, környezetpusztító vágott, nem mű, mint régen. Legalább ennyi maradjon, de ettől még egyedül vagyok.

Menni kéne lassan. Ő vár engem, még főzött is. Pont a kedvencemet, pedig nem is szerettem volna. Olyan gondoskodás ez, amit nem érdemlek meg. Még nem. 

Túl régóta vagyok egyedül legbelül. Túl sok ideje nem tudtam elmélyedni egy kapcsolatban sem. Annyira régóta börtönöm a magány, hogy már hiányoznának a falai, ha nem lennének. Folyton azt érzem, hogy visszahúz, hiába szeretnék kimászni belőle. Minden ölelésben ott van a szeretésre az igény, amit egyszerűen nem tudok megadni, pedig szeretnék. Szeretnék gondtalan lenni, feloldódni az ölelésben, önfeledt lenni, de nem tudok. És ez az örök bűntudat, ami mindeközben jön, hogy adós lettem, és nem tudom rendezni a számlát. Ezt nem tudom elmagyarázni senkinek. Szégyellem magam érte.

Közben mindig eszembe jut az utolsó nő, akit tiszta szívből szerettem. Miért gondolok folyton rá? Pedig kihasznált és megalázott. Még csak nem is beszélek vele. Mégis az az érzés hiányzik, ami vele volt. Az az izgalom, amikor vártam őt, és az a derű, amikor szembe jött velem. Az a vegytiszta szerelem, mikor semmi sem számított. Mikor majdnem egy pótkocsi végében fejeztem be egy kötélen. Igen, még az is hiányzik. Igaz szerelem csak egy van az életben.

Szóval indulnom kéne. Hogy mondjam meg, hogy nem tudok? Hogyan mondjam meg, hogy gyors ez nekem? Hogyan ne bántsam meg? Hogyan értessem meg vele a világom lényegét, hogy mennyire szeretnék kitörni belőle, és mennyire nem tudok? Nem tudnám megenni a főztjét. Túl sok szeretet van benne, amit nem érdemlek meg. Pedig akarnám, de mit adhatok én cserébe? Nehéz szívvel írom meg neki, hogy nem megyek. Meg fogom bántani, pedig nem akarom. Hiányzik is...

Haragszik rám, és joggal teszi. Az ilyen, mint én, mégis, minek akar társat? Aki nem tud szabadulni a démonjaitól, az ne terheljen másokat. De meg akartam próbálni. Végig akartam csinálni, egyszer, rendesen, úgy hogy most nem rontom el. Nem tudtam, nem volt erőm, csak a félelem sötét felhőiből lett sok a fejem felett már megint. Nem önzőségből, hanem szeretetből engedtem el, hogy inkább bántsam most egy kicsit, mint később nagyon. Mindenki másban jó, úgy tűnik, nekem csak a keresés megy, a megtalálás nem.

Mesterségem lett a magány, és bizony nem vagyok rá kicsit sem büszke, de profi lettem benne. Megint végtelenül magányos vagyok, pedig nem akarok... A saját láncomat kovácsolom észrevétlen.

30 nap van karácsonyig. Ugye milyen durva ebbe belegondolni? Persze, tudhatnám, hiszen az áruházak polcait két hónapja húzza a karácsonyi dekorációk, édességek, és reménybeli ajándékok súlya. Valahogy idén nem hatott meg, és az az igazság, hogy már évekkel ezelőtt észrevettem magamon, hogy egyre kevésbé hat meg. Már rá se kattintok egy rendes black fridayes akcióra, sőt, pár órával ezelőtt azon agyaltam, hogy lehet, hogy idén először fát sem hozok. Minek?

Két dolog nyomasztott igazán az utóbbi hetekben ehelyett. Az egyik, hogy mennyivel bővül még az alfára fordítandó összegek listája, és a másik, hogy mennyit kell még dolgoznom ezért a pénzért. Rohadt nyomasztó dolog a pénzügyeken gondolkodni, függetlenül attól, hogy azon most a hobbid, vagy a megélhetésed múlik-e. Na jó, talán az utóbbi egyel nyomasztóbb. Beszélgettem egy barátommal a napokban, hogy nagyon mennek az évek. Már van pár éve, hogy ide vésem a sorokat, hogy keresem azt a boldogságnak nevezett valamit. Kilenc éve kezdtem el a teherautó jogosítványt, amit B tervnek szántam, aztán már 9 éve annak, hogy nem tudok tőle szabadulni. Évek teltek el azóta, hogy az igaz szerelmet elengedtem, és azóta sem találom. Ráncot gyűr az idő a szemem sarkába, és csak abból tudom, hogy telik az idő - a karácsony közelségén kívül - hogy egyre kevésbé férnek el a fürdőszobában az időt visszatekerő/elfedő/elterelő kemikáliák. Szóval beszélgettünk erről a rohanó időről, és találgattuk az okát. Végül arra jutottam, hogy azért, mert egyre kevesebb emlékezetes pillanat van az életünkben. Hogyne, sokaknak lett családja, és minden nap ajándék, nyilván, ugyanakkor mindenki hajtja a szekerét. Minden nap nyomja a pénzcsináló gépet, alszik, majd kezdi elölről. Bezzeg 10 éve még nem volt két ugyanolyan nap! Minden másnapra jutott egy legendás történés, hol egy buli, egy beszélgetés, hol pedig egy hülye poén formájában. Ma meg próbálnál meginni két sörnél többet, másnap már nem rontanál el sok mindent. 

