Ahogy azt már a Körlámpa podcastben is többször említettem kisebb-nagyobb terjedelemben, családi házba költöztünk. Ezzel kapcsolatban osztanám meg veletek, hogy milyen feltételek mellett, és hogyan költöztünk be végül az ingatlanba.

Először is, olvasva másik blogok posztjait, nem egyszerű ma ingatlanhoz jutni. Nyilván mindenki szeretne újat, felújítottat, és lehetőleg úgy, hogy egy ecsetvonást se kelljen húzni. Csak betolni a nagy lóvét egy nyilván full korrekt generál kivitelezőnek, és fél év múlva menni a kulcsokért, hogy kész van és költözhető. Hisz ezek a tulajdonosok legfőbb érve, hogy nem értenek hozzá, és a többségük nem is nagyon tesz azért, hogy ez változzon. Nem jár az új ház és nem jár az új csempe senkinek, még azoknak sem, akik jelenleg még nagy fizetésért dolgoznak. Az emberek felveszik a világ összes hitelét - ezzel feltornázva az ingatlanok árát - hogy kergessenek egy vágyálmot, egy igényt, ami bőven túlmutat a szükségen. 

Ma a többség 2-4x annyiért vesz ingatlant, mint amennyi saját pénze van. A többi hitel, amit jó esetben tud törleszteni, amikor épp felveszi, de nem gondol az inflációra, vagy arra, hogy 5 év múlva is lesz-e annyi pénze, hogy törleszteni tudja. Ezek megértéséhez a múltba kell tekinteni, mindenkinek magának, hogy az elmúlt 5-10 évben hol tartott, és ahhoz képest mennyi változás volt az életében. Milyen volt a párkapcsolata? Mennyit keresett? Azóta fejlődött-e? Jobban él-e azóta? 

A saját ingatlanom vásárlásánál a legfőbb szempont a fenntarthatóság volt. Na nem zöld értelemben, inkább az anyagiakat tekintve. Nem akartam hitelt felvenni, csak addig nyújtózkodni, amíg a takaróm ér. Habár többször megremegett a kezem, hogy csak egy kis hitel kéne, és akkor abból már egy nagyot tudnánk haladni a felújítással. Végül sikerült tisztának maradni. 

Szempont volt, hogy a ház lehet régi, de legyen jó állapotban. Ne ázzon, ne repedjen, legyen lakható, még ha csúnyácska is. Ehhez már bónuszként jött hozzá, hogy a sok bontandó, negyvenmilliókért árult, lelakott ingatlanok után sikerült találni egy olyat, amiben még a gépészet is rendben volt. Az előző tulajdonos kicserélte a villanyvezetékeket, a gázkazánt, az összes radiátort és fűtéscsövet. Nem tökéletes munka, viszont mégsem a 60 éves rendszert kell foltozni. Innentől kezdve minden felújítás igazából szépészeti, hogy legyen szép a járólap, a fürdő, a szobák fala. Ezek azok dolgok, amikre ha van pénz, megcsináljuk, ha nincs, akkor nem. Funkcionálisan minden működik, le lehet zuhanyozni, be lehet fűteni.

A másik nagyon fontos kérdés a lokáció. Az ingatlanpiac beárazza magát, ha egy hasonló ingatlan közelebb van egy főúthoz, nagyvároshoz, annyival többe is fog kerülni, mint ami távolabb van. Szép helyen szerettünk volna lakni, ezért mi áldoztunk anyagi értelemben a lokációra. Az ingatlan keresőkön csak azokon a környékeken kerestünk, ahol lakni is szerettünk volna. Olcsó az ingatlan a puszta közepén a faluban, de van-e ott bolt, iskola, munkalehetőség? Ha nincs, akkor gépjárműre és benzinre fogod költeni, amit az ingatlanon megspóroltál, a kocsikázással töltött időről nem is beszélve. Nem mindegy hogy napi 2x2 órát ingázol a munkába, vagy 2x fél órát. Így esett a választásunk Tatára. Nem a legszebb részén, de bejárható távolságra vannak a városka szép helyei. 

A szépészeti felújítás drága, nagyon. Ezt mindenki tudja, aki járt mostanában bármilyen szakboltban. Úgy döntöttünk, hogy ha lesz pénz egy projektre (pl konyha), akkor állunk neki. Addig nem, mert ha nem lesz idő közben rá pénz, akkor nem akarjuk hónapokig nézegetni a szétvert szobát. Nem fáj, ha egy-két évig nézegetnünk kell a régi dekorációt, tudtuk mit vállalunk. 

Le lehet ugatni, hogy a csumpiban nem lehet lakni, ez fejben dől el. Számomra az volt fontos, hogy ne legyen hitelem, így nem is fáj majd a fejem, ha lesz pár gyengébb hónap vagy év, mert minden ki van fizetve. Sokkal nagyobb fejfájás lenne, ha ülnék a szépen felújított házamban, amit csak járókelők értékelnek, mert én mindig a kifizetett számlákat látom csak, és eközben egy bank fenyeget, hogy ha nem fizetek, akkor elárverezik az otthonunkat. 

Végezetül pedig el kell mondjam, hogy ingatlant venni olyan, mint használt autót. Nem jár senkinek a jó meg a szép. Ha van rá pénzed, vedd meg, ha pedig nincsen rá, de mégis megvetted, akkor bele is rokkanhatsz a kifizetésekbe. Az emberek ilyenek, szeretik a gyorsan bankszámlára beeső milliókat, de ha el kell utalni egy csekket, mint ha a fogát húznák. A szomszédnak ne vegyél szép házat, meg szép kerítést, mert senkit nem érdekel, hogy miben/milyenben laksz. Kizárólag az számít, hogy neked megfelel-e, szereted-e az adott ingatlant. Tudom, nyomasztó lehet nézni, hogy míg az ismerőseid többsége építkezik, a környékeden gombamód nőnek ki a földből az új családi házak, addig te kifesteni sem tudtál évek óta. Ilyenkor jusson eszedbe, hogy akinek szép van, sokszor havi többszázezret fizet egy banknak, 20 éven át. Ráadásul, ami most új, mire lejárt róla a hitel, duplán lelakott lesz. Egy felújítás nagyjából 10 évet bír ki, ha vigyázol rá, akkor húszat. És ez még csak az anyagi része. Sokan azért kénytelenek benne maradni egy megromlott házasságban, mert a hitelt fizetni kell. Őrületes pszichés és fizikai megterhelés ez.

Amióta beköltöztünk, egy szintet felújítottunk, egy szinten pedig egy szobát újítottunk fel, hogy legyen hol aludni. Tavaszig már nem tervezünk újabb projektbe belevágni, nem is nagyon van miből, szóval gyűjtünk. Addig is egy családi ház mindig ad munkát. Lehet itt-ott villanyt szerelni, fúrni, néhány kalapácsütést megejteni, mert itt nincs közös képviselő, aki megcsináltassa közepesen szarul. Ha új házad van, ha régi, ezeket neked kell megcsinálnod. Ha ferde az eresz, javítsd meg. Ha csöpög a csap, cseréld ki. Apró munkák, amik nagyon sokba kerülnek, ha mindenhez szakembert hívsz. 

Röviden ennyit szerettem volna megosztani a ház vásárlásával kapcsolatban. Ha kérdésed van, tedd fel kommentben. 

Elhagyva a krisztusi kort sem lett több ismerősöm, legalábbis ami a mindennapokat illeti. Mindig is több volt a barátok és ismerősök között a lány, mint a fiú, így ha összefutok velük, drámai beszélgetés következik. 

Ezek a nő ismerőseim is elmúltak már harminc, többnyire van gyerekük, és most élik az első válásukat. Úgy veszem észre, hogy valamiért mindegyikőjük házassága nagyjából 8-10 évet bírt ki. A húszas éveik elején gondolták úgy, hogy családot alapítanak, és akkor még nem gondolták volna, hogy nem a sírig fog tartani. Az elhangzó történetek közt nem jellemző a kulturált elválás, többnyire családon belüli erőszak és rengeteg fájdalom, mire a válási procedúra végére érnek. 

