Elhagyva a krisztusi kort sem lett több ismerősöm, legalábbis ami a mindennapokat illeti. Mindig is több volt a barátok és ismerősök között a lány, mint a fiú, így ha összefutok velük, drámai beszélgetés következik. 

Ezek a nő ismerőseim is elmúltak már harminc, többnyire van gyerekük, és most élik az első válásukat. Úgy veszem észre, hogy valamiért mindegyikőjük házassága nagyjából 8-10 évet bírt ki. A húszas éveik elején gondolták úgy, hogy családot alapítanak, és akkor még nem gondolták volna, hogy nem a sírig fog tartani. Az elhangzó történetek közt nem jellemző a kulturált elválás, többnyire családon belüli erőszak és rengeteg fájdalom, mire a válási procedúra végére érnek. 

Az önzés, azt gondolom ez a mérge az egésznek. Bár mit is tudhatnék róla én, aki sosem nősültem meg és gyerekem sincs, de talán pont ezért vagyok objektívabb, mert külső szemlélőként látom a dolgokat. Szóval ezt örököltük a nagyszüleinktől, hogy családot kell alapítani, és együtt lenni 40-50 évig, hogy aztán öregségünkre a másikat teljesen ignorálva - de tisztességben! - nyugtázhassuk, hogy az életünk rendben volt. Azért valljuk be, hogy az őseinket nem is érte annyi inger, mint ma. Nem volt internet, meg mindenféle szexuális mozgalmak. 50 éve még kiközösítette a falu azt, aki elvált, ma pedig már úgy néznek egy több, mint tíz éve házas emberre, mint egy balekra, aki elszalaszt dolgokat. A család ugyanis lemondással jár, sokkal. Nem járhatsz olyan autóval amivel akarsz, nem veheted meg a drágább ruhát magadnak, sokszor még csak nem is eheted azt, amit akarsz, mert a gyerek az szent, őt szolgálod lehetőleg minél magasabb minőségben. Amikor már valaki évek óta lemondással él, és látja a kollégáin, a barátain, a szomszédján, hogy elváltan mennyivel könnyebb az élet, akkor könnyen beleszarnak a családi fészekbe, hogy egy darabig ismét önfeledten élhessék az egyetemista életet, csak már testileg némiképp lelakottabban.

A váláskor kettétörnek a sorsok, és nem csak a fejekben. Belépsz egy elvált ember lakásába, és látszik rajta, hogy nem otthon, csak egy lakás. Ebédlőasztal meg szék az valami lomizott hulladék, mert azt az asszony vitte, de a tévét azt apa nyerte meg. Kevés pénzből bizony a szükségre vásárol az ember, és csak ritkábban az igényre. Akinél a gyerek marad, annak hirtelen kétszer annyi dolga lesz, mert neki kell menedzselni a gyerek életét, a sajátja mellett. De legalább a másik - jó esetben - fizet gyerektartást, ami persze mindig kevés, mint a nyugdíj. Van cserébe hétvégi láthatás, de az nem gyereknevelés. Egy idő után elmegy a gyerek élete és a lemaradó szülő élete egymás mellett. A gyerekből kamasz lesz, a szülőből meg vénember, és már nem is érti miről magyaráz az a furcsa ruhákat hordó, számára ismeretlen szavakat használó emberi lény, aki a gyereke.

De visszatérve a válásra, a kezdeti felszabadultság érzését átveszi a csendes magány. Mert nincs kivel meginni egy sört, mert a haverok mennek haza gyereket fürdetni, meg ilyesmi. A nők sem futnak már neki olyan felszabadultan egy újabb párkapcsolatnak. Örülnek, hogy kiharcolták a függetlenségüket, meg esetleg egy saját lakást, és már ők sem akarnak közösködni senkivel. Csak jól esik, ha valaki vonzónak találja még, meg van kivel színházba járni. De végén mindenki megöregszik, és egyedül marad. Ha a gyerek kirepül, a test megöregszik, már csak sorstársak vannak. Megvannak az öreg nénik, akik folyton egymásra licitláva nosztalgiáznak a padon otthonkában?

Bár tudnék megoldást erre az emberhez nem méltó helyzetre. Vagy tudnám azt mondani, hogy lehet ezt másképp csinálni, de nem tudom. Szép gondolat a házasság, meg a sírig tartó tisztesség, de csak elmondani szép, és hallgatni mások csodálkozását, vagy áhítozását, hogy ennek mégis mi a titka. Valójában befelé kurva nyomasztó, amikor tudod, hogy azzal az emberrel, aki tíz év után már semmi újat nem tud mutatni, még le kell húzni vele 30 évet. Vagy negyvenet.

Fel kéne találni valami újat, amiben kevesebb az erőszak, a fájdalom, és a bántás. Ahol nem szakad ketté az élet, ha másik mást akar. Fel kéne találni az emberséget az embertelenségben.

Tíz év, ennyit töltöttem el átmenetileg egy lakásban, ami nem volt az enyém sosem. Beköltöztem 2012-ben, és idén pedig el kellett költöznöm. Mégsem azt a történetet írnám meg, hogy mennyire szerettem, vagy éppen nem szerettem ott lakni, vagy a dobozolást, a vég nélküli cipekedést, a soha véget nem érő kínlódást, hanem azt, ami talán a leginkább végig kísérte ezt a tíz évet, egy uborkás üveg történetét.

Amikor beköltöztem, még éppen a rezsicsökkentés előtt jártunk, munka is éppen hogy csak akadt, a lakás pedig szabályozatlan távhővel volt fűtve. Hőszigetelésről, új nyílászárókról pedig ekkoriban még álmodni sem mertem, a válságos évek végét éltük, de még épp a gödör alján. A lakás egyébként egy drogtanyánál éppen csak egy fokkal volt jobb állapotban.

A régi, dupla ablakos fa nyílászáról teljesen szétkorhadtak, mert az albérlők, akik addig lakták, nem festették át sosem. Az egyik szoba feketére volt festve, a többi pedig egy legolcsóbb barack sárgára, olajos kéznyomok mindenhol a falakon. A fürdő penészes, a parketta minden helyiségben kopott volt, de nekem - lévén ingyen volt - megfelelt. Apránként raktam rendbe a lakást, de voltak olyan dolgok, amikkel anyagi megfontolásból nem volt érdemes foglalkozni.

Az előszobában már tökélyre fejlesztettem a falak simára glettelését. Tetszett a kék szín, és mivel nem volt komoly tétje, felkentem az előszoba falára. A színe kissé megkopott 5 év alatt, de a felirat a mai napig tartja magát. 

