Ha jól emlékszem, utoljára szilveszterkor írtam az Alfáról. Januárban aztán számos változáson esett át, így most összegyűlt egy nagy adag műszaki tartalom, amit most megírhatok nektek. Ígérem, próbálom nem túl műszaki hangvételűre venni.

Közeledett a Brexit, én pedig szerettem volna egy nagy adag alkatrészt kicserélni az alfán, így egyben leadtam a rendelésemet a nagyszerű, angliai székhelyű Totally Alfához, ahol be lehet szerezni olyan dolgokat, amiket máshonnan nem. Például olyan futómű alkatrészeket, amik idővel elrozsdásodnak, és az új is elrozsdásodik, viszont ezek a srácok legyártják neked rozsdamentes acélból, kétszer annyiért. Ilyen volt nekem a két hátsó rugó felütköző gumija, és azok tartói. Itt is van egy kép róla:

Tudniillik a rugózás és lengéscsillapítás úgy van kitalálva, hogy amikor túl nagy pofont kap a kerék, például egy kátyúban, akkor egy gumi ütköző gátolja meg, hogy felütve a futómű összeverje saját magát. A felső képen látható az Alfa GTV hátsó felfüggesztése. A rugó belsejében felül van egy szürke henger (a továbbiakban csak pohár), az aljában a gumi felütközővel. Na most az a pohár úgy van kialakítva, hogy az esővíz, amit a kerék felver az útról, az szépen belefolyik, és belülről szétrozsdásodik. A tünet pedig, hogy minden durvább felütésnél éles koppanás hallható a hátsó kerék felől. A cseréje egyszerű feladat volt, ebben az esetben inkább az alkatrész volt drága. 

Balra a kiszerelt felütköző, jobbra a szép, új :)

 Miután az egyik vesémet eladtam ezekért a poharakért, eladhattam a másikat is a felniközepekért. Az új felnijeimhez ugyanis nem érkezett felnikupak, tudjátok, ez az a dolog a felni közepén, amin a logo is van. Gondoltam, hogy majd átteszem a régi felniből, de azok 58mm átmérőjűek, a gyári alfa felnibe pedig - mi más - gyári 50mm-es felnikupak kell. Így rendeltem ebből is négyet, Ricambi Originali feliratú dobozban, tehát gyári új alkatrészről van szó. Sokat dobott a felnik kinézetén.

Ha már az emblémáknál tartunk, kicseréltem a csomagtartó emblémát is, amiből szintén eredeti jött. De nem ám csak az embléma, hanem a teljes mechanika is, mivel - mint az egy videóból kiderült - az enyém nem jól működik. A GTV esetében ugyanis az emblémát elforgatva tárul elénk a kulcslyuk. Na most - elvileg - az embléma visszafordításánál egy rugó hatására a helyére kéne ugorjon, ami az enyémnél nem volt meg, ezért vettem új rugót és mechanikát is. Miután kicseréltem, nos, nem állítom hogy nem lett jobb, de azért messze van attól, hogy talján szenvedéllyel ugorjon a helyére. Mondjuk, hogy eddig csak forgatnom kellett, most viszont csak megpöccintem, és a helyére kerül ismét. Hozzátenném, hogy valamiért az Alfa Romeo ragaszkodik ehhez a fajta, réz lemezre festett emblémához, ami pár év után elkezd kifakulni, majd undorító módon hámlani, és a sok szép alfa romeo ilyen márka emblémával fut :( Erről persze a tulajdonosok is tehetnek, hiszen nem egy drága dolog cserélni. Persze Magyarországon vagyunk, ahol az emberek még mindig úgy gondolják, hogy az autó karbantartása egy olajcserében merüljön ki, és ez már a jobbik eset. 

