Nagyjából egy hónapja gyűrűzött be hozzánk az új időszámítás a koronavírussal együtt. Bezárkóztunk, kinyitottunk, sopánkodtunk, felbátorodtunk, tehát lett egy csomó tapasztalat, amit most összefoglalnék, szigorúan szubjektív szempontok alapján. 

Mióta megjelent ez a járvány, a többség statisztikákat nézeget, és számolgatja, hogy mekkora esélye van elkapni a vírust, és aztán mekkora esélye van belehalni. A nálunk egy fokkal előrébb tartó országokban azt látjuk, hogy bár sokan haltak meg, mégis a többség inkább túlélte, megúszta, elkerülte. 

Tehát akkor mitől is félünk pontosan?

Nyilván, senki sem szeretne beteg lenni, pláne nem szeretné senki, ha ló legelne a sírján, mégis azt gondolom, hogy amiben a többség szenvedni fog, az nem a vírus, hanem a saját gondatlansága. Mire is gondolok? Vegyük hát sorra!

Többen fognak szenvedni amiatt, mert nem vigyáztak az egészségükre. Évekig gúnyolódtunk a hobbisportolókon, a diétázókon, aki megpróbált egy kicsit változtatni, és nem az aktuális trendek után menni, amit épp az élelmiszergyártó cégek kitaláltak. A társadalom nagy része véletlenül sem ült volna fel egy biciklire, ment volna el egyet túrázni, próbált volna kicsit tudatosan étkezni. Csak a napi 8 sör és a két pakk tigris szofi, az legyen meg, és egy jó bablevesért az anyjukat eladták. Már nem csak éves, hanem havi, sőt heti privilégium lett a mekibe járás, a gyorsan valami tápot arcba betolás. Normálisan még csak aludni sem kell, hiszen akkor mikor él az ember? A többség a drága okosóráján még sosem indította el egyik sportprofilt sem, csak villantani kell az. Hát, most itt az eredménye! Egy lekukázott immunrendszerrel, és megannyi kisebb betegséggel (amiről talán nem is tudsz) nem csak egy világjárványba lehet belehalni.

Ha azon kapod magad, hogy egy hideg fuvallatra lever az influenza a lábadról, akkor ideje változtatni! 

A változás pedig komoly pénzbe kerül, csakhogy mindenkinek mást jelent a komoly összeg. Az elmúlt években tízből hány ember volt az, aki pénzügyileg, szakmailag képezte magát? A gazdasági fellendülés idején nem csak jobban élni kell tudni, hanem tartalékolni is meg kell tanulni. Hogyne, mióta elszállt az euró, tudjuk, hogy az sem kifizetődő, ha csak gyűjtöd a pénzt. Be kell fektetni, és a kisember hova is fektethetné a pénzét, ha nem leginkább magába? Aki tanult egy új nyelvet, egy új szakmát, szélesítette a látókörét, bővítette a kapcsolati hálóját, új hobbit épített, kreatív volt, az jó eséllyel könnyebben vág bele valami tök új munkába, ha elveszítette az állását. Egy iskolába beiratkozni sosem késő, ahogy spórolni sem az. Ha kicsit akkor kicsit, ha sokat akkor sokat. Ha egy valamit megtanultunk magyarként az az, hogy tíz-húsz évente kihúzzák a biztosnak hitt talajt az ember lába alól.

No meg a #maradjotthon mozgalom, azzal mi van? Hogyne, könnyű elrendelni hogy egy bolt bezárjon, de az embereket a saját lakásukba bebörtönözni már sokkal nehezebb feladat. És egyébként minek is? A többség jó, ha félévente látta a rokonait, meg havonta egyszer találkozott a barátaival, ha voltak neki olyanok. Mindenki robotolt és próbált egyről a kettőre jutni. Ha van még munkahelyed, ahová be kell járni, akkor az nem baj, sőt, de amúgy meg nehogy el merj menni egyet biciklizni vagy sétálni, még akkor sem, ha nem gyűjtesz magad köré senkit! Maradjunk csak otthon összezárva, hogy aztán egymást faljuk fel, ha a vírus vagy az attól való félelem nem tette meg, attól biztos sokkal jobb lesz egy nyugdíjasnak, akit nem is ismerek. Pláne, hogy ha kimegyek az utcára - mert a munkahelyemre pl el kell menni - akkor többnyire csak idős embereket látok az utcán. Ők leszarhatják, de te nem, és meg is tehetik. Hogy miért? Mert egy rendeletet nem csak meghozni kell, hanem be is kell tartatni. Ja kérem, hogy nincs annyi rendőr közel s távol? Akkor én kérek elnézést, hogy foglalkozom a saját egészségemmel.