Ilyen volt a fűtés is. Ha a meleget nem fújta ki a huzatos ablakokon a téli szellő a lakásból, akkor fix 28 fok volt. Tolták a távhőt ezerrel, és bár olcsó nem volt, de hideg sem. Akkoriban 70-80.000 forint volt havonta a fűtés és hát mit volt mit tenni? Gondoltam majd lejjebb tekerem a 60 éves öntött vas radiátorok szelepeit, hogy spóroljak párezer forintot. A szelep annak rendje és módja szerint el is fordult, viszont a 60 év alatt teljesen szétrozsdásodott belül, ezért nem zárt, cserébe a bakelit keménységűre zömült tömszelencéje elkezdett ereszteni. 

Na most mit csináljak? - gondoltam magamban. Hűvösebb nem lett, de cserébe elkezdett csöpögni a parkettára a radiátorból a víz. Jobb híján ráakasztottam akkor egy tejfölös vödröt. Akkor még nem sejtettem, hogy tíz évig kell a tejfölös vödörrel a radiátor csapon élni. Másnap felhívtam egy fűtés szerelőt, hogy a szelepeket szeretném kicseréltetni. Természetesen már akkor sem unatkoztak a szakemberek a munka hiányától, így mondta is, hogy ő aztán nem jön ki megjavítani, mert neki az nem pénz. Esetleg ha az összes radiátort kicseréltetem, de azt is csak akkor, ha elintézem, hogy víztelenítsék le az egész rendszert a lépcsőházban. Pörögtek a fejemben a százezrek és végül elnapoltam a dolgot. Egyszerűen nem érte meg megjavíttatni, lévén nem az enyém volt a lakás, illetve egy teljes felújítással egybekötve érte volna csak meg. Megszoktuk, hogy a -20 fokban is elég a rövidnadrág otthon.

Így hát maradt a tejfölös vödör, amit kiegészítettem alatta a földön egy rendes vödörrel, mert a fél literes bödön hamar megtelt. Uszkve egy hét alatt csöpögte tele magát, én meg akkor még kamionoztam, többnyire két hetes távolléttel. A tejfölös bödön kb 5-6 évet bírt így ki. Mi serényen ürítettük hetente, és így teltek a hónapok, aztán az évek. A bödön ürítése napi rutin lett, mint a porszívózás. Végül egy éjjel a hőtől és súlytól a füle megadta magát és hangos robajjal leszakadt. Én pont otthon voltam és a legszebb álmomból felverve kerestem a zaj forrását, de a bödönre nem gondoltam. Csak két nappal később vettem észre, hogy leszakadt. 

Utána egy uborkás bödön vette át a tejfölös helyét, és az élet ment tovább. Nyaranta jobb volt, olyankor mivel nem keringett a víz a rendszerben, ezért 1 hónapot is kibírt mire megtelt. Azon kevesek, akiknek 10 év alatt volt szerencséje ellátogatni hozzám, mind csodájára járt a kókány találmánynak, az életemben megforduló nők pedig először hüledeztek rajta, majd megszokták. Jobb mint az albérlet - mindig ez volt a mondás, így meg belefért, hogy pár dolog nem annyira működik jól. 

A látkép a hálószobám ablakából a Turul szoborra. Szép volt a kilátás, főleg ősszel, amikor sárgás vörösbe fordult a hegyoldal.

Egy ideig még terveim közt szerepelt a radiátorok cseréje, de önerőből nem akartam megcsináltatni, a ház pedig nem pályázott ilyesmire. Végül egy pár éve feladtam, mert tudtam, hogy a B oldal pereg az ittlétemet tekintve. Realitássá vált, hogy el kell költözni rövidesen, de nem tudtam mikor. Ezzel együtt pedig életbe lépett az az alapvető emberi tulajdonság, hogy a megújulásra való igény alábbhagy. Már nem festettem ki, már csak megszögeltem, ami épp letéredelt, hiszen majd valaki felújítja ezt a lakást szépre, én pedig remélhetőleg a sajátomba fogok költözni, és abba már szívesebben ölöm bele a forintokat. 

Gondoltam, hogy majd az új tulajdonosnak - mint egy Vonneguti értelemben - viccesen adom át az uborkás bödönt a kulcsokkal együtt, de nem igazán érdekelte, én meg már a költözés végére túl fáradt voltam bármilyen vicchez is. Így a bödön csak ott maradt, megbújva a hálószoba sarkában, a radiátor szelepre akasztva, hogy megvárja a fűtésszerelőt, aki majd hanyagul a sitt közé hajítja a rakétás üvegek és a helles dobozok mellé. Pedig ha tudná, hogy valószínűleg az ő hipermodern rendszerét is túléli egy ilyen egyszerű szerkezet. Illetve recycling, meg minden. 

Az utolsó bútordarab, amit levittem. Nyilván egy szék, hiszen valahol meg kellett pihenni két doboz levitele közt.

Hogy miért ihletett meg egy ilyen jelentéktelen dolog mégis? Tíz év alatt megtanultam, hogy mit és mennyiért érdemes felújítani egy lakáson. Nyilván bármilyen felújításról beszélünk, határ a csillagos ég, illetve a saját igényünk és pénztárcánk. Innen nézve pedig megértettem, hogy valamit százezrekért megjavíttatni felesleges, ha egy kvázi szemétből kitúrt bödönnel kiküszöbölhető a hiba. Az egyszerűség megható módon mutatja fel a középső ujját a haladásnak és a modern (drága) technikának és ez kis híján könnyeket csal az ember szemébe. Igénytelen volt? Hogyne, semmilyen otthonnak nevezett kuckóban nem férhetne meg ilyesmi. De nekem ez egy lakás volt, egy esernyő a fejem fölé, meg fűtés a hideg évszakokban, aminek az átmeneti falai tíz év alatt fölém magasodtak. Nekem otthonná vált és még így, igénytelenül is többet tudott nyújtani, mint egy kamionfülke és nekem ez akkor és ott elég volt. Ég veled uborkás bödön!

Sötét, októberi reggelünk van, nem esik jól kinézni az ablakon. A holnapi útvonalamat nézem a google mapsen, és csak azt tudom, hogy biztosan nem fogok szombat estig Doverig eljutni. Hallgatom a párásító csordogálását, miközben fényt csak az íróasztali lámpám ad. Ez most a világ.