Az új és a régi csomagtartó embléma

Kicseréltem továbbá a motor szívóoldalán az egyik csődarabot. Ezen a csövön szívja be a motor a levegőt, melynek egy részét műanyagból készítik, egy szakaszát pedig flexibilisre tervezik, hogy a motor rezgései menet közben ne törjék el a rideg műanyag csövet. Hozzátenném, hogy szintén beszerezhetetlen alkatrészről van szó. Mindegyik GTV-ben tönkremegy, a gyártó nem gyártja, és ahhoz nem lehet elég drágán adni, hogy az utángyártó ipar ráálljon, valamint GTV-ből sincsen sok az utakon sajnos. Az én kocsimat is már úgy vettem, hogy az előző olasz tulajdonos egy nagy adag ducktape-el igyekezett orvosolni a problémát. Egy francia cég azonban szilikonból készített pont az én típusomhoz valót, így - további szerveim eladása által - egy kisebb vagyonért megvettem ezt is.

Sajnos nem tudom elforgatni a képet... Alul az új, felül a régi flexicső. Jól látszik az avantgarde ducktape-es megoldás.

Némi faragás után simán a helyére ment. Az aljából kellett az újnak levágni durván egy centit, mert túl hosszú volt. Ennyi faragás simán belefér utángyártott új alkatrésznél. Még mindig jobb a helyzet, mint anno zsigulizás idején, ahol már az újan megvett utángyártott alkatrészről messziről látszott, hogy teljesen alkalmatlan a funkcióját ellátni. Kissé vastagabb is, mint a régi, így a gyári bilincsek nem voltak jók. Azonban a helyi barkácsboltban vettem hozzávaló bilincseket, így már szépen a helyén maradt. 

 Jól látszik, hogy illeszkedik szépen. Lehet, hogy kellett volna még egy, tarcsiba

Maradt aztán a végére a takarítás. 25-én már ránk köszöntött a 16 fokos tavasz, így lehetett pólóban dolgozni. Imádtam! Egész olcsón sikerült kárpittisztító gépet bérelni, így elszöszöltem egy délutánt az Alfa padlószőnyegével. Itt "előtte" kép nincsen, de azt hiszem a képek magukért beszélnek. Egy árnyalattal világosabb lett, mint volt. Mellesleg hihetetlen, hogy mennyi retek bír kijönni, még a látszólag szép kárpitból is.

A piros kárpit még mindig nagy kedvencem. Vidám belsőt minden autóba!

Ennyi lenne a helyzetjelentés. Cseréltem még a váltóban is olajat, de erről nem készült kép, illetve nem is olyan érdekes. Ellenben mindenkinek ajánlom, hogy még a kézi váltós autójában is cseréltesse le az olajat 50.000 km után, mert itt is elfárad, szennyeződik, megég az olaj. Sok mechanikus zaj el fog tűnni, és nem is drágább, mint egy motorolaj csere. Lassan itt a tavasz, kezdetét veszi majd a külső megszépülés is némi polírozás formájában. Kevertettem színhelyes festéket az autóhoz a Carcolornál, így néhány kavicsfelverődéssel már szegényebbek vagyunk :) Így hát várjuk a tavaszt, csak jöjjön!

Megközelítőleg másfél éve határoztam el, hogy változtatok a karrierutamon. Nem anyagi megfontolásból, csupán meguntam, így hát jól prosperáló vállalkozásomat elkótyavetyélve iskolapadba ültem, majd a kezdeti sikerek után jött is egy jónak ígérkező munkalehetőség. Erről majd külön posztban fogok értekezni.

Azonban aki azt hiszi, hogy a munkahely/szakma/karrier váltása kimerül annyiban, hogy kihúzom a kis gurulós bőröndömet az előző helyről, és behúzom a másikba, az nagyot téved. Persze lehetne így is, ellenben akkor csak ugyanúgy folytatnám a közepes állóvízben, ahol eddig. Így hát fontosnak tartottam, hogy ne csak munkahelyi dolgaimat, de az életkörülményeimet is rendbe szedjem kicsit. 