Na szóval így. Valahogy lassítani kéne. Nem csak előre nézni, hanem egy kicsit magunk köré is, hogy hol vannak a többiek? Csak már annyira begörcsölt a nyakunk a sok előrenézéstől, proaktivitástól, és még ki tudja minden maszlagtól, amit a munkahelyeken elő kell adni, hogy nem megy. Valahol olvastam még 20 éve, hogy "álljon meg a világ, ki akarok szállni!". Akkor nem értettem, most már én mondom. 

Ki akarok szállni...

Mindig szerettem ünnepelni, de azt sosem tudtam kezelni, ha engem ünnepelnek. A névnap nem is nagy dolog, talán csak nekem egy kicsit többet jelent, mint a születésnap. Az életemnek egy boldogabb szakaszában még a névnapot ültük a barátokkal, a születésnap pedig a közeli barátoké és a családé volt. Talán praktikus okokból, hiszen a névnap benne volt a naptárban, a születésnapot pedig kevesen tudták. Ma már másképp van, a Facebook szól a szülinap végett, a naptárat pedig kevesen böngészik naponta. 

Talán van még egy okom, hogy jobban szeressem a névnapot. Mégpedig azért, mert ilyenkor nem öregszem, papíron. Csak örülök, hogy vagyok. A születésnapot pedig csak a gyerekek várják, a felnőttek már csak sunnyognak.

Mennyi szép névnapot megültünk egyetemista koromban! Persze, nem csak miattam, hiszen a kedvenc kocsmárosunkat is köszöntöttük ilyenkor, Imrebácsit pedig mindenki szerette (és szereti a mai napig is). Mégis, jó érzés volt, hogy egy kicsit engem is köszöntenek ilyenkor. Hiányzik az a fajta gondtalan élet. 

Volt idő aztán, hogy kerültem az embereket ilyenkor, legalább is a távolabbi ismerősöket. Mindenkinek megvan a munkahelyi köszöntés, ami elkerülhetetlen, és számomra csak valami kínos szorongást hoz, hogy azok mosolyognak rám, akik az év további 364 napjában inkább leköpnének. Nem ismernek, fogalmuk sincs mit szeretek, ráadásul látom rajtuk, hogy nekik is kellemetlen ez az egész. Essünk túl rajta gyorsan, mindenkinek jobb így. Vagy ha tudtam, szabadságra mentem inkább, jó hosszúra. Talán nem tettem volna, ha tudom, hogy életem legnagyobb küzdelme az elmagányosodás ellen fog menni. Idén sem kerítettem nagy feneket a névnapnak. De jó nap volt, alfáztam sokat. A műhelyből hazafelé menet pedig még anyámat is visszahívtam. 

Ma pedig át kellett mennem Tatára elintézni egy ügyet, hazafelé pedig pont a kedvenc cukrászdám mellett mentem volna el. Közben eszembe jutott, hogy jó rég nem voltam ott, végül is miért ne? Így ma még sütiztem, is amiről pedig mindenki tudja, hogy egy falatnyi boldogság :) A tanulság talán annyi, hogy meg kell ülni minden ünnepet, amit lehet. Épp elég jut a szürke hétköznapokból így is, törjük meg hát néha.

Az utóbbi hetekben több ismerősömtől is kaptam visszajelzés a blogommal kapcsolatban, és ezt nagyon köszönöm! Még akkor is, ha kritikát kaptam, mert ebből tudom, hogy jó-e az irány, ami felé megyek.

Szóval küldjetek minél több visszajelzést, mert vagy hasznos, vagy csak szimplán jól esik! Köszi!

Ugyanakkor azt vettem észre, hogy nem igazán tudják a blogomat hová tenni, hogy pontosan miről is szól, vagy mit jelent az, hogy fércelt álmok. Így most erről írnék néhány keresetlen gondolatot.

Valamikor 2017-ben véget ért egy hosszabb párkapcsolatom, és akkor eldöntöttem, hogy nagyobb szerepet szánok az életemben a minőségi emberi kapcsolatoknak. Meg szerettem volna találni azokat az embereket, akikhez én magam tartozom. Boldog akartam lenni, hasonló sorstársakat keresni, együtt szenvedéllyel rajongani dolgokért, és ehhez megtalálni a megfelelő embereket. Úgynevezett jól csinálása az életnek. Ez volt az álmom, egy fércmű. Azért fércmű, mert erősen vázlatos volt. Nagy vonalakban kitaláltam a dolgot, de a hogyant még nem tudtam. 