Szeptember elején nekiláttam ismét a munkakeresésnek, mert bár megy a vállalkozásom még mindig (nem is rosszul), vágyom az újdonságra, és a sok utazás helyett az itthon létre esténként. Az elmúlt 5 évben belerázódtam a vállalkozói lét projekt jellegű munkavégzésébe. Egy-egy munkát megcsinálni 1-2 hét, megszerzem, megcsinálom, aztán fizetnek. Utána szervezem a következő megbízást, és így telnek a hetek, hónapok évek. Nehéz kiszámolni havonta mennyit keresek, inkább már éves nyereséget számolok, és elosztom 12-vel. Mindig csak év végén tudom meg pontosan, mennyit kerestem havonta, év közben csak annyit tudok nagyjából, hogy megy a szekér avagy kevésbé megy. 

Az álláskeresés rég nem az életem része, csak most, megint. Nem változott a procedúra semmit az elmúlt 10 évben, csak az én esélyeim lettek egy hangyányit jobbak. Az eltelt évek tapasztalatot szülnek, azt meg szeretik a munkáltatók. Írni kell egy önéletrajzot, egyszerű. Aztán mégsem lesz egyszerű, hiszen az összeállt szöveg nem biztos, hogy egy szépen, piramist mászó ember képét festi. Olyan nagy baj, ha valaki nem törtet a csúcsra? Kicsit átszerkesztem. Kéne rá fénykép is, de valami aktuális. Az igazolványkép készítés rég nem divat a szelfikamerák idejében. Ruhát válogatok, hátteret keresek, fényt csinálok, hogy exponálhassak. Aztán a laptopomon kiválasztok, vágok, retusálok, beillesztek. Sablon is kéne. Színes legyen vagy hivatalos? Milyen is vagyok én? Milyet akarnak? Nagy nehezen elkészül, elküldöm helyekre, aztán várok.

Néhány hét után jönnek az első telefonok. Lelkes hangsúlyozás van, épp eladom magam, bemutatkozok. Kit érdekel, hogy pont annyira nem aktuális, mert autóban ülök, vagy a mosást rakom be a mosógépbe. Faggatózás magyarul, aztán angolul is. Majd értesítenek, várok.

Újabb napok, újabb hetek, a cégek fele elfelejt. Aki értesít, interjúra hív. Kiöltözés szép ruhába, derűs arckifejezés gyakorlása, el nem késés. Az interjún kedves emberek, mind színjátékot játszanak, az interjú modoros játékát. Derű az ő arcukon is, mint ha ettől a cégtől sosem mondott volna fel az elődöm, derű az én arcomon is, mint ha megházasodni készülnék ezzel a céggel egy életre. Faggatózás magyarul, angolul. Senkit nem érdekel, hogy milyen ember vagyok, mit szeretek, miért rajongok, vagy éppen mi az, amit ki nem állhatok. Van hogy megkérdezik, de ki vallaná be őszintén, hogy a folyton pofázó vagy a céges étkezőben elmosogatni nem tudó kollégákat utálja a legjobban? Helyette mondasz valami olyat, hogy utálsz elkésni, pedig igenis szereted te is az ágyad kényelmét reggel. Köszönik, értesítenek, várok.

Derű...

Újabb hetek várakozással. Telefon csörög, újabb interjú, második kör. A HR-es lány szinte már régi jó barátként üdvözöl. Újabb kiöltözés, el nem késés, a portás is megismer a kapuban és sok sikert kíván. Gyárvezetők, középvezetők, egyel kevesebb derűvel az arcukon.

Közben azon gondolkodom, hogy vajon hány szignó, aláírás, pecsét kerül a papíromra, mire felvehetnek engem ide?

Egyel szigorúbb a faggatózás is. Miből élsz, szeretsz-e túlórázni, és neked a gyár-e az első az életedben, stb? Megfordul a fejemben, hogy ha semmi bevételem nem lenne, tényleg felkopna az állam, mire ide felvesznek. Túlórázni meg... azt egy olyan dolog indokolja, amit meg kell csinálni. De szeretni senki sem szereti. Újabb angolozás, ahol olyan kérdések vannak, amikre még magyarul sem szívesen válaszolok. Meséld el a legnagyobb sikered. Mint ha a magyar emberek - úgy általában - fürödnének a sikerben. És egyáltalán mi számít annak? Hogy lediplomáztam, és végül sosem dolgoztam azzal a papírral? Hogy átment a kocsim a műszakin? Hogy egy véletlen folytán eljutottam Mallorcára 3 napra? És ha igen, melyik nagyobb? Melyiket várják tőlem? Köszönik, értesítenek.

Újabb hetek, újabb várakozás a szürke, fénytelen időben. Közben csörög a telefonom, és kérdezik tudok-e vállalni egy munkát? Én mondom, hogy "ja", és holnap indulok. Ilyen egyszerű is lehetne, de nem az. Aztán csodálkozunk, hogy vannak emberek, akik inkább egy enyhén utált munkahelyen dolgoznak, mint sem váltsanak, mert ezt a rángatást, jópofizást, várakozást nem bírják. Kezdem megérteni őket.

Nem is olyan régen jelent meg egy cikk az indexen arról, hogy több, mint 20.000 fővel kevesebb jelentkezett idén a felsőoktatásba, mint tavaly. Nem is volt olyan régen, mikor még jómagam is egyetemre jártam. De miért szeretne valaki egyetemre menni? Én miért akartam, és aki ma menne, miért menne?

A gyerek fejében a jövőképet a szülők formálják. Ők irányítják a gyerek vágyait, hogy mit kéne, hol kéne, mennyiért kéne. Igen, sokszor anyagi döntés is, hogy valaki tovább tud-e a tanulni, és néha tovább tanul, pedig semmi szüksége nincsen rá. Én azt hallottam mindig a szüleimtől, hogy egyetemre kell menni, az a valami. Igen, vannak szakmák egyetem nélkül is, de hát az a "futottak még" kategória. Aki nem "alkalmas" arra, hogy egyetemre menjen, az elmehet szakmát tanulni. Kvázi egy degradálás, egy örök kudarc lett volna kamaszként a szememben, ha nem mehetek egyetemre. Mindegy mire, csak egyetem legyen. Persze pénz az nem volt rá, így az akkor szinte vadiúj diákhitelt vettem fel, hogy tanulhassak egy amúgy nem piacképes szakmát.

És itt jön a lényeg, a piacképesség. Hiszen az ember elvileg azért tanul, hogy aztán állása legyen a szakmával, lehetőleg a jóféléből. Legyen egy olyan fizetése, amiből a - szintén szülői minta - családi házat és lízinges kocsit tudja fizetni. Ezzel szemben a felsőoktatási intézmények a fejpénz reményében kitaláltak mindenféle képzéseket, amiket aztán igyekeztek hozzám hasonló diákhitelből élő hallgatókkal megtölteni, hogy aztán 3-4-5 évig bizonygathassák, hogy erre a képzésre szükség van. Habár a piac nem becsüli meg, de higgyük el, szükség van rá. És minél többen hisszük, annál igazabbnak tűnik. Valljuk be, rendesen felhígult a diplomának az értéke. Igazából már elkezdett elég sok embernek lenni egy Bsc diploma a zsebében, pont annyinak, hogy már senki ne essen hasra tőle. Jött aztán a szöveg, hogy akkor fog az a Bsc diploma érni valamit, ha további 2 év alatt megcsinálod az Msc-t is, és hát onnan már mi az néhány éve a PhD-ig, ugye.