Először is készítettem egy vázlatot a fejemben, hogy mi az, amiken változtatni szeretnék. Mik azok a dolgok, amiket mindig akartam, csak sosem csináltam meg, mert nem értem rá, mert "majd a jövő héten", vagy csak gyengének éreztem magam hozzá. Aztán adtam magamnak egy hetet, hogy ezeket rendbe is szedjem. Kezdtem az egészet a ruhatárammal, ami erősen kívánta a megújulást, így az új darabok beszerzésén túl fogtam, és kigyomláltam az összes rongyot, amire semmi szükségem. Az összes inget/pólót, amiből kifogytam, a régi darabokat, amik már rám se jönnek 10 éve, de csak a nosztalgia kedvéért lóg még a vállfán, a "majd belefogyok, de végül sosem" nadrágokat, az "emlékeztetnek valakire" pulóvereket. Mindet zsákokba gyömöszöltem és a szemetesbe hajítottam. Igen, oda. 

Aztán jöttek a régi dobozok, amiket 8 éve őrizgetek, de egyszer sem nyitottam ki. A szobafestés, amit mindig halogattam, és megvettem a konyhai berendezéseket, amelyekre mindig sajnáltam a pénzt, de kellettek volna a kritikus helyzetekben. Leszámoltam a régi hobbikkal, amiket ilyen vagy olyan okokból már nem űzök évek óta, és felújítottam azokat, amiket most is űzök. Kitaláltam, hogyan lesz a bringának helye, főleg, hogy már Ancsi biciklije is nálam parkol, és lesz lehetőségem arra, amit már évek óta hiányolok a napjaimból, ez pedig a napirend. Végre hétköznap is lehetnek programjaim, ebédelhetek ugyanabban az időpontban minden nap, és nem kell az autóban ülnöm órákat.

Összességében tehát igyekeztem mindazzal leszámolni, ami eddig a napjaimat jellemezte, és rendezettebb életre váltani. Sajnos nincsenek lassú átmenetek, csak huszárvágással véghez vitt pálfordulások. Nyilván ki fog derülni az új dolgok egy részéről is később, hogy nem járható, vagy felesleges, de akkor majd megint gyomlálunk. Ez most egy kezdet, és ilyenkor legyen az ember lelkes. Meglátjuk. 

Új cikksorozatot indítok a blogon, amiben - árulkodó nevének megfelelően - mindig kitárgyalok egy csoportot, akikre így vagy úgy, de haragszom valamiért. Tudom, gyűlöletkeltés, rosszmájúság valamint nyugdíjas- és házmesterország, de valamiért mégis mindenkinek keserű a nyál a szájában, ha azokról a csoportokról van szó, akiket nem tudunk megkerülni, és ezt ők is pontosan tudják, továbbá keményen vissza is élnek vele. Ezúttal a HR szakmáról, szubjektíven, de korrektül.

Ki ne került volna már felnőtt élete során az álláskeresés rögös útvesztőjébe? Ki ne érezte volna már azt az érzést, amikor várod a visszajelzést a beadott önéletrajzodra, aztán két hét múlva inkább feladod, és csalódottan gondolod újra az egészet? Pedig te úgy el tudnád adni magadat az ügyvezetőnek, csak hát egy - többnyire húsz éves, kikerázott, álszent mosolyú - háeres csaj választ el a világmegváltó "elevator speech"-től.  Hozzá fut be a resuméd, csak őt tudod elérni telefonon, és a "majd értesítjük, legyen türelemmel" dumával bármikor vissza tudsz pattanni róla.