Aztán valahogy visszájára fordult ez a törekvés. Találtam ugyan minőségi kapcsolatokat, lett néhány igazán értékes barát azóta (pacsi!), ugyanakkor nem sejtettem, hogy érzelmileg és szociálisan mennyire romlott társadalomba merülök alá. Ezekről a felismerésekről, megdöbbenésekről, és csalódásokról születnek a bejegyzések. Megbíztam emberekben, akik kihasználtak, randevúztam nőkkel, akik nem tudtak kötődni. Az lett a szomorú tapasztalat, hogy valahogy az emberek a társas kapcsolataikat csak a saját igényeik kielégítésére használják, vagy belehányják a lelki nyomorukat a másikba. Ezzel még nem is lenne feltétlenül baj, hiszen jól esik megölelni valakit, vagy kipanaszkodni magunkat egy fáradt nap után, csak illik ezt visszaadni is. Illik viszonozni az ölelést, a meghallgatást, az érintést, a társaságot, és azt gondolom, ez a része baromira hiányzik. 

Persze lehet így élni, hogy használod az embereket, tartasz egy szeretőt, egy meghallgatósat, egy lelki szemetest, egy bandázóst. De mennyit érnek ezek a kapcsolatok? Én azt gondolom, hogy pontosan annyit, amennyit én is adok cserébe. Csak annak fogadhatom el a fél szívét, akinek én is oda bírom adni az enyémet. 

És mi lett az elmúlt két évben a suta tanulság? Talán semmi. Megváltoztam én is, de továbbra is hiszek az emberi kapcsolatokban. Egy kicsit több sebhellyel, kicsit bölcsebben és idősebben, de ugyanúgy meg fogom szavazni a bizalmat a következő embernek, aki szembe jön. Legfeljebb átver. 

A napokban a még megmaradt barátaimmal leginkább arról folyt a társasági diskurzus, hogy így, a harmincadik életévéhez közel, ki hány barátot veszített el. Mert amikor kezdtem volna panaszkodni, hogy mennyire elkoptak a barátok mellőlem, akkor ők is megjegyezték, hogy nem vagyok egyedül a problémával. Amiért most erről írok, hogy rámutassak egy nagyon destruktív és cseppet sem kisméretű társadalmi folyamatra.

Azt gondolom, hogy a húszas éveiben mindenki inkább szerzi a haverokat, mint sem veszíti. Igen, akkor is morzsolódnak, de könnyen jönnek helyettük újak. Többet vagyunk különféle társaságokban, akár szabad akaratunkból, akár kényszerből. Az évek során aztán kibontakozik, hogy kikkel lesz ebből a széles haveri körből barátság. Amire rájöttem az eltelt idő alatt, hogy az emberi kapcsolatok legnagyobb ellensége a hétköznapok szürkesége, és a rutin. Az iskolapadból kiesve mindenki elkezdi hajtani a mókuskereket, családot alapít, úgynevezett nem-ér-rá.

Majd holnap ráírok - gondolja mindenki sokszor. 

De nem írsz rá, és holnapután sem írsz rá. A hétköznapok szürkeségében pedig más emberek leszünk. Olyanok leszünk, amilyennek a szüleinket láttuk. Ráncosak, enyhén megtörtek, folyton fáradtak, hibáktól és káros szenvedélyektől koránt sem mentesek. Más emberek leszünk. Mégis azt gondolom, hogy erősebbek lennének ezek a barátságok, ha együtt változnánk, és nem egymás mellett. Ha barátok maradnánk a hétköznapokban is, vagy legalább kapcsolatban maradnánk. Ehhez képest sokan megengedik maguknak azt a luxust, hogy egyes baráti kapcsolataikat kimondottan elhanyagolják.

Ahogy így ülünk a sör felett egy-egy barátommal, csak úgy hízik a veszteséglista. Az egyiknek egy 22 éves, gyerekkori barátsága lett füstbe ment terv, mert a másik egyik napról a másikra nem vette fel a telefont. Biztos megvolt az oka a sértődésre, de ezt sosem közölte, csak eltűnt. Nekem egy közel 8-9 éves barátság látszik véget érni úgy, hogy sosem ér rá a másik. Nem vesztünk össze, nem sértődtünk meg, egyszerűen csak nincs igényük rám talán. Nem vagyok már nekik érdekes. Aztán ott vannak a fiú-lány barátságok, ahol előbb-utóbb eljön az elkerülhetetlen vég, hogy az egyik többet fog gondolni, és a végkimenetel sosem pozitív. Vagy egy szakítást követő komplett baráti társaságok elvesztése. 

Akárhogyan is, ezeket a barátságokat szinte lehetetlen pótolni. Nem kötsz már olyan könnyen emberi kapcsolatokat, pláne barátságokat. Párkereső appból tucatnyi van az App Storeban, de barátkeresőből, vagy haveri beszélgetőtársból vajmi kevés. Azt gondolom, hogy nem engedhetjük meg magunknak azt a luxust, hogy hagyjuk az embereket eltávolodni magunktól, még akkor sem, ha van helyette másik, aki jobb, szebb, érdekesebb. 

Egy párkapcsolat ugyanis lehet önző, egy barátság soha.