Aztán jöttek a pofonok a munkaerőpiacon a Bsc után, vagy az Msc után, kinek hogy. Egyre többet olvashattunk olyan beszámolókról, hogy teljesen esélytelen ezekkel a szakmákkal elhelyezkedni. Nem kellenek a művelődésszervezők, a szociális munkások, sem a turizmus-vendéglátást végzettek (és még sorolhatnám). A sikeresebbeknek sikerül az iparágon belül valahol felszállni a vonatra, lehetett szociális munkásból valami ügyintéző a közigazgatásban, vagy programszervező egy vidéki szórakozóhelyen a művelődésszervezőből, aztán alakult az életük valahogy. Aki pedig észrevette a zsákutcát maga előtt, az visszaült az iskolapadba, egy jóval piacképesebb szakmáért.

Egymást taposva versengtek az OKJ iskolák a kiégett felnőttekért, hogy villanyszerelőket, szakácsokat, cukrászokat, műkörmösöket vagy PLC programozókat faragjanak belőlük. Presztízs az nincs, de addigra már mindenki tudta aki odament, hogy az egyetemektől kapott presztízs érzését baromi nehéz forintra váltani, pláne nem akartak újabb 3-4-5 évig iskolapadban ülni. Fél év, egy év alatt munka mellett is lehetett új szakmát tanulni, ami viszont fizetett. Az ember 10 év alatt simán megszerzett 3-4 újabb szakmát, ha akart. Egy OKJ szakma ugyan csak egy jó alap, de lényegesen könnyebben tudta eldönteni valaki, hogy akar-e innen továbbtanulni, vagy inkább máshoz kezdene mégis.

Elmúlt tehát az egyetem romantikája, akkor mégis minek mennének a fiatalok oda? Valljuk be, a többség az első diplomáját mindig a szüleinek csinálja, nem magának, még ha "magadnak is tanulsz". A piacképes egyetemi szakok továbbra is népszerűek maradnak, csak a felhígult, nehezen hasonlítható szakmák maradnak érdektelenül. El kéne már felejtsük a felsőoktatás valamikori magasztos képét, ahol több száz éves márványra hajazó lépcsőkön cipelhetjük a súlyos mappákat hatalmas előadótermekbe, és el kell kezdenünk úgy gondolni rá, mint egy árusra, aki a portékáját akarja nekünk eladni. Mi pedig vagy megvesszük több millió forintért és évekért az életünkből, vagy sem. Kezünkben van a választás joga, és nem dől össze a világ, ha nem lesz egy használhatatlan Bsc diploma a zsebünkben nyakig eladósodva. Mindenki mérlegelje, megéri-e.

Összejött néhány gondolat a fejemben járványostul és gazdaságostul, így hát megírom nektek. Járvány van, de még közel sem vagyunk a járványos gödör alján. Mindenki azzal van elfoglalva, hogy valahonnan legyen még egy kézfertőtlenítő, még egy rollni wc papír, vagy hogy hogyan zárja be a nagymamát. Mindenki próbál felkészülni a viharra, igyekszik megelőzni, hogy a saját háza tetejét elvigye a vihar. 

Hol itt a gond? Kicsit azt érzem, mint a bűvésztrükköknél; amíg  bűvész egyik kezét figyeled, addig a másik kezében történik a mutatvány. A koronavírustól tartani kell, nyilván nem veszélytelen, de a statisztikákat elnézve, a többségünk túl fogja élni. Mindenki felkészült a következő 2-3 hétre, ami rendben is van. Azonban a betegség után mi lesz? Egy darabig még látni fogunk maszkos embereket, illetve megbarátkoznak a munkaadóink a távmunkavégzéssel, és azután? Még nem látszik annyira nyíltan a következménye egy gazdasági krízisnek, de a küszöbünkön áll. Mondhatnám úgy is, hogy még látjuk, hogy az ingatlanokat a szokott irreálisan magas árukon teszik fel a hirdetési oldalra, de már látjuk azt is, ahogy költöznek haza a külföldön dolgozó magyarok. Már tapasztaljuk, hogy a most munkanélküli ismerőseink az eddigi gyors elhelyezkedés helyett hónapok óta nem találnak munkát. Mi lesz hát azokkal, akik túlélik a káoszt?

Azt ne felejtsük el, hogy ez a járvány most egy nagyon jó ürügy a kormánynak. Rá lehet kenni a következő válságot, amely amúgy is mutatta már vészjósló jeleit. Ha belegondolunk, akkor látható, hogy sommásan ugyan, de mindenki abból él valahogy, hogy a világ más részein autót vesznek az emberek. Ha szétnézünk az ipari parkban ott, ahol élünk, látható, hogy tízből kilenc cég autóipari beszállító, és a lakosság nagy része ilyen gyárakban dolgozik, vagy ezeknek a gyáraknak bedolgozik. Összegezve, hogy ha az emberek nem vesznek autót, vagy csak elektromos autót vesznek, akkor sok ember lesz hirtelen munkanélküli. Erről születtek már cikkek, hogy egy elektromos autó mennyivel kevesebb alkatrészből áll, és pont emiatt mennyivel kevesebb emberi erőforrás szükségeltetik az összeszerelésükhöz. Leépítés itt, gyárbővítés elhalasztása ott, és már nincs is akkora munkaerőhiány az országban. Sokan fognak tehát arra ébredni koronavírusos álmukból, hogy több hetes lábadozás után gyógyultan, de kimerült erőforrásokkal, pénztárcával, és éléskamrával nincsen munkahely ahová visszamehetnének dolgozni. Egykori főnökeik majd bűntudat nélkül pingvineznek, hogy "hááát, a koronavírus az ilyen".