Kezdjük mindjárt az önéletrajz írással, ami az eszenciája egy álláspályázatnak. Ebből indul ki minden, itt kell először szépet gurítani, és valljuk be, ez a csalás előszobája is. Hiszen mi más az egész álláspályázat, mint egy nagy játék, amiről tudjuk, hogy szép dolog keserves küzdelem, taktikázás, és verejtékezés után megnyerni, ellenben mind beütöttük anno az IDDQD-t is a Doomba, miért épp egy ilyen életünket meghatározó dologban ne cheatelnénk egy kicsit? Pláne, ha rá is vagyunk kényszerítve. Ugyanis mindenki beleírhatná a CV-be az őszintét, a 2 hónapos lángosost, meg a nyári au pair-kedést, esetleg a taktikai árufeltöltőzést. Vagy hogy tanítottak 12 évig angolul, de még mindig 100 szavas a szókincs, esetleg hogy mennyire utálod embertársaidat, és jobb, ha adnak egy külön irodát neked. Ugyanakkor tudjuk, hogy az őszinteség nem menő, mert ha kitárulkozol a HR-es kislánynak, hogy bár nem vagy hibátlan, de hát az embereket meg a hibáikért vagy annak ellenére szeretjük, rohadtul nem fogod meghatni. Így rögtön adja magát a hallgatólagos elvárás, hogy ferdíts az önéletrajzodban, hiszen a munkához nem szükséges bizonyítványokat úgysem kéri senki. Így simán megpályázhatsz egy pénzügyes állást kamu közlekedésmérnök diplomával, és egy pénzügyi asszisztens fél éves OKJ-vel, garantáltan magasabb a fizu 10%-kal. Mert bár senki sem tudta még 18 évesen, hogy a HR-es hölgyeknek a szépen felépített karrierút imponál, de papíron persze bármi lehetsz. Így lesz az árufeltöltőből logisztikai üzletágvezető, a lángososból pedig HOREKA ügyintéző.

A csodaszépen megkomponált önéletrajzodra persze már tapad is a HR osztály, akárcsak légy a ragacsos papírra, már csak személyesen is el kell adnod magad. Bemehetnél a kényelmes farmeredben, belőtt séróval, hiszen ez vagy te, de nem teszed. Hiszen épp "eladod" magad, mint egy darab húst a tinderen, ezért felveszed a hazugság-inget, a hazugság-öltönnyel, és a kölcsön-hazugság-karórával, hogy imponálhass, még akkor is, ha lerí, hogy abból a fizetésből, amit majd ezért a munkáért megkaphatnál, rohadtul nem telne erre a szerelésre. Az interjú előtt pedig érdemes átolvasni a beadott CV-t, hogy képben legyél mit kamuztál. Ha jól lavíroztál a keresztkérdések között, akkor pedig jön a várva várt béralku, lehetőség szerint úgy, hogy éreztesd, hogy - bármennyiről is legyen szó - neked igazából erre a pénzre semmi szükséged sincs. 

Ha pedig felvettek, már csak fel kell nőni a feladathoz. Mint az állásinterjún kiderült már, ez inkább színészet, mint munka, így ha gőzöd sincs, hogy mit kéne csinálni, némi ügyességgel lehetsz te a cégnél az az ember, akit mindenki baromi fontosnak hisz, mégsem tudja senki, pontosan mit is csinál. 

És hogy miért a HR-esekre haragszom ezért? Mert olyan jó lenne egyszer őszintének lenni. Egyszer az ajánlott fizetésnek megfelelően megjelenni, őszintén leírni, hogy voltak szar évek az életedben, és ha arról van szó, megmondani, hogy rohadtul nem érdekel a ennek a sokadik német multinak a cégprofilja, csak kéne egy kis lóvé, hogy egyenesbe jöhessél. De ez nem teheted meg, mert bár az őszinteség jó, biztos hogy lesz egy másik ugyanolyan lecsövesedett lúzer paraszt, amilyen te is vagy, ellenben ő csalni fog a játékban és nyerni fog. Te pedig hiába kiáltozol, hogy csaló, a tárgynyeremény elvitele után, már pont senkit nem érdekel, hogy ki is nyert volna valójában. Csak egy győztes van, és be kell futni, bármi áron, úgyhogy figyeljék a kezeket, mert csalnak!

Most mindenki nyomja a tíz éves visszaemlékezést, hogy 2020, egy új korszak lesz, meg minden. Így hát én is összeszedtem fejben, hogy mi történt velem az elmúlt tíz évben, és össze is foglalnám veletek röviden, kevésbé lírai módon.