Az önzés, azt gondolom ez a mérge az egésznek. Bár mit is tudhatnék róla én, aki sosem nősültem meg és gyerekem sincs, de talán pont ezért vagyok objektívabb, mert külső szemlélőként látom a dolgokat. Szóval ezt örököltük a nagyszüleinktől, hogy családot kell alapítani, és együtt lenni 40-50 évig, hogy aztán öregségünkre a másikat teljesen ignorálva - de tisztességben! - nyugtázhassuk, hogy az életünk rendben volt. Azért valljuk be, hogy az őseinket nem is érte annyi inger, mint ma. Nem volt internet, meg mindenféle szexuális mozgalmak. 50 éve még kiközösítette a falu azt, aki elvált, ma pedig már úgy néznek egy több, mint tíz éve házas emberre, mint egy balekra, aki elszalaszt dolgokat. A család ugyanis lemondással jár, sokkal. Nem járhatsz olyan autóval amivel akarsz, nem veheted meg a drágább ruhát magadnak, sokszor még csak nem is eheted azt, amit akarsz, mert a gyerek az szent, őt szolgálod lehetőleg minél magasabb minőségben. Amikor már valaki évek óta lemondással él, és látja a kollégáin, a barátain, a szomszédján, hogy elváltan mennyivel könnyebb az élet, akkor könnyen beleszarnak a családi fészekbe, hogy egy darabig ismét önfeledten élhessék az egyetemista életet, csak már testileg némiképp lelakottabban.

A váláskor kettétörnek a sorsok, és nem csak a fejekben. Belépsz egy elvált ember lakásába, és látszik rajta, hogy nem otthon, csak egy lakás. Ebédlőasztal meg szék az valami lomizott hulladék, mert azt az asszony vitte, de a tévét azt apa nyerte meg. Kevés pénzből bizony a szükségre vásárol az ember, és csak ritkábban az igényre. Akinél a gyerek marad, annak hirtelen kétszer annyi dolga lesz, mert neki kell menedzselni a gyerek életét, a sajátja mellett. De legalább a másik - jó esetben - fizet gyerektartást, ami persze mindig kevés, mint a nyugdíj. Van cserébe hétvégi láthatás, de az nem gyereknevelés. Egy idő után elmegy a gyerek élete és a lemaradó szülő élete egymás mellett. A gyerekből kamasz lesz, a szülőből meg vénember, és már nem is érti miről magyaráz az a furcsa ruhákat hordó, számára ismeretlen szavakat használó emberi lény, aki a gyereke.

De visszatérve a válásra, a kezdeti felszabadultság érzését átveszi a csendes magány. Mert nincs kivel meginni egy sört, mert a haverok mennek haza gyereket fürdetni, meg ilyesmi. A nők sem futnak már neki olyan felszabadultan egy újabb párkapcsolatnak. Örülnek, hogy kiharcolták a függetlenségüket, meg esetleg egy saját lakást, és már ők sem akarnak közösködni senkivel. Csak jól esik, ha valaki vonzónak találja még, meg van kivel színházba járni. De végén mindenki megöregszik, és egyedül marad. Ha a gyerek kirepül, a test megöregszik, már csak sorstársak vannak. Megvannak az öreg nénik, akik folyton egymásra licitláva nosztalgiáznak a padon otthonkában?

Bár tudnék megoldást erre az emberhez nem méltó helyzetre. Vagy tudnám azt mondani, hogy lehet ezt másképp csinálni, de nem tudom. Szép gondolat a házasság, meg a sírig tartó tisztesség, de csak elmondani szép, és hallgatni mások csodálkozását, vagy áhítozását, hogy ennek mégis mi a titka. Valójában befelé kurva nyomasztó, amikor tudod, hogy azzal az emberrel, aki tíz év után már semmi újat nem tud mutatni, még le kell húzni vele 30 évet. Vagy negyvenet.

Fel kéne találni valami újat, amiben kevesebb az erőszak, a fájdalom, és a bántás. Ahol nem szakad ketté az élet, ha másik mást akar. Fel kéne találni az emberséget az embertelenségben.

Mostanában mindenkit foglalkoztat, hogy honnan lesz tüzelője, és ahogy jön a szeptember, és a hűvös napok, úgy egyre inkább. A távhősök most megúszták, maradtak a rezsicsökiben, aki kénytelen gázzal fűteni, az most nagyon megszívta. Ugyanakkor akinek van egy – akármilyen - kémény is a házán, az mind vegyestüzelésben kezdett gondolkodni.

Először is, legyen kazán, ami már önmagában egy kihívás. Vajon a sima kis kandalló elég a szobába? Esetleg vízkörre köthető, rásegítős legyen, ha már…? Legyen egy jól bevált Totya ráakasztva a központi rendszerre? És ezek bármelyikéből mekkora? Mit bír el a kémény? Amúgy az a kémény milyen állapotban van? És honnan lesz belevaló, amit be lehet gyújtani?

Mivel én is teljesen új családi házas vagyok, gázközponti fűtéssel megáldva, ezért én úgy kezdtem a vegyes tüzelésűvé alakítást, hogy hívtam egy kéményseprőt. A kéményseprő egy elég jól felkészült szakember, mert azon túl, hogy kiganézza a kéményt, rengeteg jó tippje is van. Pl meg tudja mondani, hogy az adott kémény használható-e, és mekkora teljesítményű kazánt lehet rákötni. Nem is vészesen drága, nekem 2 kéményt és a gázkazánomat kb 10.000 Ft körüli összegért vizsgálta meg, számlával.

A kazán beszerzésével voltam talán a legegyszerűbben. A kéményseprővel konzultálás után arra jutottunk, hogy nekem egy 20kw körüli Totya lenne a legideálisabb. Rá lehet kötni a meglévő központi radiátoros rendszerre, így az egész házat fűti, ellentétben egy sima kandallóval, ami csak a levegőt melegíti. A kandalló egy inkább esztétikai dolog, mint sem elsődleges fűtésre való. Gondolkodtam faelgázosító kazánon is, de az nagyon kényes a fa minőségére, illetve kb 5x annyiba kerül, mint a sima vegyestüzeléses kazán.

És hogy ugye mit gyújtsunk be? A következő a bajom a fával egyrészt, hogy a beszerzése mindig csöves megoldásokon alapul. Ismerni kell a fuvaros Jóskát, akinek kell szólni, és akkor majd egyszer csak hozza. Vagy nem, és akkor ott állok majd meglőve ősszel, tüzelő nélkül. Persze, aki már 20 éve így szerzi be a fát, az kiismeri a rendszert, de a zöldfülűek nem. Másrészt a többség mindig azt mondja, hogy valahogy át van verve. Mert ugye a fa frissen kivágva, az vizes, kb a harmada/fele víz. A fuvaros pedig súlyra, illetve térfogatra hozza, tehát neki az a jó, ha minél több a vizes fa, amit neked kihoz. Plusz honnan tudod, hogy az a megrendelt X erdei köbméter, az pont annyi? Mert nem fogod lemérni, az is biztos, tehát mindig megkurtítják a rendelt mennyiséget egy kicsit.

Én a fabrikett mellett döntöttem, több okból. Igen, horror drága lett, én is drágán vettem, baromira nem ért annyit! De van, bent van már a tárolóban, be lehet gyújtani, ha hideg lesz. A drága gáz meg a fuvaros Jóska által kihozott fa, az meg vagy lesz, vagy nem. A brikettet darabra vagy csomagra adják, jól mérhető, kiszámolható a fűtőértéke. Ha azt mondják, hogy egy raklapon 110 csomag lesz, akkor azon annyi van, meg tudod számolni átvételkor. A minősége jobb, mint a fa, mert ez csontszáraz, tehát nem lesz a fele víz, ami hűti az égést. A brikett halála a víz, mert ha nedves lesz, akkor szétmorzsolódik.

Egyszerűbb a fűtési költséget számolni is. Természetesen a tüzelő fogyása attól függ, hogy mennyire van hideg, de pontosan követni lehet, hogy egy hét/hónap alatt, hány csomag fogyott el, annak mennyi a költsége. Arról már nem is beszélek, hogy nem kell kemény munkákat beleölni a hasogatásba, hogy kályhaméret legyen.