Összegezve, nem a vírus lesz az, amitől majd összeomlunk. A felelőtlen döntéseink a múltban, a félelem miatti konfliktusok, az az embertelen magatartás, amit a vadkapitalista rendszer elvárt tőlünk, ezek lesznek a valódi okok. Hogy hülyének néztük azt, aki aprópénzért ápolónak, tűoltónak, rendőrnek áll. Hogy a jólétben hozzászoktattunk komplett iparágak dolgozóit a jatthoz (meg a munkáltatójukat az alacsony fizuhoz), amit majd nem fogunk tudni adni, ha nem lesz miből. Hogy hagytuk a fejünkre nőni tékozló politikai és társadalmi eliteket, és legyintettünk, amikor loptak fényes nappal, pártállástól függetlenül. Lehülyéztük azt, aki egymaga kimondta, hogy ez így nem jó és változtatni akart, ahelyett, hogy beálltunk volna mögé. Ezt csináltuk, és még sorolhatnám a végtelenségbe. Hogy egy klasszikusból idézzek, előbb vagy utóbb kikelnek a rohadt tojások, és akkor baj lesz.

Így élünk mi, hát így is fejezzük be.

Menni kéne lassan. Ő vár engem, még főzött is. Pont a kedvencemet, pedig nem is szerettem volna. Olyan gondoskodás ez, amit nem érdemlek meg. Még nem. 

Túl régóta vagyok egyedül legbelül. Túl sok ideje nem tudtam elmélyedni egy kapcsolatban sem. Annyira régóta börtönöm a magány, hogy már hiányoznának a falai, ha nem lennének. Folyton azt érzem, hogy visszahúz, hiába szeretnék kimászni belőle. Minden ölelésben ott van a szeretésre az igény, amit egyszerűen nem tudok megadni, pedig szeretnék. Szeretnék gondtalan lenni, feloldódni az ölelésben, önfeledt lenni, de nem tudok. És ez az örök bűntudat, ami mindeközben jön, hogy adós lettem, és nem tudom rendezni a számlát. Ezt nem tudom elmagyarázni senkinek. Szégyellem magam érte.

Közben mindig eszembe jut az utolsó nő, akit tiszta szívből szerettem. Miért gondolok folyton rá? Pedig kihasznált és megalázott. Még csak nem is beszélek vele. Mégis az az érzés hiányzik, ami vele volt. Az az izgalom, amikor vártam őt, és az a derű, amikor szembe jött velem. Az a vegytiszta szerelem, mikor semmi sem számított. Mikor majdnem egy pótkocsi végében fejeztem be egy kötélen. Igen, még az is hiányzik. Igaz szerelem csak egy van az életben.

Szóval indulnom kéne. Hogy mondjam meg, hogy nem tudok? Hogyan mondjam meg, hogy gyors ez nekem? Hogyan ne bántsam meg? Hogyan értessem meg vele a világom lényegét, hogy mennyire szeretnék kitörni belőle, és mennyire nem tudok? Nem tudnám megenni a főztjét. Túl sok szeretet van benne, amit nem érdemlek meg. Pedig akarnám, de mit adhatok én cserébe? Nehéz szívvel írom meg neki, hogy nem megyek. Meg fogom bántani, pedig nem akarom. Hiányzik is...

Haragszik rám, és joggal teszi. Az ilyen, mint én, mégis, minek akar társat? Aki nem tud szabadulni a démonjaitól, az ne terheljen másokat. De meg akartam próbálni. Végig akartam csinálni, egyszer, rendesen, úgy hogy most nem rontom el. Nem tudtam, nem volt erőm, csak a félelem sötét felhőiből lett sok a fejem felett már megint. Nem önzőségből, hanem szeretetből engedtem el, hogy inkább bántsam most egy kicsit, mint később nagyon. Mindenki másban jó, úgy tűnik, nekem csak a keresés megy, a megtalálás nem.

Mesterségem lett a magány, és bizony nem vagyok rá kicsit sem büszke, de profi lettem benne. Megint végtelenül magányos vagyok, pedig nem akarok... A saját láncomat kovácsolom észrevétlen.

Az utóbbi hetekben több ismerősömtől is kaptam visszajelzés a blogommal kapcsolatban, és ezt nagyon köszönöm! Még akkor is, ha kritikát kaptam, mert ebből tudom, hogy jó-e az irány, ami felé megyek.