Azért is jó ez így most, mert pont tíz éve (2009. dec. 22.) volt a diplomaosztóm, kerültem ki a munkás világba, és vágtam bele a tragikusnak mondott munkás felnőttkorba. A dolgot súlyosbította akkor, hogy pont az év szeptemberében gyűrűzött be hozzánk érezhetően a gazdasági válság, így nem könnyítette meg számomra a karrier kezdetét. Végzett szociálpedagógusként pedig még nem is számíthattam túl nagy gázsira, összegezve tehát többszörösen hátrányos helyzetben voltam. Az első két évében voltam minden, csak akasztott ember nem. Elvállaltam ami jött, sokan voltunk így akkor. Benzinkutastól a hegesztőig, bármilyen munka jött, elvállaltam. Akkoriban 100.000 nettó kellett az életben maradáshoz, ma ez már inkább a duplája. 2012-ben lettem gépkocsivezető, mert fiatal voltam és kellett a pénz. Ez annyira jól sikerült, hogy most igen keserves kiszállni belőle, és beszállni valami tök újba. A munkát és a karriert tekintve most is kb ugyanazt érzem, mint 10 éve:

Sikeres évek vannak mögöttem, és azt érzem, hogy van előttem egy nagy szakadék, csak azt nem tudom milyen mély lesz, és mennyire nehéz lesz kimászni belőle.

Akkor ez 3 év volt.

A lakhatásomat tekintve, nem lettem backpacker, sem couchsurfer. Nem is vágyom rá így, hogy bejártam Európát minden héten. Fél év Budapest és fél év Sopron után visszatértem Tatabányára, amolyan jó földhözragadt módon. Egyszerűen ezt ismertem, még ha tré is. Azóta egy tragédia és oltári szerencse árán sikerült szert tennem egy saját ingatlanra, amivel egy nagyon kínzó fejfájástól szabadultam meg. Bár nem lakok benne ma sem, de az érzés, hogy ott van, nem veheti el senki, és bármikor oda mehetek lakni ha a szükség úgy hozza, az elképesztő biztonságérzetet ad. Másnak ez a szülői ház és a gyerekszoba. Sajnos nekem ez már nem opció, mióta el lett adva a "szülői ház". Tatabánya van tehát még most is, de ki tudja meddig! Az biztos, hogy páréven belül fel kell számolnom az itteni székhelyemet családi okok miatt. Siratni nem fogom, de kicsit azért hiányozni fog.

Barátságokat tekintve sikeres volt ez az időszak. Nem lett sok új barát, de aki lett, azokkal tényleg rendes, mélyenszántó, őszinte barátság tudott kialakulni. Voltak, akik lemorzsolódtak, de szép volt, amíg tartott a jó viszony. Az ember meg emlékezzen a szépre, ugye.

Párkapcsolati dolgaimat tekintve pedig... Hát, tulajdonképpen ez az egész blog arról szól, mind a 83 bejegyzésével, így vagy úgy. Volt benne minden, hosszú párkapcsolat, kaland, csalódás és öröm. Biztos, hogy ez visszafelé is igaz, hiszen én sem voltam sosem az a könnyen elviselhető ember, és mint tudjuk, az idővel ez nem javulni szokott. Miután megírtam a Mesterségem a magány című bejegyzésemet, tiszta vizet öntöttem a pohárba. Lapoztam, és eldöntöttem, hogy nem leszek többet a magány zászlóvivője ebben az életben. Most boldog vagyok Vele, és azt érzem, hogy könnyebb a világ terhe, mert ő van. Remélem sosem múlik el.

Így telt el nagyjából ez a tíz év, komolyan mondom, hogy szinte egy szempillantás alatt. És akkor ilyeneket még meg sem írtam, hogy hány új hobbi jött, hány kilót híztam vagy fogytam, vagy hány hajszálam hullott ki. De talán ez nem is olyan érdekes. Azt meg hogy tíz év alatt lett Facebook, meg Insta, elterjedt az okosteló, és a nokia töltő már senkit nem érdekel, majd megírja más. Idénre nem lesz több blogbejegyzés már, ha csak nem ér valami katartikus élmény.