Nagyjából itt tartok most. A kályha és a tüzelő már a tárolóban, várom a vízvezeték szerelőt, hogy bekösse a kazánt a helyére, és onnantól hadra fogható. A gázkazán természetesen üzemben marad, a melegvizet továbbra is az fogja előállítani, ami kb 50 m3 gázt emészt fel havonta, tehát bőven belefér a rezsicsöki limitbe.

Amit megtanultam, hogy csak fenntartásokkal szabad bárkire is hallgatni. A vegyestüzelést kb ahhoz tudnám hasonlítani, mint az autók fogyasztásáról beszélgetést, tehát mindenki kamuzik. Mindig lesz valaki, aki olcsóbban megoldotta. Akinek van egy okkult módszere, hogy 30.000 Ft-ból kifűtse a házat egész télre miközben kicsit még izzadnak is odabent. Sőt, van egy haverja, akinek annyi hulladék fája van, hogy belefullad, és örül, ha bárki átveszi tőle ingyen, akár még fizet is érte! Egyszerűen nem fogom megérteni sosem, hogy miért balekság az, ha fizetsz a fűtésért, és megkapod érte, amit megrendeltél?

A matek egyébként sokat segít. Nagyjából úgy számoltam, hogy egy havi fűtésem brikettel uszkve 100.000 Ft-ból oldható meg. A jelenlegi 750 Ft/m3 körüli gázárral 250.000-300.000 Ft-ra kalkuláltam ezt gázból. Jelenleg vegyestüzeléssel fűteni nem olcsó, csak olcsóbb, mint gázzal. A várható fűtési időszak pedig 5-6 hónap egy évben, kivéve, ha valaki szeret otthon 15 fokban létezni, mert akkor csak 3 hónap.

Mit ne csinálj? Azon túl, hogy ne fűts vizes fával mert kicsilingel a pénzed a kéményen. Vannak, akik úgy spórolnak, hogy csak 1-2 helyiséget fűtenek a házban, a többit nem. Ezzel az a baj, hogy a nem fűtött helyiségek miatt sokkal gyorsabb lesz az épület állagromlása. Ez nyilván évek alatt következik be, és egy nyugdíjas már nem foglalkozik vele, hiszen az örökösök majd úgyis eladják, meg eldózerolják, hogy fancy antracit/fehér színűre kőporozott, parkoló és zöldfelület nélküli társasház épülhessen a helyén. Azonban, ha te még szeretnél a házban sokáig lakni és jó állapotban tartani, akkor tessék rendesen fűteni! A nem használt helyiségben is legyen legalább 10-15 fok.

Bevallom elég bizarr, hogy amikor az országban aszály és 39 fokos nyári napok vannak, én a tüzelőt talicskázom be a tárolóba, meg azt kalkulálom, hogy mennyiből lehet fűteni a házat, miközben nem győzöm hűteni. Nehéz idők jönnek, de legalább idénre és a jövő télre megvan a tüzelőm, akármi van, és a tüzelő gondot egy időre letudtam. Jobb előre gondolkodni és bespájzolni, mint letolt gatyával állni, amikor jönnek az első hideg napok.

Az a nagy helyzet, hogy mostanra már látjuk, hogy valójában senkit sem érdekel, hogy kivonul-e bárki tüntetni meg hidat lezárni. Az embertársaidban nincsen szolidaritás, halljuk, amint ráfekszenek a dudára, csak hogy rohanhassanak a kicsinyes szar életük után. A politikus pedig úgyis valami földalatti magánmetróval megy még a budira is, csak hogy ne kelljen egy rendes emberrel se találkozni. Utolsó tolvaj mind, és rég eljátszották a bizalmunkat, pártállástól függetlenül. 

Szóval az van, hogy semmibe vagyunk véve. A kis ember is leszar minket, meg a nagy is. Pont nem érdekel senkit, hogy egy csoportnak baja van a kormánnyal. És bár nem ismerlek téged, kedves tüntető barátom, de azt gondolom, hogy téged is baromira felbosszant, hogy senki nem hallgat meg, senki nem képviseli az érdekeidet, és senkit nem érdekel, hogy mi a fenéből fogsz megélni szeptember 1-től.

Van értelme tehát kimenni a térre? Ki az utcára? Ugyan, ezt az egészet elinflálta már a narancsos közösség 2006-2010 között. Manapság tüntetni pont olyan hétköznapi, mint az, hogy egy csöves fekszik a kapualjban, bár az sincs rendben, de ugyanúgy senkit nem hat meg. Menj el dolgozni! - ez kiabálják neked is, pont mint egy csövesnek.

Én mégis azt gondolom, hogy több van benned egy harsogó flaszterkoptatónál. Fogadd el a tényt, hogy megváltozik az élet szeptembertől, és tegyél a saját igazságodért. Mert mit ölt meg a kormány? A középosztályon kívül, a szolgáltatóipart. A tisztelt minisztereknek és holdudvaruknak mi vittük ki a kaját, mi szereltük a klímát meg a villanyt. mi gyantáztuk a feleségük alfelét, mi nyírtuk fazonra a retikülpudlijuk bundáját, mi szerveztük a rendezvényt ahol a budiban szívhatták a kokót. Mi sütöttünk a lányuk esküvőjére, mi varrtuk azt az undorító ruhát, ami kiszolgálta az ízlésüket. Mi csináltuk a kikúrt fantom cégüknek a könyvelést, mi védtük a seggüket a perekben, amikben nyilván nyakig sárosak voltak. Itt az idő kedves barátom, hogy megkeserítsd ezeknek az embereknek az életét, ahogy ők tették a tiéddel.

Mert bizony mondom neked, ha szeptembertől kaját viszel a tisztelt képviselőknek, rendesen legyen benne egy zaccos csula a habszivacs dobozban! Legyen ragyás az arcuk a vakolattól, és rohadjon le az autójuk minden sarkon! Te nem érdekled őket, akkor ők miért kéne érdekeljenek téged? Tedd meg ami tőled telik, és ne egy tüntetéstől várd a megváltást. És ha felfedezik? Nem baj! Had érezzék ahogy a te testnedved csorog le a torkukon. Nincs mit vesztened, ha már semmid sincs.

Adócsaló lettem, meg bujtatottan foglalkoztatott, ezt mondja rólam a propagandagépezet. Ez olyan, mint amikor a díler mondja a fogyasztónak, hogy mocskos drogfüggő, pedig hát ő szoktatta rá. Az utcákon tombol a KATA háború, megint előkerült a tüntetés, a könnygáz, az előállítás, meg persze hogy tudjukkipénzeli... Én is kiállhatnék tünetetni, mert az én megélhetésemet is erősen megkurtítja ez a rendelet, de mint eddig is, én írott formában küzdök. 

Mit jelentett a KATA? Ne törődjünk most a számokkal, csak úgy az ember szintjén. A KATA az álmok megvalósításának lehetőségét adta. Ha volt egy jó ötleted, megvalósíthattad, vagy legalább kipróbálhattad, nagy kockázat nélkül. Nem kell egyből mindenféle nyomtatványokkal szívni, meg 5 féle számlára utalni az okkult számításokkal meghatározott mindenféle adót. Csak elutaltad azt az egy fixet és csináltad a vállalkozást. Ha nem jött be, könnyű volt szüneteltetni, vagy másodállásként csinálni. Ha újra nekifutottál volna, akkor egyszerű volt újrakezdeni. Most ez mind nem lesz.

Milyen volt katásnak lenni? Az első és legfontosabb, a partneri viszony. Kvázi egyenlő feltételekkel ültem le megegyezni a Kft tulajdonosával, akinek dolgozni szerettem volna, míg alkalmazottként elém toltak egy szerződést, hogy akkor így (szivatva) lehet dolgozni és ennyiért (kevésért), kell vagy nem? Utáltam jobbágynak lenni, hogy csak akkor mehetek (bármilyen) szabadságra, ha a "főnök" elenged. Katásként ha kellett szabadidő, akkor csináltam magamnak (fizetetlenül), ha többért akartam dolgozni, megint leültünk az asztalhoz, és megegyeztünk. Alkalmazottként leszeghettem a fejem, és csinálhattam ahogy mondták, vagy felmondhatok - a választás illúziója, ugye...

