Nem is olyan rossz minden

Szoktátok mondani, hogy illene megosztanom a jó dolgokat is a blogomon, amik történnek velem. A minap pont volt egy ilyen gondolatom, így meg is osztom veletek.

A kerékpározás alapvetően sokat dob a hangulatomon. Tudom, nincs a legfancybb bringám, sem a hozzá illő legvagányabb öltözékem sem, de a flow mindenért kárpótol. Gondoltam egyet, hogy eltekerek a Dunához, ami tőlem 25 kilométer. Azaz 50, oda meg vissza. Eszembe is jut ilyenkor mindig, hogy két évvel ezelőtt egy barátommal mekkora kaland volt ez a táv. Arcunkra fagyott a dér a novemberi hidegben, és három napig voltam hadirokkant utána. Akkor még farmerban bringáztam, ma már áldozok a célszerűbb ruházatra. 

Ma pedig szinte rutinszerű egy ilyen túra. Csak elindulok, és letekerem. Kicsit fáj utána, de megnyugtatott egy ismerősöm, hogy másoknak is szokott fájni a feneke a hosszú tekerések után. Mondjuk nem is csoda, ha 100kg teher van egy kerékpár ülésnek nevezett, fél zsebkendőnyi felületen. Szép őszi idő van, és mivel hétköznap van, kevesen vannak a bringaúton. Meg is állok néhány fényképet lőni. Szeretem az őszt, a színesbe forduló leveleket, a megfáradt napfényt, ami ha rád süt jó idő van, de ha nem, akkor fázol. Az éttermek teraszain, ahol nem is olyan régen még nyári ruhákban lőtték a lányok fényképeiket a koktélokról az Instára, ma faleveleket fúj a székek közé a szél. Hiába, Tatának megvan a maga romantikája. 

Azt hiszem jobban kötődöm a vizekhez, mint a hegyekhez. A Duna partján a naplementét nézve azon tűnődöm, hogy milyen béke van itt. Nézni a víz sokaságát, miközben lomhán a partot mossa, és közben eszembe jut, hogy a folyó életének idejében az én életem hossza csak egy szempillantás. Miközben itt ücsörgök egy uszadékfán jerkyt nassolva, a gondolatmenetemet azzal fejezem be magamban, hogy talán nem is olyan rossz ez az élet. Mások a munkában fáradnak, én pedig a naplementét nézem a Dunán. 

Esteledik, és már alakul az őszi metsző hideg, így elindulok visszafelé. Tatára visszaérve a fűtések, és néhány ablakból a vacsorához készülő sült hús illata keveredik a levegőben. Milyen jó is lenne, ha egyszer nekem készülne az a sült hús! De csak gondolat szintjén kalandozom el, hiszen a valóságban én, az örök diétázó sosem kívánnék önszántamból koleszterindús vacsorát. Régen én is szerettem a jóllakás örömét, de megvolt az ára. 

Sosem szeretek innen hazatekerni. Tatáról Tatabányára csak 10 km az út, mégis, mint ha egy szakadék felett kellene áthajtanom. Két teljesen különböző világ, mégis közel egymáshoz. Egyre erősödik bennem, hogy ide kellene költözni, nincs már örömöm Tatabányában. Talán sosem volt, csak mások voltak a lehetőségek anno. És miközben hazafelé karikázok az őszi hűvösben, sült húsos gondolatokat hagyok magam mögött, ahogy fogynak a kilométerek. Talán nem is olyan rossz ez az élet, csak lenne kivel megosztanom.