Szóval küldjetek minél több visszajelzést, mert vagy hasznos, vagy csak szimplán jól esik! Köszi!

Ugyanakkor azt vettem észre, hogy nem igazán tudják a blogomat hová tenni, hogy pontosan miről is szól, vagy mit jelent az, hogy fércelt álmok. Így most erről írnék néhány keresetlen gondolatot.

Valamikor 2017-ben véget ért egy hosszabb párkapcsolatom, és akkor eldöntöttem, hogy nagyobb szerepet szánok az életemben a minőségi emberi kapcsolatoknak. Meg szerettem volna találni azokat az embereket, akikhez én magam tartozom. Boldog akartam lenni, hasonló sorstársakat keresni, együtt szenvedéllyel rajongani dolgokért, és ehhez megtalálni a megfelelő embereket. Úgynevezett jól csinálása az életnek. Ez volt az álmom, egy fércmű. Azért fércmű, mert erősen vázlatos volt. Nagy vonalakban kitaláltam a dolgot, de a hogyant még nem tudtam. 

Aztán valahogy visszájára fordult ez a törekvés. Találtam ugyan minőségi kapcsolatokat, lett néhány igazán értékes barát azóta (pacsi!), ugyanakkor nem sejtettem, hogy érzelmileg és szociálisan mennyire romlott társadalomba merülök alá. Ezekről a felismerésekről, megdöbbenésekről, és csalódásokról születnek a bejegyzések. Megbíztam emberekben, akik kihasználtak, randevúztam nőkkel, akik nem tudtak kötődni. Az lett a szomorú tapasztalat, hogy valahogy az emberek a társas kapcsolataikat csak a saját igényeik kielégítésére használják, vagy belehányják a lelki nyomorukat a másikba. Ezzel még nem is lenne feltétlenül baj, hiszen jól esik megölelni valakit, vagy kipanaszkodni magunkat egy fáradt nap után, csak illik ezt visszaadni is. Illik viszonozni az ölelést, a meghallgatást, az érintést, a társaságot, és azt gondolom, ez a része baromira hiányzik. 

Persze lehet így élni, hogy használod az embereket, tartasz egy szeretőt, egy meghallgatósat, egy lelki szemetest, egy bandázóst. De mennyit érnek ezek a kapcsolatok? Én azt gondolom, hogy pontosan annyit, amennyit én is adok cserébe. Csak annak fogadhatom el a fél szívét, akinek én is oda bírom adni az enyémet. 

És mi lett az elmúlt két évben a suta tanulság? Talán semmi. Megváltoztam én is, de továbbra is hiszek az emberi kapcsolatokban. Egy kicsit több sebhellyel, kicsit bölcsebben és idősebben, de ugyanúgy meg fogom szavazni a bizalmat a következő embernek, aki szembe jön. Legfeljebb átver. 

Húsz éve jelent meg a Harcosok klubja című kultfilm, ami nekem személyes kedvencem. Megjelent róla egy írás az Indexen Húsz éve csodáljuk Brad Pitt véres hasizmát címmel, és olvasva ezt a cikket jött pár gondolat.

Miért is szerettem én a Harcosok klubját? Az még elmegy, hogy egyik csajom sem tudta értékelni kellőképpen, de ez a film nem is a nőknek készült. Ez bizony a férfiak válságáról szól. Nézve filmet, az a benyomás fogalmazódik meg főhősünk minden szorongásánál, hogy igen, ezt már valahogy hasonlóan én is megéltem. A kisemberséget, a tré munkát, a basáskodó főnököt, az ikea katalógusokat, hogy belül egy óriás vagy, kívül pedig egy senki. Hogy verekedni kéne, de nem verekedtél sosem, hiszen nem volt rá szükség, és "Mit tud az életről, aki sose bunyózott? Sebhely nélkül haljak meg?". Megéltük hősünk szégyenérzetét a nőkkel, a átérezzük a közönyét, amikor már túl sok túl megdöbbentő dolog érte. Maga sem tudja mi baja, de nem tud aludni, és tőle tudjuk, hogy az inszomniásnak látomás a világ, távoli vízió.