Kik lesznek az első áldozatok? Valószínű azok az elmúlt néhány évben gyorsan karriert építő emberek, akik iskolázottság és tapasztalat nélkül szaladtak fel a ranglétrán. Aztán jönnek akik szolgáltatnak, vagy valami egyedi vállalkozásba kezdtek. A rendezvényszervezők, a turizmus-vendéglátást végző cégek már most dőlnek be, és nem a nagy hotelek, vagy éttermek, hanem az 1-2 főt foglalkoztató kisvállalkozások. Jön a klasszikus módszer: aki tartalékolt, túléli. A recesszió nem rossz, sőt, szükséges egy felfutási idő után. Ekkor normalizálódnak az árak. Kiderül, hogy a nagymuter hullájának szagát még őrző, falusi romos kádárkocka nem ér 20 milliót, a 10 éves legrúgott használt skoda pedig nem ér 3 millát, és egy okostelóért is rablás elkérni kéthavi polgári fizetést. Hamarosan mindenki eladni akarja, amit az elmúlt 10 évben összeharácsolt. 

Aki megkérdezi tőlem, hogy miért nem félek a koronavírustól, általában azt válaszolom neki, hogy nem érdemes. Ha túléled, akkor azért, ha belehalsz, akkor pedig azért. Bárhogy is legyen, utána jön csak a neheze. 

Megközelítőleg másfél éve határoztam el, hogy változtatok a karrierutamon. Nem anyagi megfontolásból, csupán meguntam, így hát jól prosperáló vállalkozásomat elkótyavetyélve iskolapadba ültem, majd a kezdeti sikerek után jött is egy jónak ígérkező munkalehetőség. Erről majd külön posztban fogok értekezni.

Azonban aki azt hiszi, hogy a munkahely/szakma/karrier váltása kimerül annyiban, hogy kihúzom a kis gurulós bőröndömet az előző helyről, és behúzom a másikba, az nagyot téved. Persze lehetne így is, ellenben akkor csak ugyanúgy folytatnám a közepes állóvízben, ahol eddig. Így hát fontosnak tartottam, hogy ne csak munkahelyi dolgaimat, de az életkörülményeimet is rendbe szedjem kicsit. 

Először is készítettem egy vázlatot a fejemben, hogy mi az, amiken változtatni szeretnék. Mik azok a dolgok, amiket mindig akartam, csak sosem csináltam meg, mert nem értem rá, mert "majd a jövő héten", vagy csak gyengének éreztem magam hozzá. Aztán adtam magamnak egy hetet, hogy ezeket rendbe is szedjem. Kezdtem az egészet a ruhatárammal, ami erősen kívánta a megújulást, így az új darabok beszerzésén túl fogtam, és kigyomláltam az összes rongyot, amire semmi szükségem. Az összes inget/pólót, amiből kifogytam, a régi darabokat, amik már rám se jönnek 10 éve, de csak a nosztalgia kedvéért lóg még a vállfán, a "majd belefogyok, de végül sosem" nadrágokat, az "emlékeztetnek valakire" pulóvereket. Mindet zsákokba gyömöszöltem és a szemetesbe hajítottam. Igen, oda. 

Aztán jöttek a régi dobozok, amiket 8 éve őrizgetek, de egyszer sem nyitottam ki. A szobafestés, amit mindig halogattam, és megvettem a konyhai berendezéseket, amelyekre mindig sajnáltam a pénzt, de kellettek volna a kritikus helyzetekben. Leszámoltam a régi hobbikkal, amiket ilyen vagy olyan okokból már nem űzök évek óta, és felújítottam azokat, amiket most is űzök. Kitaláltam, hogyan lesz a bringának helye, főleg, hogy már Ancsi biciklije is nálam parkol, és lesz lehetőségem arra, amit már évek óta hiányolok a napjaimból, ez pedig a napirend. Végre hétköznap is lehetnek programjaim, ebédelhetek ugyanabban az időpontban minden nap, és nem kell az autóban ülnöm órákat.

Összességében tehát igyekeztem mindazzal leszámolni, ami eddig a napjaimat jellemezte, és rendezettebb életre váltani. Sajnos nincsenek lassú átmenetek, csak huszárvágással véghez vitt pálfordulások. Nyilván ki fog derülni az új dolgok egy részéről is később, hogy nem járható, vagy felesleges, de akkor majd megint gyomlálunk. Ez most egy kezdet, és ilyenkor legyen az ember lelkes. Meglátjuk. 

Nos igen, eltelt ebből az évből is az első hónap. Én pedig írnék, csak vagy ötlet híján vagyok, vagy időm nincsen. Mióta rendeződtek a magánéleti dolgaim, azóta valahogy nem foglalkoztatnak az emberek gyarló, önző tettei, mivel - hála istennek - nem én szenvedek tőlük. Azért még vannak témák, amiket szeretnék megírni, csak hát rohanóra sikerült ez az egy hónap. Összefoglalása következik.

A szilveszter eltelt, őszintén szólva nem is nagyon emlékszem rá, hogy pontosan hogyan. Aztán az első két hét nem is volt túl eseménydús. Leginkább dolgoztam volna, de idén a kelleténél több idő kellett, hogy a világ motorja be legyen rúgva végre. Na jó, őszinte leszek, kurvára szenvedtem az első két hétben, hogy dolgoznék, de nincs mit. Aztán felismerve a piaci folyamatokat, úgy mint a közelgő autóipari válság, módosítottam a vállalkozásom profilján kicsit, és így munka is lett. Még mindig igaz az a nagybecsű mondás, hogy a megnyert 10 forint sokkal jobb, mint a meg-nem-nyert 20 forint. 

Az Alfa mióta megkapta az új felniket és gumikat, azóta nem történt sok változás. Leadtam egy rendelést egy kerek kosár pénzért apró csetreszekre, úgy mint patentok, emblémák, műanyagok, tehát mindenre, amihez sehol nem lehet hozzájutni. Ez remélhetőleg a héten megérkezik, és akkor már nem csak jó lesz az alfa, hanem szép is. A brexit miatt volt bennem némi para. Mivel a csomagot egy angol cégtől rendeltem, ezért nem voltam benne biztos, hogy visszakapom az angol áfát, illetve megúszom vámmentesen a csomagom érkezését, de szerencsére az áfa is megjött, és mint kiderült 1 évig még vámmentesen lehet rendelni. Azért nagy pech autós szemmel a brexit, mert a legtöbb autórajongó és kincseket tartalmazó autósbolt Angliában van. Hiába, se szép nők, se rendes kaja, valami viszont kell, így hát maradt nekik a motorsport. Valószínű megmaradnak ezek a beszerzési források, csak az áfával és a vámmal emelkedik majd a rendelések összege. Tehát az amúgy is csillagászati áron beszerezhető dolgok árát nyugodtan megszorozhatjuk ez után kettővel. Hurrá...

Ja, majd elfelejtettem! Az Alfa most pár napig első számú autóként szolgál, mivel a Seatban - a jó időre való tekintettel - leengedtem az ablakot az anyós oldalon, majd soha többet nem jött fel. Még jó, hogy volt 13 fok, és napsütés, így egész kellemesen telt az a két óra, amíg hazaértem. Hiába, a Seat - megdöbbentő lehet - de 19 éves. Már ez-az elromlik rajta.