Köszönöm mindenkinek aki olvassa, követi, megosztja, lájkolja, kommenteli az okosságaimat. Jó hogy vagytok, és remélem a következő 10 évben is itt lesztek, ahogyan én is. Addigra talán már egész másról fog szólni ez az egész. Boldog Újévet nektek, és legyen jobb az élet jövőre, mint idén!

Amikor úgy döntöttem közel egy éve, hogy nyitni fogok az emberek felé, még magam sem gondoltam, hogy ennyire nehéz feladat lesz. Az sem volt egyszerű, hogy leküzdjem a magam köré éptett falakat, de mi a helyzet azzal, amit más épített saját magának? 

Az elmúlt évben nem kevés embert ismertem meg, és be kell valljam, ennyire sérült és agresszív társadalommal baromi nehéz boldogulni. Mert mire szocializáltak minkez az elmúlt évtizedek? Hogy aki hozzám szól, az biztos akar valamit. Leszól, lehúz, rám melegíti a szarját. Nem lehet odamenni valakihez és azt mondani neki, hogy jófej vagy, mert egy zavart és gyanakvó pillantást kapsz cserébe. 

Ezen kívül az emberek szeretnek szenvedni. Szeretik magukat bezárni a dobozba, hogy nekik csak ennyi jut. Ilyen a munka, ekkora paraszt a párom, nem tudok lefogyni, nincs hová elmenni, nincs mit felvenni, és a boltban is punnyadt a zöldség. A nagytöbbség nem fogja azt mondani, hogy változtatok, hogy keresek jobbat, hogy ettől jobbat/szebbet/többet érdemlek. És ha valakinek megpróbálod elmagyarázni, hogy sokkal többre is képes, akkor ezt teherként éli meg. Mert neki jó így, kicsiben, mert ezért is kell erőfeszítést tenni, de csak kicsit. A nagy az nem kell, abba elfáradna, viszont az elvárás az megvan, hogy kéne a jobb. Ezt tanultuk a tréner világból, hogy tenni nem kell a dolgokért, csak be kell vonzani. Hogy elhiszed, hogy neked jár az Audi és akkor kiadja, hitelből. 

Ezek az emberek nincsenek másképp a társas kapcsolataikkal sem. Lehetőleg senki ne akarjon hozzájuk közel kerülni, mert ha mégis, akkor abba nekik is energiát kéne fektetni. Ha te elmondod, hogy milyen napod volt, akkor neki is el kéne mondania, és nem akarja. Időt és munkát beletenni egy barátságba azt nem, csak kitaposni a másikat, mint egy rossz cipőt. Legyen kitől kölcsönkérni, vagy legyen kivel félrelépni, és lehetőleg azonnal váljon köddé az illető, ha meguntam. Ezt simán eljátszák emberek, hogy több hónapnyi barátkozás, ismerkedés után egyszercsak közlik, minden előjel nélkül, hogy akkor ők nem kívánják ezt folytatni, és légyszives ne keresd őket többet. Mint lámpa, ha lecsavarom, Ne élj, mikor nem akarom - Szabó Lőrinc: Semmiért egészen

És akkor itt vagy te, egyedül, aki szeretnél barátokat, ismerősöket, párkapcsolatot, és azzal szembesülsz, hogy mindenki elvenne belőled valamit, de senkitől sem kapsz vissza semmit. Sőt, ha egyedülálló vagy, akkor meg vagy bélyegezve, mint egy leprás, hogy te mást nem is akarhatsz, mint eljutni a lányok bugyijába. Ha szingli vagy, akkor ne is szóljál a másikhoz, húzz innen a picsába! Nem mindig mondják, de látod a szemükben, hogy kellemetlen vagy, pedig csak megkérdezted mennyi az idő. Ezt még a régi ismerősök is eljátszák ilyenkor, hogy még a wécére is félve mennek ki, nehogy kettesben hagyják veled az asszonyt, mert még a végén - mint egy ragadozó - lecsapsz!