Nem vagyunk mi kegyeltek, sem gazdagok, és sosem voltunk azok. Mindig annyit kaptunk, amiért megdolgoztunk, és sokszor anyagilag nem is jártunk jobban, mint egy alkalmazott, de szabadnak éreztük magunkat, akik maguk szervezik az életüket. Jutott időm a családomra, a sportra, a hobbimra, amikre alkalmazottként sosem. Igen, továbbra is tartom, hogy aki alkalmazott, az rabságban él, és lehet, hogy én is megint erre a sorsra jutok. 

A kata az én szememben a munkavégzés evolúciója volt, és bár lett volna mindenki egyéni vállalkozó, mert akkor végre felszámolhattuk volna azt a hűbérúri rendszert, ami a munka világában uralkodik, és az a kéz mellé, amelyik enni ad odatehettük volna a mi kezünket, amelyik megdolgozik azért az ételért, mert ez valahogy sosem hangzik el. Te ne harapj a kenyéradó kézbe, de a nagybecsű munkáltató csontosra rághatja a dolgozó kezet. Partnerség, és nem könyöradomány, ez szűnik meg most.

Mivel sosem nézünk vissza, aki berendezkedett erre az életre, az meg fogja oldani, hogy továbbra is kisvállalkozóként élhessen, csak ezután majd megoldja okosba'. Seftelünk a számlákkal, meg a bejelentésünkkel, ha kell, de hidd el, nincs kedvünk hozzá, nagyon nincs. Azokkal a lehetőségekkel élünk, amit a kormány ad, és azokat bukjuk, amiket a kormány elvesz. Szégyellem magam, amiért ezt teszik velem, mert én ezt az egész vállalkozósdit becsületesen és tisztán tudtam csinálni katásként. 

Hagyjuk a rohadt propagandát meg a háborút, ez az egész azért történik, mert elosztogatták a pénzt az államkasszából. A haveroknak, a háttérszövetséges banánköztársaságoknak, és persze a dolgozó magyar népnek. Igen, volt itt nyugdíjemelés, meg adóvisszatérítés, csok, babaváró és olcsó hitel. Aki ezeket megkapta, az betolta a saját részét az egyenletbe? Mindenki megszülte az elvárt darabszámú gyereket és becsülettel eltartja és felneveli? Hogyne, sokan igennel válaszolnak, de ne legyenek illúzióink, hogy még többen pedig nemmel. Akinek ma a pénzéhez nyúlnak az igazságtalanságot kiált, de a katásnak csak az elvégzett munka után lett kifizetve a számlája, ezt ne felejtsük el.

Adócsaló lettem, ezt ragasztotta rám a magyar kormány, csak azért mert éltem az általuk kínált lehetőséggel. Igyekeznek arra bazírozni, hogy a többi, rosszabb körülmények között élő ember szemében egy élősködő tolvaj képében tetszelegjek, ami engem mélyen sért. De nem baj, mert ha így kell élni, akkor így fogunk. Köszi a halakat!

Tíz év, ennyit töltöttem el átmenetileg egy lakásban, ami nem volt az enyém sosem. Beköltöztem 2012-ben, és idén pedig el kellett költöznöm. Mégsem azt a történetet írnám meg, hogy mennyire szerettem, vagy éppen nem szerettem ott lakni, vagy a dobozolást, a vég nélküli cipekedést, a soha véget nem érő kínlódást, hanem azt, ami talán a leginkább végig kísérte ezt a tíz évet, egy uborkás üveg történetét.

Amikor beköltöztem, még éppen a rezsicsökkentés előtt jártunk, munka is éppen hogy csak akadt, a lakás pedig szabályozatlan távhővel volt fűtve. Hőszigetelésről, új nyílászárókról pedig ekkoriban még álmodni sem mertem, a válságos évek végét éltük, de még épp a gödör alján. A lakás egyébként egy drogtanyánál éppen csak egy fokkal volt jobb állapotban.

A régi, dupla ablakos fa nyílászáról teljesen szétkorhadtak, mert az albérlők, akik addig lakták, nem festették át sosem. Az egyik szoba feketére volt festve, a többi pedig egy legolcsóbb barack sárgára, olajos kéznyomok mindenhol a falakon. A fürdő penészes, a parketta minden helyiségben kopott volt, de nekem - lévén ingyen volt - megfelelt. Apránként raktam rendbe a lakást, de voltak olyan dolgok, amikkel anyagi megfontolásból nem volt érdemes foglalkozni.

Az előszobában már tökélyre fejlesztettem a falak simára glettelését. Tetszett a kék szín, és mivel nem volt komoly tétje, felkentem az előszoba falára. A színe kissé megkopott 5 év alatt, de a felirat a mai napig tartja magát. 

Ilyen volt a fűtés is. Ha a meleget nem fújta ki a huzatos ablakokon a téli szellő a lakásból, akkor fix 28 fok volt. Tolták a távhőt ezerrel, és bár olcsó nem volt, de hideg sem. Akkoriban 70-80.000 forint volt havonta a fűtés és hát mit volt mit tenni? Gondoltam majd lejjebb tekerem a 60 éves öntött vas radiátorok szelepeit, hogy spóroljak párezer forintot. A szelep annak rendje és módja szerint el is fordult, viszont a 60 év alatt teljesen szétrozsdásodott belül, ezért nem zárt, cserébe a bakelit keménységűre zömült tömszelencéje elkezdett ereszteni. 

Na most mit csináljak? - gondoltam magamban. Hűvösebb nem lett, de cserébe elkezdett csöpögni a parkettára a radiátorból a víz. Jobb híján ráakasztottam akkor egy tejfölös vödröt. Akkor még nem sejtettem, hogy tíz évig kell a tejfölös vödörrel a radiátor csapon élni. Másnap felhívtam egy fűtés szerelőt, hogy a szelepeket szeretném kicseréltetni. Természetesen már akkor sem unatkoztak a szakemberek a munka hiányától, így mondta is, hogy ő aztán nem jön ki megjavítani, mert neki az nem pénz. Esetleg ha az összes radiátort kicseréltetem, de azt is csak akkor, ha elintézem, hogy víztelenítsék le az egész rendszert a lépcsőházban. Pörögtek a fejemben a százezrek és végül elnapoltam a dolgot. Egyszerűen nem érte meg megjavíttatni, lévén nem az enyém volt a lakás, illetve egy teljes felújítással egybekötve érte volna csak meg. Megszoktuk, hogy a -20 fokban is elég a rövidnadrág otthon.

Így hát maradt a tejfölös vödör, amit kiegészítettem alatta a földön egy rendes vödörrel, mert a fél literes bödön hamar megtelt. Uszkve egy hét alatt csöpögte tele magát, én meg akkor még kamionoztam, többnyire két hetes távolléttel. A tejfölös bödön kb 5-6 évet bírt így ki. Mi serényen ürítettük hetente, és így teltek a hónapok, aztán az évek. A bödön ürítése napi rutin lett, mint a porszívózás. Végül egy éjjel a hőtől és súlytól a füle megadta magát és hangos robajjal leszakadt. Én pont otthon voltam és a legszebb álmomból felverve kerestem a zaj forrását, de a bödönre nem gondoltam. Csak két nappal később vettem észre, hogy leszakadt. 

Utána egy uborkás bödön vette át a tejfölös helyét, és az élet ment tovább. Nyaranta jobb volt, olyankor mivel nem keringett a víz a rendszerben, ezért 1 hónapot is kibírt mire megtelt. Azon kevesek, akiknek 10 év alatt volt szerencséje ellátogatni hozzám, mind csodájára járt a kókány találmánynak, az életemben megforduló nők pedig először hüledeztek rajta, majd megszokták. Jobb mint az albérlet - mindig ez volt a mondás, így meg belefért, hogy pár dolog nem annyira működik jól. 

A látkép a hálószobám ablakából a Turul szoborra. Szép volt a kilátás, főleg ősszel, amikor sárgás vörösbe fordult a hegyoldal.