És még miért? Mert szórakoztatott. Nevettem a végtelenül groteszk humorán a filmnek, amelyben olyan legendás mondatok hangzanak el, miszerint pisztolycsővel a szájában mindenki magánhangzókban beszél. És basszus tényleg! Erre mondta egy barátom, hogy bármi van a szádban, akkor is így van :) Ennyire már nem gondoltam túl. Vagy a színészek játéka, - és most kis spoilert engedjetek meg húsz év után - amikor azt a feladatot kapják a klubtagok, hogy provokáljanak verekedést egy idegennel, azt nem bírod ki nevetés nélkül!

Térünk rá eme bejegyzés címére, ami egy brutálisan erős gondolat. Ugyanis leginkább azért szerettem a Harcosok klubját, mert végtelenül progresszív volt számomra, amikor kicsi csíraként 14 éves korom körül először láttam. Az eltűnő apa képe, a fogyasztói társadalom, a teljesen értelmetlen de amúgy fontosnak mondott jó munkahely képe sokkolóan hatott rám. És persze a Marla Singer nevű karakter, a film női főszereplője, aki annyiban különbözött egy prostitól, hogy ő csak azzal fekszik le, akivel kedve van. Mindenkivel azért nem. Ahogy nézed a filmet szinte érzed az iszonyúan erős olcsó lopott parfümjét, keveredve a láncdohányzásból fakadó marbi füstjének bűzével.  A nők Torrentéje, ha engem kérdeznek. Tudod, aki megjelenik egy társaságban és a "hogy vagy?" kérdésre elmeséli, mennyire hajtották szét tegnap odalent, és egyébként is bevág ez a tanga. Egy olyan nő, akit semmiesetre sem emelnék a hercegnőség oltárára. Összefoglalva, korunk női példaképe. Aki nem köteleződik el semmi iránt, csak az élvezeteknek él. Cigi, pia, dugás, és ennyi. Azt hiszi ezáltal van benne tartás, hogy nem hódol be senkinek, de hát nézzünk rá, és látjuk hogy nincs. Talán csak akkor, amikor egy régi báli ruháról beszél, akkor érezzük, hogy ő sem volt mindig ilyen:

Ez egy koszorúslányruha. Egy röpke napig valaki nagyon szerette. Aztán kidobta... mint a karácsonyfát. Ma ő a kedvenc, holnap... kopp, a járda szélére kerül. Rajta a szaloncukros papírok, mint egy megerőszakolt nő, letépett, szakadt bugyiban, szigetelőszalag-bilincsben...

Aztán Tylerrel összekerül, és egy egész éjszakán át tart a lepedőakrobatika, elhangzik a mondat, úgy mint "Alsótagozat óta nem keféltem ilyen jót". Ez még mondjuk kiverhetné a biztosítékot, de aki járt már a napiszaron, annak ez sem megdöbbentő. Viszont ez már a finomított verzió, ugyanis eredetileg azt mondta:

akarok egy abortuszt tőled!

Ebben annyira ott van minden, amit korunk párkapcsolatairól elmondhatunk, mégpedig az igazán elköteleződés hiánya. Ha az ortodox szemlélet szerint vizsgáljuk, akkor akivel jó a szex, nagy eséllyel a férje lesz, és gyereket vállalnak. De ma már ezek a gyerekek nem születnek meg. Kéne az az érzés, hogy nagyon is jól működik veled minden, hogy legyen közösen gyerekünk, de mégsem. Hiszen nem illeszthető be az individualista, karrierista, élvhajhász nők életébe. Kicsiny hazánkban talán ez még nem jött el, de bizony mondom, hogy a szomorú jövőben egy abortusz is kb akkora trauma lesz, mint kidobni a csokipapírt. Befejezésül álljon itt egy utolsó gondolat Marla Singertől, amit bármelyik nő arcizomrángás nélkül kiejthet ma a száján, és még csak nem is botránkozik meg senki. Aki még nem tette meg, nézze meg a Harcosok klubját, mert még mindig erős!

A koton a mi nemzedékünk üvegcipellője. Ha egy idegennel találkozol, felveszed, egyet táncolsz benne, azután eldobod... A gumit, úgy értem... nem az idegent.

Amikor úgy döntöttem közel egy éve, hogy nyitni fogok az emberek felé, még magam sem gondoltam, hogy ennyire nehéz feladat lesz. Az sem volt egyszerű, hogy leküzdjem a magam köré éptett falakat, de mi a helyzet azzal, amit más épített saját magának? 

Az elmúlt évben nem kevés embert ismertem meg, és be kell valljam, ennyire sérült és agresszív társadalommal baromi nehéz boldogulni. Mert mire szocializáltak minkez az elmúlt évtizedek? Hogy aki hozzám szól, az biztos akar valamit. Leszól, lehúz, rám melegíti a szarját. Nem lehet odamenni valakihez és azt mondani neki, hogy jófej vagy, mert egy zavart és gyanakvó pillantást kapsz cserébe. 