De mi a tanulság? Nem a saját falaidat nehéz lebontani, hanem a másét. Különben hiába bajlódtál a sajátoddal, attól még egyedül vagy. 

Elég komolyat mentünk tavaly, a körülményekhez képest :D Megkésve bár, de törve nem, arra gondoltam, hogy fussuk át gyorsan, mi is történt tavaly. Illetve férceljünk össze néhány álmot az idei évről, hogy hogyan lenne jó. Aztán meglátjuk, hogyan lesz.

Tényeg nem húznám hosszúra, így csak vázlatosanszedtem össze a tavalyi évet:

- 26 poszt született az okosságaimról, amiben volt hideg és meleg is

- Kezdésnek a Szerető c. bejegyzés volt a legolvasottabb. Legyetek észnél, tényleg. Kerüljétek el az ilyen szituációt, ha csak lehet. 

- Sikeresen kimásztam a depressziómból, ami nagy szó. Ehhez nagyban hozzájárultak a nehéz, de jóravaló döntések, hiszen mint azt ma már mindenki tudja, bizonyos dolgokat el kell engedni, mint a fagyos lejtőn érkező 40 tonnás kamiont. Továbbá nagy segítségemre volt a sport, és a túrázás mint új hobbi. Erről volt is egy kiváló bejegyzés, amit mai állás szerint 1344-en olvastatok. 

- A depressziómból való kilábalás végére a pontot egy új párkapcsolat hozta el az életemben. De róla csak érintőleg írok. Ezt az álmot inkább megtartom magamnak :)

- Kihullott a hajam, aztán visszanőtt. Ezt is a depressziós lelkiállapotom számlájára írom. Hozzátenném, hogy nem lett 100%-os az eredmény, de mondjuk 98%, amit már aláírok. Idén már a gyógyszert is elhagytam, meglátjuk, hogy visszatér-e a rettegett hajhullás. Drukkoljatok, hogy ne.

- Ami a legnagyobbat ment 15629 megtekintéssel, az A kamionos szakma 10 legnagyobb hazugsága. Gondolom felkapta a kamionos társadalom, azért látták ennyien. Kaptam érte hideget és meleget. Egy szubjektív vélemény volt, már amennyire egy leblogolt vélemény lehet magánvélemény, de most sem gondolom másképp. 

Nagyjából ez volt a tavalyi év. Idénre még csak nagyvonalakban találtam ki, hogy mit is szeretnék. Biztosan folytatom a bringázást és a túrázást. A bringázással most úgy vagyok, hogy a jelenlegi kerékpárom képességeit kezdem kimaxolni. Hiába, fejlődés van. A túrázás viszont még nagyon gyerekcipőben jár. Jó lenne folytatni a kéktúrát, illetve megejteni sátorozós, többnapos túrákat is. A kamionos pálya elhagyását is megkezdtem. De erről majd hosszabban akkor, ha minden adott a profilváltáshoz, viszont ez még évekbe telik. Az év végén tervben volt, hogy elkezdek egy podcast adást is, azonban ez egyelőre nagyon parkolópályára került. Lehet lesz valamiféle modernizálás írott tartalomról audio vagy video irányba, még meglátjuk. Törekedni fogok rá, hogy a sok munka mellett legyen móka is, amiről beszámolhatok nektek. Ennyi lett volna az összefoglaló, jönnek az új postok ezerrel!

Addig is kövessetek engem Facebookon, hogy ne maradjatok le az okkoságaimról ;)

Egy ideje már érlelem magamban, hogy beszéljünk egy elég jelentős társadalmi problémáról, ez pedig nem más, mint a sikerfüggőség. 