Egy ideig még terveim közt szerepelt a radiátorok cseréje, de önerőből nem akartam megcsináltatni, a ház pedig nem pályázott ilyesmire. Végül egy pár éve feladtam, mert tudtam, hogy a B oldal pereg az ittlétemet tekintve. Realitássá vált, hogy el kell költözni rövidesen, de nem tudtam mikor. Ezzel együtt pedig életbe lépett az az alapvető emberi tulajdonság, hogy a megújulásra való igény alábbhagy. Már nem festettem ki, már csak megszögeltem, ami épp letéredelt, hiszen majd valaki felújítja ezt a lakást szépre, én pedig remélhetőleg a sajátomba fogok költözni, és abba már szívesebben ölöm bele a forintokat. 

Gondoltam, hogy majd az új tulajdonosnak - mint egy Vonneguti értelemben - viccesen adom át az uborkás bödönt a kulcsokkal együtt, de nem igazán érdekelte, én meg már a költözés végére túl fáradt voltam bármilyen vicchez is. Így a bödön csak ott maradt, megbújva a hálószoba sarkában, a radiátor szelepre akasztva, hogy megvárja a fűtésszerelőt, aki majd hanyagul a sitt közé hajítja a rakétás üvegek és a helles dobozok mellé. Pedig ha tudná, hogy valószínűleg az ő hipermodern rendszerét is túléli egy ilyen egyszerű szerkezet. Illetve recycling, meg minden. 

Az utolsó bútordarab, amit levittem. Nyilván egy szék, hiszen valahol meg kellett pihenni két doboz levitele közt.

Hogy miért ihletett meg egy ilyen jelentéktelen dolog mégis? Tíz év alatt megtanultam, hogy mit és mennyiért érdemes felújítani egy lakáson. Nyilván bármilyen felújításról beszélünk, határ a csillagos ég, illetve a saját igényünk és pénztárcánk. Innen nézve pedig megértettem, hogy valamit százezrekért megjavíttatni felesleges, ha egy kvázi szemétből kitúrt bödönnel kiküszöbölhető a hiba. Az egyszerűség megható módon mutatja fel a középső ujját a haladásnak és a modern (drága) technikának és ez kis híján könnyeket csal az ember szemébe. Igénytelen volt? Hogyne, semmilyen otthonnak nevezett kuckóban nem férhetne meg ilyesmi. De nekem ez egy lakás volt, egy esernyő a fejem fölé, meg fűtés a hideg évszakokban, aminek az átmeneti falai tíz év alatt fölém magasodtak. Nekem otthonná vált és még így, igénytelenül is többet tudott nyújtani, mint egy kamionfülke és nekem ez akkor és ott elég volt. Ég veled uborkás bödön!

Azt kell mondjam, kalandos első kutyás hetünk volt, amiben volt minden: jó is, rossz is. Frida kutya mostanra nagyrészt beilleszkedett közénk, és mi is megszoktuk, hogy van egy négylábú a háznál.

A kezdeti éjszakai vonyításokból napról napra kevesebb lett. Frida még mindig ébren tölti az éjszaka nagy részét, de most már nagyjából csöndben teszi ezt. Nem mondom, még mindig néha felébredek a tipegésére, ahogy átvonul a szobán, de már nem nyüsszög hajnali 2-kor, hogy nincs kivel játszania épp. Hozzáteszem, az itthoni szabályokban igyekszünk nagyon következetesek lenni. Határozottan dicsérünk, és még határozottabban dorgálunk. Egy kiskutya bármennyire is aranyos, a fejünkre fog nőni, ha nem koppintunk az orrára, amikor épp a kedvenc papucsunkat találja a meg.

Az evés egyelőre még képlékeny, ahogy a kutya végterméke is. Egyfelől kaptunk a tenyésztőtől kb 1kg tápot (valami legolcsóbb táp), azt meg is eszi Frida, csak hát a tápanyag tartalomról a semminél egy kicsit kevesebbet lehet tudni. Vettem egy tápot a középmezőnyből, amitől viszont folyamatosan megy a hasa, tehát kuka, vagy majd talán később elkoptatjuk. A tenyésztőtől kapott táp viszont már kezd fogyni, ezért sürgősen újítanom kellett valamit, amivel tudom etetni a kutyát. Mondjuk azt, hogy biztosra mentem, megvettem próbaképpen egy kis kiszerelésű Wilderness tápot, ami a tápok Roll's Royce-a. Csak természetes anyagok, kevés szénhidrát, nincs felütve semmivel, cserébe egy vagyon. Ma kapott belőle először, meglátjuk. A másik gond az etetéssel, hogy Frida kutya nem nagyon akar enni, ami számomra megdöbbentő, mert eddig nem láttam még olyan kutyát, ami mélabúsan csámcsogna. Az állatorvos nem mond rá semmit. Lehet a meleg miatt, vagy ki tudja... A kevés egyébként azt jelenti, hogy egy 6 kilós németjuhász kölyöknek kb 250g tápot kellene fogyasztania, és Fridácska naponta kb 100g, jobb napokon 150 grammal operál. Egyszerűen megunja, ott hagyja, a legfinomabb falatokat is.

Sétálni továbbra sem szeret, ami a másik megdöbbentő dolog számomra, és egyre rosszabb a helyzet. Vittünk le játékot, hogy kicsit jobban érezze magát, de nagyjából semmi nem érdekli azon kívül, hogy mikor mehetünk már fel. Mindegy, most úgyis szobafogság lesz az állatorvos leb*szó hegyibeszéde után, amit ma kaptam, hogy milyen felelőtlen (szarszemétszar) gazda vagyok, hogy az állat 3. oltása előtt nem hogy leviszem, hanem hogy egyáltalán le merem tenni őt a szent anyaföldre, amit más kutyatappancs is érinthetett az elmúlt évtizedben! Ahhoz képest, hogy azt látom, hogy a legtöbb kóbor eb egy harmadik világbeli országban a porban sárban él, dögöt eszik, és egy rendes emberi szót nem kap, mégis él, itthon pedig a széltől is óvni kell, az kicsit... furcsa. Persze, én sem totál felelőtlenül sétáltattam, hanem akkor, amikor más nem sétáltat, illetve szkenneltem a területet, és kutyakakihoz véletlenül sem engedtem oda. De mindegy, egyszer én is megtanulom, hogy minden fűcsomóban parvo vírus lakik. 

Szóval túl vagyunk a második oltáson, ami annyiból jó, hogy mindjárt itt a harmadik, ami után végre lehet bandázni, legalábbis a kutyának. Egyébként az embereket bírja, a többi állattól fél. Rendszeres a sírós hiszti, amikor nem érti meg, hogy miért nem engedem oda a biciklis húgyszagú csöveshez, aki kettő másodpercel ezelőtt még könyékig volt a kukánkban. Szóval a szocializációra még gyúrnunk kell a jövőben. Egyébként a többség álláspontja szerint kb 6-9 hónapos koráig semmit nem tudok Fridának tanítani, ami már most nem igaz, mert 1 hét alatt pl megtanítottam lépcsőzni, és arra is, hogy hozza vissza a labdáját ha eldobom. Még oda nem adja, de 1 hét után ekkora fejlődéssel egy év múlva leérettségizik. 

Aztán mi van még? Baromi gyorsan nől, egy hét alatt kb 800g-t szedett fel, és az egyik füle már áll, a másik pedig 70%-ban áll, ami azért jó, mert a mindenféle FB németjuhász csoportokba belépés után már tudom, hogy valakinek az 5-6 hónapos kutyájának sem áll még a füle. Ja kérem, a túltenyésztés átka. Egyébként nem sokra jók ezek a csoportok, mert vagy kutyaszépségversenyre kérik a szavazatodat, vagy gazdit keresnek egy ebnek. 

Mi változott az életünkben? A nyilvánvaló tényen kívül, hogy lett egy kutya, nagyon sok minden. Először is a kutyatartás jóval kevesebb szőrrel jár, mint a macskatartás, ezt nekem elhihetitek egy perzsa macska után. A kutyatartás inkább pisi/kaki összeszedés a lakásban, ami hozzászoktatott minket a mindennapos felmosáshoz, és a domesztoszos kendő is gyorsabban kopik. Aztán, ami egyértelműen komoly pálfordulás, az a társadalmi változások. Megszoktam az évek alatt, hogy az emberek nagy többsége leszar, és azonnal torkonszúrna, ha megkérdezném, merre van a vasútállomás, pláne Tatabányán. De ha van egy kutyád, akkor mindenki a haverod lesz. A legmufurcabb, baltával faragott borostás arc az utcán gyermeki mosollyal tud örülni a kutyádnak, ami által beindul egy beszélgetés. Igaz, nem így születnek a mélyenszántó barátságok, de az elmúlt héten több idegennel elegyedtem szóba, mint az elmúlt 5 évben összesen. Plusz azáltal, hogy van kutyám, része lettem a kutyás kasztnak, és az összes kutyás valahogy sorstársának tekint, és mint egyfajta felebarátjának is. Néha elkezdenek hozzám beszélni az emberek, pedig én tényleg nem akartam beszélgetni. 