Ezen kívül az emberek szeretnek szenvedni. Szeretik magukat bezárni a dobozba, hogy nekik csak ennyi jut. Ilyen a munka, ekkora paraszt a párom, nem tudok lefogyni, nincs hová elmenni, nincs mit felvenni, és a boltban is punnyadt a zöldség. A nagytöbbség nem fogja azt mondani, hogy változtatok, hogy keresek jobbat, hogy ettől jobbat/szebbet/többet érdemlek. És ha valakinek megpróbálod elmagyarázni, hogy sokkal többre is képes, akkor ezt teherként éli meg. Mert neki jó így, kicsiben, mert ezért is kell erőfeszítést tenni, de csak kicsit. A nagy az nem kell, abba elfáradna, viszont az elvárás az megvan, hogy kéne a jobb. Ezt tanultuk a tréner világból, hogy tenni nem kell a dolgokért, csak be kell vonzani. Hogy elhiszed, hogy neked jár az Audi és akkor kiadja, hitelből. 

Ezek az emberek nincsenek másképp a társas kapcsolataikkal sem. Lehetőleg senki ne akarjon hozzájuk közel kerülni, mert ha mégis, akkor abba nekik is energiát kéne fektetni. Ha te elmondod, hogy milyen napod volt, akkor neki is el kéne mondania, és nem akarja. Időt és munkát beletenni egy barátságba azt nem, csak kitaposni a másikat, mint egy rossz cipőt. Legyen kitől kölcsönkérni, vagy legyen kivel félrelépni, és lehetőleg azonnal váljon köddé az illető, ha meguntam. Ezt simán eljátszák emberek, hogy több hónapnyi barátkozás, ismerkedés után egyszercsak közlik, minden előjel nélkül, hogy akkor ők nem kívánják ezt folytatni, és légyszives ne keresd őket többet. Mint lámpa, ha lecsavarom, Ne élj, mikor nem akarom - Szabó Lőrinc: Semmiért egészen

És akkor itt vagy te, egyedül, aki szeretnél barátokat, ismerősöket, párkapcsolatot, és azzal szembesülsz, hogy mindenki elvenne belőled valamit, de senkitől sem kapsz vissza semmit. Sőt, ha egyedülálló vagy, akkor meg vagy bélyegezve, mint egy leprás, hogy te mást nem is akarhatsz, mint eljutni a lányok bugyijába. Ha szingli vagy, akkor ne is szóljál a másikhoz, húzz innen a picsába! Nem mindig mondják, de látod a szemükben, hogy kellemetlen vagy, pedig csak megkérdezted mennyi az idő. Ezt még a régi ismerősök is eljátszák ilyenkor, hogy még a wécére is félve mennek ki, nehogy kettesben hagyják veled az asszonyt, mert még a végén - mint egy ragadozó - lecsapsz!

De mi a tanulság? Nem a saját falaidat nehéz lebontani, hanem a másét. Különben hiába bajlódtál a sajátoddal, attól még egyedül vagy. 

"Az individualizmus kifejezés egy erkölcsi rendszert, egy politikai, társadalmi szemléletmódot, gondolkodást jelent, amelyben az egyén áll a középpontban, a saját magárahagyottságával és szabadságával. Az individualisták az egyéni célok és vágyak elérését állítják a középpontba, elvetve a külső befolyást, jöjjön az akár társadalomtól, államtól vagy más egyéntől, csoportosulástól vagy intézménytől. Az individualizmus szembehelyezkedik a holizmussal, a kollektivizmussal, a fasizmussal, a kommunalizmussal, az etatizmussal, a totalitarianizmussal és a kommunitarianizmussal, amelyek mind arra épülnek hogy bizonyos közösségi vagy csoportérdekek, szocietális célkitűzések, esetleg faji vagy nemzeti alapú érdekközösségek elsőbbséget élveznek az egyéni boldogulással szemben. Az individualisták nem fogadják el a hagyomány vagy a vallás jelentette kötött moralitást sem mint az egyéni választás lehetséges korlátait. Külön figyelmet érdemel az individualisták és az egoisták kapcsolata: az önmegvalósítást hirdető eszmerendszert fel lehet fogni az önzés netovábbjának is, miközben többen felhívják a figyelmet arra, hogy pont az önmegvalósító alapvetés ad lehetőséget arra, hogy kilépjünk az önzés korlátai közül, és szabadon tegyünk másokért. Azzal is érvelnek, hogy az önmagát megvalósító individuum nem önző, amíg nem károsít másokat." - a Wikipédia az individulaizmusról.