Azt tudom, hogy a mostani huszonéves generáció szenved ettől a legjobban, viszont a saját kortársaim között (harmincasok) is egyre sűrűbben veszem észre, hogy vannak jelek, amik mind ide vezethetők vissza. Mást sem hallunk a life coachoktól, meg a trainer magazinokból, hogy legyél sikeres, meg hogy zsákolj be minél több elismerést. Hgoy ez csak egy token, amiből ha minél több van, annál kellemesebben érezheted magad. Ezzel még nem is lenne baj, kivéve, hogy ezek a mondatok úgy kezdődnek: "Ehhez csak annyit kell tenned, hogy...". És akkor ide mindenki beszúrhat egy tetszőleges tízes felsorolást olyan javaslatokkal, hogy mosolyogjál, meg keljél korán. 

Azonban - ahogy szinte mindig - itt is a fejekben van a gond. Azáltal, hogy minél gyorsabban, és minél kevesebb munkával akarjuk bezsebelni az elismerést, elinfláljuk azt. Tehát nem fog annyit érni, mint amit ezelőtt áldozatos munkával szereztünk meg. A helyzet az, hogy a sikerünk is éppen annyit fog érni, amennyi munkát belefektettünk. Ha visszagondolok a gyerekkoromra, eszembe jut, hogy mennyit kellett hallgatni a testvérem hamis és hibáktól hemzsegő zongoraleckéinek gyakorlását, csak azért, hogy egy versenyen eljátszhassa azt az egyetlen egy darabot 3 perc alatt hibátlanul, és megtapsolják. Hetekig nyomta a zongorát. Utálta, mi is utáltuk, meg a szomszédok is, de ez kellett ahhoz, hogy egy este erejéig sikeres legyen. Aki meg sikerfüggő, az ezt a szenvedést akarja megspórolni. És ez még mind semmi a mesteremberekhez képest, akik egy egész életet szántak egyetlen egy szakma tökéletesítésére. Fel tudod te ezt fogni? Ha belebukott egy újításba, akkor nem ment el valami tök mást csinálni, hanem kezdte elölről, és így ment ez az élete végéig.

Az ilyen ember azt gondolja, hogy az ő kibugázott diplomája, ahol azzal szerzett jó jegyeket, hogy jóban volt a tanárokkal, az annyit ér, mint aki megtanulta az anyagot, és a valós tudására kapta ugyanazt az érdemjegyet. Lehet, hogy a diplomaosztón mindketten ugyanott álltok majd, ugyanazzal a papírral a kezetekben, de hosszútávon mindig az lesz a sikeresebb, aki befektette az idejét és az energiáját a célért való szenvedésbe.

De hogy hozzak egy sportolós példát is, szokták mondani az emberek, amikor látnak egy vékony embert futni, hogy minek fut? Hiszen nem is kövér! Összekeverik az okot az okozattal. Az az ember azért nem kövér, mert rendszeresen fut. Ha nem futna, akkor lenne kövér.

Hogyan győzheted le a sikerfüggőségedet? Először is fogadd el, hogy semmivel sem vagy különb, mint bárki más. Ugyanolyan senki vagy, mint az, aki szembe jön veled az utcán. Innen indulsz, mint mindenki. Aztán kinézed, hogy miben akarsz sikeres lenni, és belefektetsz a gyakorlásba és kutatásba éveket, évtizedeket. Sokan őrültnek fognak nézni, meg megszállottnak az első pár évben, de ez ne zavarjon, csak csináld tovább csendben, alázattal. Az lesz majd az igazi siker, amikor elkezdenek felkeresni téged, hogy ezen a szakterületen kikérjék a véleményed, meg adjál másoknak tanácsot. Az igazi siker nem pompás termekben, díjátadókon születik, az csak porhintés. Sőt, a siker és elismerés csúcsa, amikor a legnagyobb kritikusaid, ellenségeid és támadóid ejtenek el egy félmondatot, hogy ez azért szép volt. Nem beszélve arról, hogy a pályatársaid leteszik neked a tollat az asztalodra. 

Ha te is sikerfüggő vagy, gondold át, hogy jól csinálod-e. Nem leszel attól sem szebb, sem jobb, sem ügyesebb, hogy vágysz a sikerre, az még kevés. Dolgozz meg érte, akkor fog érni valamit.