Szóval nagyjából itt tartunk most, de a fenti sorokat senki ne vegye készpénznek, ha kutyát tervez, mert minden kutya más. Plusz semmi esetre sem szeretnék kutyás megmondóember lenni. Nekem is épp elég, hogy tök ellenkező jó tanácsot kapok a tenyésztőtől, a tápostól, az állatorvostól, a második állatorvostól, a kutyatulajdonosoktól, stb stb. A lényeg, Frida él és virul, és szeretjük ezt a virgonc szőrcsomót, még ha olykor a papucsunk bánja is. 

Régi vágyam volt, hogy legyen egy kutyám. Egy olyan rendes saját, akinek a nevelésébe, tulajdonlásába tartásába nem "ugat" bele más. Nem vagyok gyakorlott kutyatartó, sőt, teljesen kezdőként vágtam bele a dologba, és hosszú volt az út, míg végül az enyém lehetett az a vidám szőrcsomó, aki Frida névre hallgat (fog hallgatni), és most épp a nappalim közepén végzi a dolgát.

Az biztos, hogy a kutyatartást tervezni sokban hasonlít a gyerekvállaláshoz. Egyrészt a világ összes pénzét el tudod költeni kutyaholmikra, másrészt bármilyen kérdést teszel fel, mindenki mindent jobban tud, előbb tud, és majd ő jól megmondja neked most. De kezdjük az elején.

Először is, jómagam évekig terveztem csak azt, hogy milyen kutyát szeretnék, hogy ne hirtelen felindulásból hozzak 10-15 évre egy olyan döntést, amivel a végén inkább csak 10-15 év küzdés lesz. Voltak ugye a vágyak, hogy legyen masztiff, vagy egy szép japán akita, de sajnos elvetettem őket azon okból, hogy tényleg teljesen kezdőként vállalunk (én és a párom) egy kutyát. Fontos volt tehát, hogy ne kelljen hozzá spéci szakember, meg különleges (überdrága) táp, hanem egy minden szempontból ismert, kezelhető és elfogadó kutyát szerettünk volna. Fontos volt, hogy legyen kezes, szófogadó, és ne legyen öntörvényű. Ezt majd még meglátjuk a jövőben, lévén Frida kutya még csak 8 hetes. Az biztos, hogy mire minden összeállt és kikötöttünk a németjuhász fajta mellett, azon belül is, hogy szuka legyen, kaptunk hideget-meleget a fejünkre az ismerősöktől, barátoktól, kutyásoktól. Azok után pedig, hogy megmondtuk, hogy lakásba lesz, teljesen elástuk magunkat előttük. Tudjuk, szőrös lesz, meg nyálas, meg nagy, de ilyet szerettünk volna. Igen, a lakásunkba.

Ismerkedés a szent etető tálakkal

Aztán jött a tenyésztő, meg a vérvonal, és a munkakutya/kiállítási kutya dielmma. Sajnos kutyát nem lehet úgy venni, mint tejet a boltban, hogy odamegyek, kifizetem, és elhozom. Ezt a folyamatot még meg kell előzze, hogy udvarolni kell egy tenyésztőnek, sokat. Bizonyítani kell, hogy jó gazdái leszünk a kutyusnak, amit ő elad nekünk, tehát ez elsősorban bizalmi kérdés, és csak aztán pénzkérdés. Sok helyen még fotót is kérnek a lakásról, meg kijön a tenyésztő megnézni, hogy biztosan jó helye lesz-e az állatnak minálunk. Mi szerencsére találtunk egy idős bácsit, megfelelően hosszú szakmai múlttal, továbbá annál kisebb pénzsóvársággal, és ez nekünk megfelelt, mivel jóval kisebb az esély ilyen tenyésztő mellett a túltenyésztésre, belterjességre, és az ebből fakadó számtalan betegségre. Kerülni akartam a feltűnést, meg azt, hogy a szomszédnak vegyek kutyát. Nem, ez az én kutyám lesz, nem baj, ha kevésbé fotogén, de legyen egészséges, és az egészségnek az az ára, hogy lemondunk a népszerű dolgokról (népszerű tenyésztők, fajták, színek, stb).

Kb így fog kinézni, ha nagy lesz

Amikor már közeledett az elhozatal dátuma, és realizálódott bennünk, hogy most már tényelg nem mondja vissza a tenyésztő, tényleg életben marad, stb, elkezdődött a beszerzés, és itt külön kitérnék a kutyatápra. Na, hát itt igazi bozótharcot vívnak az ideológiák mentén, hogy táppal, vagy maradékkal, esetleg külön főznek a kutyának. Ha táppal, akkor milyen gyártó, milyen összetétel, melyik beszerzési forrás. És ez kb olyan, mint a foci, az olajcsere vagy a politika: csak meggyőződések vannak, és senki sem fogadja el, hogy máshogy is lehet. Végül rendeltem egy tápot az aranyközép útról, aminek ha az alapanyag forrásait (pl nyesedékből) nem is ismerem, de legalább az összetétele rendben van. Számomra fontos volt, hogy gluténmentes és szójamentes legyen. Aztán lehet majd nem lesz jó, akkor váltunk majd másikra. Lehet a végén majd én is főzni fogok a kutyámnak, de most kellett hozzak egy döntést, mert valamit ennie kell szerencsétlen állatnak, amíg a bozótharcosokból végre csak egy marad, és az elmondja, hogy pontosan mivel etessek. 

Aztán ott vannak a különféle kiegészítők, játékok, pórázok (na meg ez is, hogy póráz vagy hám...), samponok, és még isten tudja mi. Egy biztos, a kutya nem nagyravágyó, csak a gazdi. Ha úgy van, az eb egy üres PET palackot is elcsócsál napokig, de egy zsinóros labda is elég neki a közös játékhoz. Persze, vettünk neki játékot, 3-4 darabot, majd meglátjuk, melyik válik be. Az már látom, hogy a gumi labda nem lesz hosszú életű, mert már az első nap rendesen megcsócsálta Frida kutya. De meg lehet neki venni a méregdrága cuccokat is, azokkal is eljátszik, nyilván. Csak annyit mondok, hogy megvásároltuk neki a csillivilli ortopéd matracot, ugyanakkor egyelőre a kemény laminált padló tökéletesen megfelel neki, köszöni szépen. 

Aztán jött az elhozatal, itt jött ezer jó tanács, pl hogy egy ronggyal dörzsöljük át az anyakutyát, hogy majd érezze még pár napig a kölyök az alom szagát. Aztán mondták, hogy igazából egy játékkal megdörgölhetnénk az anyát, meg egy törölközővel is. A végére azt éreztem, hogy lassan én is oda simulhatnék az ólban az anyakutyához egy kicsit. Amiről senki nem ír, hogy milyen nehéz egy kölyök kutyának, mikor elszakítják a testvéreitől, és az anyjától, egyik pillanatról a másikra. Behajítják egy dobozba, aztán egy autóba, amit sose látott, hallgathatja a rádiót közben, amit sosem hallott, csupa ismeretlen zaj, szag és látvány, és így tovább. Persze, Frida is végig sírta az út nagy részét, de már jobban érzi magát, és most, amíg ezeket a sorokat írom a gurulós székemben, épp a lábamat melegíti. Egy biztos, egy kutyának nagy szüksége van a kötődésre, hogy legyen egy falkája, mert nem tudja elképzelni az életét egyedül, ellentétben a macskával, vagy az emberrel. 