Apropó szép idő, tegnap sétáltunk egy kicsit Tatán az Öreg-tónál. Már melegen sütött a nap, és amikor épp nem fújt a szél, akkor éreztük, ahogy süti a tarkónkat. Jól esett, már csak egy-másfél hónapot kell kibírni, és itt a tavasz. Ancsinak pedig - ha minden igaz - sikerült találni egy tök jó bringát használtan. Így majd együtt fogjuk néha gyűjteni a kilométereket két keréken, amikor majd tényleg tavasz lesz. Én pedig nekiállhatok megcsinálni a fali bringatartót, amit évek óta tervezek, mert 2 bringa máskülönben bajosan fér el a lakásban, mert sajnos a panel-kiskirályok miatt tároló továbbra sincs. 

Máskülönben repülnek a hetek. Meló, alfa szépítés, és sok együtt töltött idő Ancsival. Nagyjából így telik most minden. Aztán ha lesz egy unatkozós délutánom, akkor megírom a bennem ragadt témákat is, csak győzzétek kivárni :) Nagyjából ennyi. Legyen meleg napos idő, sok!

Kissé eseménytelen eddig az év eleje, illetve vannak események, csak még eléggé homályos a végkimenetel, így addig nem nagyon írnék róluk. Az alfával viszont történtek dolgok, és pont összegyűlt egy jó hosszú cikkre való. Igyekszem közérthetően fogalmazni.

Történt ugyanis karácsony előtt, hogy összeállt az alfa motorja, így húztam egy merészet, és azt mondtam, hogy a tesztút a karácsonyi körutam lesz, mivel a puding próbája az evés. Se tréler, se szerviztámogatás, csak én, az alfa, és az országút. Meglepő módon egyben is maradt a kocsi, olyannyira, hogy a karácsonyi kör után még december 31-én azzal mentünk TWK Szilveszteri találkozóra, ami a hideg ellenére egy nagyon jó hangulatú esemény volt. Trabanton és Wartburgon kívül összegyűlt itt mindenféle márka old- és youngtimere. Kellemes beszélgetések, és csodálattal vegyes borzongás, ami kísért minket. Még az én drágám is beleszeretett egy autóba, egy 1969-as piros, drag versenyre pimpelt, 630 lóerős Sintgray Corvette-be, mi másba. A corvettet könnyű szeretni, gyönyörű forma, ráadásul gyermekkorom nagy kedvence. Ez az egyik olyan autótípus a listámon, amit félek, ha kipróbálnék, akkor nyúlós takony vezetési élménytől összeomlana az a szent emelvény, amin a gondolataimban ez a kocsi áll.

TWK Szilveszteri találkozón

Beletekertem hát a frissensült élményautómba gyorsan 1500 km-t, hogy jöjjenek ki a betegségei. Szakadjon fel belőle minden rossz, ami még van. Lássam melyik csavar alól szivárog az olaj, hol csöpög a hűtővíz, és egyebek. Egy biztos, eszegeti az olajat, de a jó hír, hogy nem nagyon. Nagyjából 2-3 deci 1000 kilométerenként, ami még sehol sincs egy korabeli Opelhez, ami új korában bevert 1 litert az olajból ugyanezen a távon. Figyelni kell, és tölteni, hiszen a szent vezérlésállító variátor alkatrész kondíciója azon áll vagy bukik, hogy mindig maximum jelölésen kell lennie az olajszintnek. A nagyobbik baj az volt, hogy bár az alfa kiválóan hasított, 110 km/h felett határozottan elkezdte enyhén rázni a kormányt, ami 140 körül alább hagyott. Ebből arra következtettem, hogy az autó valamelyik első kereke üt. Azt tudtam már a vásárláskor, hogy a négy felni, ami a kocsin van, bizony elég gatyán néz ki. Távolról persze szép, de közelről nézve szét volt padkázva, hámlott róla több helyen a festés. Ráadásul - mivel nem gyári felni - ki is lógott a sárvédő alól, ami erősen szabálytalan kis hazánkban, még ha az olaszok nagyvonalúan szemet is hunytak efelett. Tudtam tehát, hogy 4 felni és 4 gumi kell az autóra, de annyi volt az egyéb költségem, hogy halasztani szerettem volna kicsit ezt az amúgy nem olcsó beruházást. Nagyjából 200.000 forintról beszélünk. Elmentem hát az autóval egy futómű állításra és kerék centrírozásra.

A futóműves műhely, ahová vittem egész megbízható. Ott lehet állni a mester mellett amíg csinálja, és nekem ez fontos. A kerekek kiegyensúlyozása sem volt zökkenőmentes. A mester kopasz fején még a januári reggel csípős hidege ellenére is megjelentek az izzadságcseppek, és nem volt rest közölni, hogy a 4 gumi kuka, a 4 felni meg csak szimplán szar, és hogy ő már ezt inkább nem centírozná ki. Én meg mondtam neki, hogy de azért centírozza ki. Kelletlenül, de végül megcsinálták.

Állítják a futóművet. A kép csak illusztráció

A centrírozás egy viszonylag egyszerű dolog. Ha elképzelünk egy tányért, amint az ujjunkon pörgetjük, egészen addig, amíg az ujjunk tökéletesen a tányér közepén van, az nem fog leesni. Amint viszont teszünk egy súlyt valamelyik szélére, mér nem fogjuk tudni megpörgetni, mert mindenáron le akar esni. Az autó kereke is nagyjából ugyanígy működik. Azonban a kátyúk és egyéb úthibák bizony igencsak próbára teszik. Míg mi élvezzük a kényelmes rugózást az utastérben, addig a kerék csillapítás nélkül kap minden pofont. Egy év alatt pedig elég sok ilyen pofont begyűjt, magyarul finoman szólva sem hasonlít egy tökéletes hengerre (rázni fog). Ezeket az egyenetlenségeket úgy küszöböli ki a gumis, hogy a kereket megpördíti egy centrírozó gépen, ami megmondja, hová kell és mekkora súlyt ragasztani. Ezt a mester felragasztja, és újból gondtalanul róhatjuk a kilométereket. 

Na most az én felnijeimben már volt egy kilo súly, így azok - finoman szólva is - hülyére voltak verve. A centrírozás végén kiderült, hogy tulajdonképpen még így is mindegyik üt, így vagy felújíttatom, vagy lecserélem őket. Itt már az én homlokom kezdett gyöngyözni. A futóműállítás után az autó úgy ment egyenesen, mint ha sínen húznák, így ez jobb lett. A kerék viszont továbbra is rázta a kormányt 110 felett, tehát sok pénzért maradtam ugyanott, ahol voltam.