Gondoltam beszéljünk róla, hogy néz ez ki a hétköznapokban. Mást sem látok, mint hogy az emberek, a kortársaim, és az utánam következők hajtják ezt az új, fényesnek tűnő biciklit, amit individualizmusnak nevezünk. Valójában ha a végére érünk megértjük, hogy az önzésből sosem lesz önmegvalósítás, mert az ember társas lény. 

Az önzés alattomosan kúszik be az életünkbe. Anyáink sokszor észre sem veszik, hogy a testvérünket elnyomva törekszünk a nagyobb darab csokit megkaparintani. Már kisgyerekként kialakul bennünk, hogy ez vagy az a játék az enyém, és minél többminden az enyém, annál inkább vágyom a mégtöbbre. Az iskolában is hamar felfedezzük, hogy rúgni egyet a rosszabb tanulón verbálisan, mindig egy fél jeggyel jobbat jelent nekünk a következő felelésnél. A párválasztásnál is azt, aki ad nekem valamit, egyel jobb élményt, egyel több figyelmet, mint az előző. Adni valamit cserébe? Talán, duzzogva, de nem sokat, és nem sokáig. Csak amennyi még engem nem korlátoz. Barátból is csak azt, aki megerősít. Aki egy kicsit is ellent mond a terveimnek, az már menjen az anyjába! Hiszen ő is hol tart már? A kanyarba sincs hozzám képest! A szüleinket nyíltan vagy - jobb esetben - csak magunkban lenézzük, nem tiszteljük. Hűség a munkaadónknak? Ugyan már! Ott többet adnak, átmegyek. Aztán majd onnan is dobbantok egy fél év múlva, hogy a végén külföldről ugathassam le általánosítva az összes magyar munkahelyet. De azért magyar maradok, vagy félnémet, hogy leköphessem az otthoniakat. A családalapítást meg eltolom (főleg a nőknél). Egy évvel, vagy öttel? Ki tudja? Mert még össze akarom tenni a lóvét egy jobb kocsira, egy - szigorúan saját - lakásra. Meg küldönben is, engedjem el a jó fizetésemet? Menjen tönkre az életem egy gyerek miatt? Közösködni bárkivel? Függni egy férfi fizetésétől? Várjak a fürdőre reggelente? Vagy egy válásnál majd osztozkodni kelljen, és ne jusson nekem elég? Akkor inkább nem is kell. Majd csak így járogatunk, jó az. És ha már van egy gyerek? Összerakni egy lakásra, ellenni az egy szem gyerekkel, aztán sose többet összeállni egy férfival. 

A férfiak meg vegyék csak meg az 500 lovas kocsit, meg a legénylakást, és vigyenek el évente kétszer a tengerhez nyaralni. Agglegénynek lenni úgyis divat. Elbábozni, hogy még mindig 25 vagyok a negyvenhez közel. Vagy harmincnak lenni a hatvanhoz közel. Tartani 2-3 barátnőt, és ügyelni arra, hogy véletlenül se fussanak össze. Külön baráti kört fenntartani mindegyikhez, az a biztos. A gyerekem meg héderel valahol a hülye picsa anyjával. Hol érdekel? Majd - jó esetben - küldök egy kis pénzt havonta, aztán már le is tudtam a "kötelességem". Ha "véletlenül" összejön még egy gyerek, azt nem vállalni, letagadni, hogy anyjához valaha is közöm volt. Annak is volt vagy 5-6 pasija mellettem, tuti!

A végén persze mindenki rájön, hogy önzés, az élményhabzsolás, felhalmozott javak, a tudás, mind csak akkor ér valamit, ha van akivel megoszthatom. A tudtat, hogy segítettem valakin, és talán ő is segít majd rajtam. Tartozni valahová, valakihez sokkal többet ér, mint bármi, amit pénzért vehetsz. Hogy milyen kizsigerelni érzelmileg a másikat csak akkor tudod meg igazán, ha téged is kihasznált már valaki, aztán le se szarta, hogy mit csinált veled. Bizony, felelősséget vállalni, kiállni valakiért, közösségbe tartozni, családot alapítani a legnagyobb és legnehezebb feladat manapság. Pedig milyen egyszerűen hangzik...