És ez jó neki is, nekem is. Sokat tanít arról, hogy mennyire egyszerűen is mehetne ez az egész egymással való bánásmód emberek közt, ha a kutya fejével tudnánk kicsit gondolkodni. Frida pedig egy napja ismer, de ide jön, hogy törődjek vele valahogy: játszunk, simizzem, enni adjak, vagy csak úgy had feküdhessen egy kicsit a lábamnál. Az emberek pedig éveket tudnak gondolkodni azon, hogy hozzászóljanak-e egymáshoz. Úgy érzem, sokat fogunk még egymástól tanulni, én meg majd igyekszem nem elrontani. Üdv a családban, Frida!

Szomorúan értesítek mindenkit, hogy Brúnó cica ma hajnal 3:00 óra magasságában békésen elaludt, és kalandjait már az örök vadászmezőkön folytatja. Írtam is egy nekrológot a Facebookra, de a publikálás után mégsem jelent meg, és el is veszett valahol az éterben. Haragudtam is az életünket minden szempontból megnyomorító kék óriásra, aztán rájöttem, hogy Brúnó cica többet érdemel néhány sornál. Ismét az íráshoz fordulok, hogy a nehéz gondolatokkal tudjak mit kezdeni.

2005. májusa volt, amikor én 18 évesen az érettségi szünetet a tanulás helyetti bármi mással töltöttem. Épp költöztünk akkor. Kicsit furcsa számomra a többesszám használata. Mindig azt gondoltam, hogy aki a dolgai intéződéséről többesszámban beszél, az még nem nőtt fel. Nekünk ilyen autónk van, ide megyünk nyaralni, ugye. Azóta kicsit másképp gondolkodom erről; aki így beszél, annak családja van. Ott tartottam, hogy épp költöztünk, de nem túl messzire. Édesanyám úgy gondolta, hogy a - számomra - annyira kényelmes lakásunkat eladja, és megvásárolja a szemben levő +1 szobás illetve nagy erkélyes lakást az addigi erkélytelen helyett. Ennek megfelelően még az előzőben laktunk, de már szembe jártunk át tapétázni, meg ami ezzel jár. Bevallom, semmi kedvem nem volt hozzá, mert a kellemes klímájú, csendes, északi fekvésű szobámat egy délkeleti tájolású, sarok szobára kellett cserélnem, ami klíma nélkül a szigeteletlen panelban egyenlő volt a katlannal nyáron, és éppen kezdett 20 fok fölé menni a hőmérséklet odakint. Utáltam.

Ez talán a legkorábbi képem róla, valamikor 2007 körül. Ha talált egy nyitott szekrényt, dobozt, táskát, azt azonnal elfoglalta. Bocsi a minőségért, de akkoriban ez volt az elérhető.

Mindig szerettem volna háziállatot, de sosem engedte anyám. Ekkoriban, 18 évesen még sokkal merészebben cselekedtem úgy általában, mint most. Naivságból, vagy fene tudja. Így történhetett az, hogy a fejembe vettem, hogy lesz egy cicánk, perzsa. Akkoriban kb annyit tudtam a perzsákról, hogy szépek. Fogalmam sem volt arról, hogy különleges (drága) tápot kell nekik adni, mindenféle vese és légcső problémáik lehetnek, illetve hogy naponta, türelmesen fésülni kell őket. A legyalázott bútorok és a tengernyi szőr a lakásban pedig akkor még távoli dolgok voltak. Böngészve az egykori apróhirdetés oldalakat, egy perzsát 20.000 Ft-ért adtak a tenyésztők, nekem akkortájt sosem volt annyi pénzem egyben. Azonban egy tenyésztő elajándékozott törzskönyves perzsákat, ingyen, ki tudja miért. Írtam neki, jött a fotó, és meg is egyeztünk, hogy elhozom a cicát, mindezt úgy, hogy anyám nem is tudott róla. Másnap a vonat indulása előtt egy órával mondtam meg neki, de nagy meglepetésemre nem cseszett le érte. Mentem, és Kőbánya-Kispest metró végállomáson találkoztam az "eladóval". Vettem egy hordozót, mert persze azom sem volt, áttettük Brúnót, átvettem a papírjait, és irány a metróval majd vonattal haza. Véres volt az egyik füle, mert indulás előtt összeverekedett az egyik társával.

A tiszta ágynemű volt a kedvenc alvóhelye. Szokás mondani, hogy akinek háziállata van, annak mindig szőr borítja a ruháit. Brúnó az alsónadrágos szekrényemben szeretett ejtőzni a legtöbbet, szóval én akkoriban mindig macskaszőrős alsónadrágban jártam. 

Brúnó cica akkor már nem volt kölyök, 1 éves volt. Megérkezésünk után azonnal birtokba vette a lakást, nem volt sosem az a szégyellős fajta. A kötelező körbeszaglászás és szekrények alatti lepókhálózás után már komfortosan mozgott a lakásban. Kb azonnal elnyúlt az ágyamon, és elaludt, onnantól ő volt a főnök. Ez kb annyit jelent, hogy sehogy nem engedte magát kidobni az ágyamról. Annyira nem, hogy felhívtam az eladót, hogy ilyenkor mi van. Ez az attitűd, amit sokan bírálnak a macskákban, de valójában nekem mindig egy méltó ellenfél, végül tiszteletreméltó barát volt. Sosem hódolt be, nem lehetett rászoktatni semmire. Ha mégis megpróbáltuk akkor simogatni, amikor ő nem akarja, sűrű karmolásokkal lett gazdagabb a kezünk. Azt pedig, hogy felvegyük a földről kicsit, kimondottan utálta mindig.

Mégis, amikor ő szerette volna, mindig kárpótolt a sok karmolásért. Jött, bújt, dorombolt, és hagyta magát simogatni. Odafeküdt a bokámtól, amikor aludtam, és egy kis zsinórkergetésre mindig rávehető volt. Abban rejlett a kettőnk kapcsolata, hogy ismernem kellett őt, hogy mikor és mit lehet vele. Ha az alkalmas pillanatban találtam meg a simogatással, játékkal akkor a legjobb barátom volt. Sokszor nyúlt el a monitorom tetején, míg én az MSN-t püföltem, és tudtam, hogy a kellő távolságból, de kötődik hozzám. Lehetett volna a lakás bármely szobájában, durmolhatott volna a nappaliban is, de ő mégis mindig ott volt, ahol én. Tesómat és anyámat hasonlóan szerette.

A monitor, és Brúnó. A mai lapos monitorokon már nem tudna így sasolni. 

Hogy mit jelent a háziállat, az nehezen leírható. Attól lesz nagyon erős a kapcsolat, hogy mindig ott van veled, és az identitásod része lesz. Én és a macskám, Brúnó cica. Még akkor is így beszéltem róla, mikor már évek óta anyámmal lakott, én pedig 100 kilométerrel odébb. Mindig tudtam, hogy ott van, és láthatom. Sosem haragudott, hogy fél évig nem látott, mindig ugyanazzal a kimért szeretettel várt, mint előtte. Nem ugrott a nyakamba örömében, mint egy kutya tette volna, de elfogadta a jutalomfalatot, a játékot, és a simogatást. Brúnó cica egy biztos pont volt az életemben mindig. Ha barátok és barátnők jöttek és mentek, Brúnó cica ott volt. Ha örültem vagy kétségbe estem, Brúnó cica várt engem haza. Amikor egyetemista voltam, amikor munkanélküli voltam, amikor sokáig dolgoztam, ő ott volt nekem. 

Nem a halál vette el tőlem, hanem a kamionozás, ami már oly sok mindentől megfosztott egy maroknyi pénzért. Élénken él bennem az az emlék, amikor 2011-ben anyám már elköltözött (Ez is milyen már, hogy a szülő költözik el, nem a gyerek. Na mindegy, megvolt az oka), én pedig az első kamionos munkahelyemen voltam kezdő, és Brúnó velem lakott. Egy este 7-kor felhívtak, hogy akkor most azonnal kéne menni fuvarba, Hollandia vagy Skócia, mindegy is. Én akkor megmondtam a speditőrnek, hogy nem fogok elmenni, mert van egy macskám és gondoskodnom kell róla, amíg távol vagyok. Nem mentem el dolgozni aznap este, de aztán még hónapokig rajtam röhögtek a kollégák, hogy a macska miatt nem megyek dolgozni. Nem érdekelt már akkor sem, kapják be! Hol vannak most ezek a kollégák? Hol van most az életemben ez a munkahely? Brúnó cica pedig volt, sokáig, ma hajnalig. Még ezen a héten elköltöztettem Brúnót anyámhoz, és többet nem volt a mindennapjaim része. Még kétszer volt nálam 1-1 hétig, amikor anyám nyaralni ment. Bevallom, így volt a legjobb. A következő 10 év kiszámíthatatlanságában nem tudtam volna róla gondoskodni, anyámnak pedig szüksége volt egy társra. Az ő életében is jöttek-mentek a párkapcsolatok, kellett egy stabil társ.