Hazaérve kezdődhetett a matek. Az autót szeretném hosszabban használni, tehát mindenképp ki kell javítanom a hibát. A felnit felújítani nem annyira érte volna meg, két okból sem. Hosszas nyomozás után kiderítettem, hogy felnik egy német ZS kategóriás felnigyártó termékei, ennek megfelelően mutatósak, de anyagukban gyengébbek, mint egy prémium felnigyártó termékei, mint pl az AEZ vagy a BBS. Az egyik ok tehát az volt, hogy ha felújíttatom, de fél év múlva megint ütni fog, akkor kidobott pénz. A másik ok, hogy kilóg egy kicsit a sárvédő alól, ami bár engem kicsit sem zavar, de előbb vagy utóbb kiszedne érte a rendőr, és könnyen a Mozaik utcai vizsgabázison találhatom magamat, amit meg nem szeretnék. A maceráról nem is beszélve, hogy le kell szedni a kerekeket, addig a kocsi bakon áll. Le kell szedetni róla a gumit, el kell vinni a felújítóhoz valahová pestre, aztán még egyszer érte menni, gumit rendelni, a kettőt elvinni a gumishoz és egyesíteni, majd visszatenni az autóra, hogy aztán vagy jó lesz vagy nem. Na ezt egy porcikám sem kívánta...

A régi felniken (Aluett R.O.D.)

Kellett tehát 4 felújított felni, meg 4 gumi. Az Alfa romeo felnijei igencsak szépek, így gyári megoldást kerestem. Még jó, hogy a különböző alfa típusok felnijei nagyjából kompatibilisek a többi alfával, így elég sokféle felni szóba jöhetett. Egyszerűen nem találtam olyan felnit nem gyáriból, amivel jobban nézett volna ki a kocsi. Ez olyan, mint egy Ferrarit tuningolni. Hova? Minek? Készen van, békén kell hagyni. Így hát a gyári felnik maradtak. A GTV saját gyári felnije 16-os, ritka esetben 17-es. Mindenképp maradtam volna a 17 colosnál, mert hát hogy néz ki egy sportkocsin a ballonos gumi? Nagyfelni, peres gumi, ahogy kell! Mondjuk a 18 colost már soknak érzem. 

Azonban a piac itt is beárazza a termékeket, tehát az a felni, ami szép, jól mutat, vagy ritka, az drága is. Pláne ha fel van újítva. Ami viszont gyakori, vagy nem trendi, az gombokért van. Az Alfa GTV Teledial fantázianevű gyári felnijével mondjuk Dunát lehetne önteni, annyi van, és nem is drága. Csak hát furcsa ez a körkivágott felni egy olyan autón, ami szinte csak élekből áll. Nekem még tetszene is, de ha már akkora projektbe fogok, valami nagyobbat kéne durrantani. 

Egy angol GTV Teledial felniken

Tetszettek a Toora nevű felnik. Ezeket jellemzően GT-re, 147-re készültek, és nagyon szépek. Csak egy bajom velük, hogy minden második alfán ilyen van. Sokszor azt érzem, hogy elvárás a pirosra pingált féknyereg, és a sokküllős felni, pedig az a piros féknyereg elég undorítóan tud kinézni, amikor megkapja az első komolyabb hőhatást a fékről, és bemattul, lehámlik, megég a festék. 

Toora felnik egy 156-os alfán, piros nyereggel. Milyen egyedi...

Voltak azonban különleges felnik, amik tetszettek volna. Pl ilyenek a retro nagyperemes felnik, amik nekem piszkosul bejönnek, de ebből egy komolyabb szett már túllépte volna a keretemet. Prodrive nevű felnicsalád, grafit színben, ami gyönyörű, csak az ára lett volna számomra ismét túl a kereten. Ebből 280-300.000 Ft csak a felni, és akkor még kell rá 4 új gumi, aminek darabja 25.000 Ft-tól indul. Nagy sóhajok, és nehéz elengedések. 

A Prodrive felni. Gyönyörű, de túl volt a keretemen...

Végül felbukkant egy szett különleges felni, ami már nekem is kedvező volt. Egy szett Alfa 147 Collezione felni, 17 colos, ritka, felújított, új Pirelli gumikkal, 180.000 forintért. Bár nem a legolcsóbb megoldás volt, de mégis emellett döntöttem. A felni ritkaságán túl az szólt mellette, hogy ezzel nem kell mászkálni sehová. Ki volt centrírozva, fel volt újítva, rajta volt a gumi, csak felteszem, és kész. Így egy hideg januári éjszakán a budaörsi Meki parkolójában tenyérbe is csaptunk az eladóval, így végre lett 4 szép felnim, és nem kell attól rettegni, hogy felrobban a gumi, vagy széthullik a futóműben valami 20 éve nem gyártott alkatrész a rázás miatt. Amint kisüt a nap egy kicsit, már ki is próbálom. Addig is itt egy kép a végeredményről. Tudom, elférne némi ültetés, és nem is terpeszt akkorát, de biztonságos, gyári, és új. Így, hogy nem szeretném pirosra festeni a fékeket, pont eleget takar, és pont eleget mutat. Úgy cuppant fel az autóra, mint paraszt bácsira a 20 éves gumicsizma. Semmi küzdés, csak a szép végeredmény. Örülünk. 

Szóval eltelt a karácsony, és félig már kinyitottak a kultúrintézmények. Mivel kicsiny városkánkban izgalommal várjuk, hogy felépüljön az új könyvtár, addig pedig - szomorúan, nyilván - az Aranykutyában művelődtünk ezúttal. Valahol a második és a harmadik meggysöröm között térünk rá arra - az én kedves barátommal -, hogy a kommunikáció az oka mindennek. Pontosabban annak a hiánya. 

Ha jobban belegondolunk, háborúk robbantak ki azért, mert valakik nem voltak hajlandóak beszélni egymással, vagy mert nem voltak őszinték egymáshoz. Így hát, miért is ne, korunknak is ez a legnagyobb problémája, hogy az emberek valahogy nem beszélnek egymással, vagy nem úgy, ahogy kéne. Így történhet meg az, hogy egy győri pedagógust megkésel az egyik tanítványa. Pedig mennyivel egyszerűbb lett volna, ha a problémáját jelzi valakinek, kezdve az érintett tanártól az igazgatóig. De nem, ő a bökőt választotta, amivel jó eséllyel kukázta le az élete első felét biztosan, és nagy rá a sansz, hogy a másodikat is. 

Közben elkalandozunk némileg, hogy a női mell, az pontosan milyen méretnél és hány évesen kezd el a gravitáció irányába ereszkedni, és elmerengünk rajta, hogy férfiként mekkora mérföldkő, amikor ezt felismerjük, hogy igen, egyik mell sem marad feszes örökké, legalábbis természetesen formájában. 

Ugyanakkor mindig visszatérünk rá, hogy milyen fontos dolog ez az őszinte vélemény-nyilvánítás. Például, hogy ha én normálisan tudnék kommunikálni és nem lennék ilyen sznob sértődős, akkor nem is blogolnék - szegezi nekem az én drága beszélgetőtársam, és nem siet hozzátenni, hogy azáltal, hogy most ezen megsértődök, megint csak őt igazolom. Nem mondom, vérbeli huszonkettes csapdája ez, és nem is marad vég nélkül a gondolatmenet. Hiszen ilyen problémái mindenkinek vannak, és mindenki ugyanezt éli meg így vagy úgy, mégsem írja le ezt egy blogon a többség, így lehet, nekem sem kéne, hiszen továbbléphetnék rajta, ahogy mindenki más - teszi hozzá.

Talán igaza is van, csak valahogy az is van, hogy szeretek írni. Valakinek jól esik kibeszélni a gondját, nekem meg jól esik leírni, mert úgy érzem, hogy ha valami pinceszerver utolsó bitmorzsáin is, de nyoma marad a soraimnak, akkor azt talán megtalálja majd valaki, akinek éppen erre lesz szüksége, hogy más is volt már így mint ő, vagy más ilyen hülye is van, mint ő. Akkor ürül ki a fejemből a nyomás érzése, ha leírom, kiírom magamból. Ezt csak az érti igazán, aki szintén ír. Bár vajmi kevesen lehetnek, mert a mai emberek többségének túlzott erőfeszítés elolvasni kettő sornál többet. 

Aztán ahogy hazafelé ballagok, gondoltam még megírom neki, hogy a női mell végstádiuma nem az, amikor megereszkedik, hanem amikor majd le is ereszt. És ha már így rendesen lekommunikáltuk, hogy minden szaron meg tudok sértődni, legyen róla írás is. De azért innen is csókoltatom (mert tudom, hogy olvassa), és remélem, nem sértődik meg. Vagy ha mégis, rendesen lekommunikáljuk majd egy következő kör meggysör mellett, ugye? Minden irónia nélkül ;)

Rohantam az elmúlt napokban mindenfelé. Nem újdonság ez, mindenki rohant. Lehet csak annyiból volt másabb, hogy nem tipikusan karácsonyos dolgok miatt rohantam. Hol egy barátomnak segítettem, hol a saját vackaimat terelgettem, de nem volt az a kimondott karácsonyi láz. Sem karácsonyi hangulat. 

Tanakodtam legyen-e fa. Ez az utóbbi években mindig kérdés, mert azok az értékek, amik nekem fontosak, nagyon billegtek az elmúlt pár évben. A család, meg a szeretet, azok csak olyan súlytalanok lettek. Ahogy így beszélgettek ismerősökkel, más is volt így ezzel, mármint hogy karácsonyi hangulata, na az egyáltalán nem volt. A bevásárlást is elintéztem 23-án és 24-én délelőtt, két részletben, mert nem volt tömeg. Talán egy zsúfoltabb szombat délelőtthöz tudnám hasonlítani az emberek tömegét. Nem volt kígyózó sor a pénztárnál, sem lerabolt polcok. Ahogy gurulok egyik üzletből a másikba, elhaladva a klasszikus fenyőfaárus telepek mellett azt látom, hogy 24-én délben még bőséggel van fájuk. Mi történt a karácsonnyal? Mi történt az ünneppel? Hol vannak az emberek?

Talán besokalltak, talán csak mindenkinek egyszerre lett elege. Elege a megfelelési kényszerből, az őrült költekezésből, a veszekedésekből, a stresszből, a rohanásból, az olyan emberekkel levésből, akiket rokonnak nevez, de valójában nem is ismeri. Könnyű ma már szeretni, és könnyű ma már utálni is, könnyű és erőtlen minden gesztus. Egyszerű látni a másikat, nincsenek már távolságok. Mennyit ér a telefonhívásom, ha bármikor beszélhetek a másikkal órákat? Mennyit ér eljutni Párizsba, ha fapadossal oda-vissza ötezerből megjárom? Mennyit ér a karácsonyi ajándék, ha simán megrendelem és kihozzák? Mennyit ér a vagyon, ha van pénz lóvéra? Hol az ünnep ha minden napom lehet ünnep? Ha bármikor bulizhatok, akkor abban mi a felemelő? 

Régen még 5-10 embernek akartunk megfelelni karácsonykor, ma már csak 1-2-nek. Legyen ajándék a gyereknek, meg esetleg a páromnak, aztán többi meg örüljön, hogy láthat. Beleborzongok, hogy inkább egyedül akartam lenni szent este, mint a családommal, mert úgy éreztem, jobban érezném magam egyedül. A végén talán már fa sem lesz, ki tudja.

Aztán valahogy ráébredtem, hogy az ellensúly hiányzik. Hiányzik a nehézség a hétköznapokból, hiányzik az elszakítottság a másiktól. Vajon jobban akarnám látni anyámat, ha nem láthatnám hónapokig, mint most, amikor bármikor láthatnám (de nem látom mégse)? Vajon nagyobb ünnep lenne a karácsony, ha nem lenne egész évben karácsony meg vásárlási láz? Értékesebb lenne a szülinapi ajándék, ha nem rendelnénk magunknak minden héten valamit? Vajon jobban megbecsülnénk meglevő szeretteinket, ha veszélyben lennék? Hiányzik az ellensúly, mert valaminek értéke, csak másvalamivel szemben van. Azért prémium ez az autó, mert a többi nem az - teszem azt. Azért ünnep a karácsony, mert a többi nap baromira nem volt az. 

Habár örülök, hogy a mindennapokban kicsit kevésbé küzdelmes az élet, mégis, hiányoznak a várva várt ünnepek, hiányzik a várakozás emléke, a viszontlátás öröme, a régi idők karácsonya. Mikor még nem azért volt apróság az ajándék, mert nem akartunk költeni, hanem mert egy apróságot is baromi nehéz volt előteremteni. A "jut" örömét felváltotta a "jár" keserűsége. A lét elviselhetetlen könnyűsége. 

Azért végül lett fa. Rendes, környezetpusztító vágott, nem mű, mint régen. Legalább ennyi maradjon, de ettől még egyedül vagyok.