Ez a kép néhány éve készült. Már nem volt fiatal.

Mondanám, hogy Brúnó cica minden előjel nélkül aludt el végleg, de nem így volt. Valójában már évekkel ezelőtt elkezdődött a lassú, de biztos öregkor nála is. Lassabb lett, kevésbé kalandvágyó. Már ki lehetett engedni az udvarra, mert 5 méternél távolabb nem merészkedett az erkélyajtótól. Többet aludt, kicsit többet evett. A legkegyetlenebb az utóbbi fél évben volt vele az élet. Először egyik, majd másik fülére is megsüketült. Majd ugyanígy, mindkét szemére megvakult. Csak szagok alapján tájékozódott, tántorgott. Őszintén szólva nagyon méltatlannak tartottam ezt az életet számára. Annak a cicának, ami rengeteget rohant, vadászott, játszott, most alig vonszolta magát, világtalanul. Volt is vita a családban, hogy elaltassuk-e, mert nem méltó ez őhozzá, és felépülni sem fog már 16 évesen, de anyám nem engedte. Inkább nézte minden nap a küzdelmét, de nem tudta elengedni. Talán jobb is, hogy így történt, és már mi sem veszekszünk ezen. Brúnó cica tegnap este saját takaróján elaludt, és 2021.01.07-én hajnal 3:00-kor álmában, szelíden érte a halál. 

Ha kicsit élelmesebb lettem volna, ő lehetett volna Grumpy Cat. Ábrázatával ellentétben nem volt sosem morcos, sőt. Bár a kitágult pupillák súlyos karmolásokat helyeztek kilátásba

Anyám temette el a kertjében lévő hársfa alá. Nekem az utolsó emlékem Brúnóról, hogy karácsonykor megsimogattam és elköszöntem tőle. Vonakodtam megsimogatni, mert csont és bőr volt, pedig rengeteget evett. Szégyellem most magam emiatt, hogy nem köszöntem el tőle méltóbb módon, de a természetes halál többnyire elveszi ezt a lehetőséget az embertől. Ha le kéne írnom, hogy mit érzek most, az nem is a szomorúság lenne, hanem egy hatalmas ürességet érzek. Hiányozni fog! Legyen neked könnyű a föld, kiscicám!

Sötét, októberi reggelünk van, nem esik jól kinézni az ablakon. A holnapi útvonalamat nézem a google mapsen, és csak azt tudom, hogy biztosan nem fogok szombat estig Doverig eljutni. Hallgatom a párásító csordogálását, miközben fényt csak az íróasztali lámpám ad. Ez most a világ.

Szeptember elején nekiláttam ismét a munkakeresésnek, mert bár megy a vállalkozásom még mindig (nem is rosszul), vágyom az újdonságra, és a sok utazás helyett az itthon létre esténként. Az elmúlt 5 évben belerázódtam a vállalkozói lét projekt jellegű munkavégzésébe. Egy-egy munkát megcsinálni 1-2 hét, megszerzem, megcsinálom, aztán fizetnek. Utána szervezem a következő megbízást, és így telnek a hetek, hónapok évek. Nehéz kiszámolni havonta mennyit keresek, inkább már éves nyereséget számolok, és elosztom 12-vel. Mindig csak év végén tudom meg pontosan, mennyit kerestem havonta, év közben csak annyit tudok nagyjából, hogy megy a szekér avagy kevésbé megy. 

Az álláskeresés rég nem az életem része, csak most, megint. Nem változott a procedúra semmit az elmúlt 10 évben, csak az én esélyeim lettek egy hangyányit jobbak. Az eltelt évek tapasztalatot szülnek, azt meg szeretik a munkáltatók. Írni kell egy önéletrajzot, egyszerű. Aztán mégsem lesz egyszerű, hiszen az összeállt szöveg nem biztos, hogy egy szépen, piramist mászó ember képét festi. Olyan nagy baj, ha valaki nem törtet a csúcsra? Kicsit átszerkesztem. Kéne rá fénykép is, de valami aktuális. Az igazolványkép készítés rég nem divat a szelfikamerák idejében. Ruhát válogatok, hátteret keresek, fényt csinálok, hogy exponálhassak. Aztán a laptopomon kiválasztok, vágok, retusálok, beillesztek. Sablon is kéne. Színes legyen vagy hivatalos? Milyen is vagyok én? Milyet akarnak? Nagy nehezen elkészül, elküldöm helyekre, aztán várok.

Néhány hét után jönnek az első telefonok. Lelkes hangsúlyozás van, épp eladom magam, bemutatkozok. Kit érdekel, hogy pont annyira nem aktuális, mert autóban ülök, vagy a mosást rakom be a mosógépbe. Faggatózás magyarul, aztán angolul is. Majd értesítenek, várok.

Újabb napok, újabb hetek, a cégek fele elfelejt. Aki értesít, interjúra hív. Kiöltözés szép ruhába, derűs arckifejezés gyakorlása, el nem késés. Az interjún kedves emberek, mind színjátékot játszanak, az interjú modoros játékát. Derű az ő arcukon is, mint ha ettől a cégtől sosem mondott volna fel az elődöm, derű az én arcomon is, mint ha megházasodni készülnék ezzel a céggel egy életre. Faggatózás magyarul, angolul. Senkit nem érdekel, hogy milyen ember vagyok, mit szeretek, miért rajongok, vagy éppen mi az, amit ki nem állhatok. Van hogy megkérdezik, de ki vallaná be őszintén, hogy a folyton pofázó vagy a céges étkezőben elmosogatni nem tudó kollégákat utálja a legjobban? Helyette mondasz valami olyat, hogy utálsz elkésni, pedig igenis szereted te is az ágyad kényelmét reggel. Köszönik, értesítenek, várok.

Derű...

Újabb hetek várakozással. Telefon csörög, újabb interjú, második kör. A HR-es lány szinte már régi jó barátként üdvözöl. Újabb kiöltözés, el nem késés, a portás is megismer a kapuban és sok sikert kíván. Gyárvezetők, középvezetők, egyel kevesebb derűvel az arcukon.

Közben azon gondolkodom, hogy vajon hány szignó, aláírás, pecsét kerül a papíromra, mire felvehetnek engem ide?

Egyel szigorúbb a faggatózás is. Miből élsz, szeretsz-e túlórázni, és neked a gyár-e az első az életedben, stb? Megfordul a fejemben, hogy ha semmi bevételem nem lenne, tényleg felkopna az állam, mire ide felvesznek. Túlórázni meg... azt egy olyan dolog indokolja, amit meg kell csinálni. De szeretni senki sem szereti. Újabb angolozás, ahol olyan kérdések vannak, amikre még magyarul sem szívesen válaszolok. Meséld el a legnagyobb sikered. Mint ha a magyar emberek - úgy általában - fürödnének a sikerben. És egyáltalán mi számít annak? Hogy lediplomáztam, és végül sosem dolgoztam azzal a papírral? Hogy átment a kocsim a műszakin? Hogy egy véletlen folytán eljutottam Mallorcára 3 napra? És ha igen, melyik nagyobb? Melyiket várják tőlem? Köszönik, értesítenek.

Újabb hetek, újabb várakozás a szürke, fénytelen időben. Közben csörög a telefonom, és kérdezik tudok-e vállalni egy munkát? Én mondom, hogy "ja", és holnap indulok. Ilyen egyszerű is lehetne, de nem az. Aztán csodálkozunk, hogy vannak emberek, akik inkább egy enyhén utált munkahelyen dolgoznak, mint sem váltsanak, mert ezt a rángatást, jópofizást, várakozást nem bírják. Kezdem megérteni őket.