Sötét, októberi reggelünk van, nem esik jól kinézni az ablakon. A holnapi útvonalamat nézem a google mapsen, és csak azt tudom, hogy biztosan nem fogok szombat estig Doverig eljutni. Hallgatom a párásító csordogálását, miközben fényt csak az íróasztali lámpám ad. Ez most a világ.

Szeptember elején nekiláttam ismét a munkakeresésnek, mert bár megy a vállalkozásom még mindig (nem is rosszul), vágyom az újdonságra, és a sok utazás helyett az itthon létre esténként. Az elmúlt 5 évben belerázódtam a vállalkozói lét projekt jellegű munkavégzésébe. Egy-egy munkát megcsinálni 1-2 hét, megszerzem, megcsinálom, aztán fizetnek. Utána szervezem a következő megbízást, és így telnek a hetek, hónapok évek. Nehéz kiszámolni havonta mennyit keresek, inkább már éves nyereséget számolok, és elosztom 12-vel. Mindig csak év végén tudom meg pontosan, mennyit kerestem havonta, év közben csak annyit tudok nagyjából, hogy megy a szekér avagy kevésbé megy. 

Az álláskeresés rég nem az életem része, csak most, megint. Nem változott a procedúra semmit az elmúlt 10 évben, csak az én esélyeim lettek egy hangyányit jobbak. Az eltelt évek tapasztalatot szülnek, azt meg szeretik a munkáltatók. Írni kell egy önéletrajzot, egyszerű. Aztán mégsem lesz egyszerű, hiszen az összeállt szöveg nem biztos, hogy egy szépen, piramist mászó ember képét festi. Olyan nagy baj, ha valaki nem törtet a csúcsra? Kicsit átszerkesztem. Kéne rá fénykép is, de valami aktuális. Az igazolványkép készítés rég nem divat a szelfikamerák idejében. Ruhát válogatok, hátteret keresek, fényt csinálok, hogy exponálhassak. Aztán a laptopomon kiválasztok, vágok, retusálok, beillesztek. Sablon is kéne. Színes legyen vagy hivatalos? Milyen is vagyok én? Milyet akarnak? Nagy nehezen elkészül, elküldöm helyekre, aztán várok.

Néhány hét után jönnek az első telefonok. Lelkes hangsúlyozás van, épp eladom magam, bemutatkozok. Kit érdekel, hogy pont annyira nem aktuális, mert autóban ülök, vagy a mosást rakom be a mosógépbe. Faggatózás magyarul, aztán angolul is. Majd értesítenek, várok.

Újabb napok, újabb hetek, a cégek fele elfelejt. Aki értesít, interjúra hív. Kiöltözés szép ruhába, derűs arckifejezés gyakorlása, el nem késés. Az interjún kedves emberek, mind színjátékot játszanak, az interjú modoros játékát. Derű az ő arcukon is, mint ha ettől a cégtől sosem mondott volna fel az elődöm, derű az én arcomon is, mint ha megházasodni készülnék ezzel a céggel egy életre. Faggatózás magyarul, angolul. Senkit nem érdekel, hogy milyen ember vagyok, mit szeretek, miért rajongok, vagy éppen mi az, amit ki nem állhatok. Van hogy megkérdezik, de ki vallaná be őszintén, hogy a folyton pofázó vagy a céges étkezőben elmosogatni nem tudó kollégákat utálja a legjobban? Helyette mondasz valami olyat, hogy utálsz elkésni, pedig igenis szereted te is az ágyad kényelmét reggel. Köszönik, értesítenek, várok.

Derű...

Újabb hetek várakozással. Telefon csörög, újabb interjú, második kör. A HR-es lány szinte már régi jó barátként üdvözöl. Újabb kiöltözés, el nem késés, a portás is megismer a kapuban és sok sikert kíván. Gyárvezetők, középvezetők, egyel kevesebb derűvel az arcukon.

Közben azon gondolkodom, hogy vajon hány szignó, aláírás, pecsét kerül a papíromra, mire felvehetnek engem ide?

Egyel szigorúbb a faggatózás is. Miből élsz, szeretsz-e túlórázni, és neked a gyár-e az első az életedben, stb? Megfordul a fejemben, hogy ha semmi bevételem nem lenne, tényleg felkopna az állam, mire ide felvesznek. Túlórázni meg... azt egy olyan dolog indokolja, amit meg kell csinálni. De szeretni senki sem szereti. Újabb angolozás, ahol olyan kérdések vannak, amikre még magyarul sem szívesen válaszolok. Meséld el a legnagyobb sikered. Mint ha a magyar emberek - úgy általában - fürödnének a sikerben. És egyáltalán mi számít annak? Hogy lediplomáztam, és végül sosem dolgoztam azzal a papírral? Hogy átment a kocsim a műszakin? Hogy egy véletlen folytán eljutottam Mallorcára 3 napra? És ha igen, melyik nagyobb? Melyiket várják tőlem? Köszönik, értesítenek.

Újabb hetek, újabb várakozás a szürke, fénytelen időben. Közben csörög a telefonom, és kérdezik tudok-e vállalni egy munkát? Én mondom, hogy "ja", és holnap indulok. Ilyen egyszerű is lehetne, de nem az. Aztán csodálkozunk, hogy vannak emberek, akik inkább egy enyhén utált munkahelyen dolgoznak, mint sem váltsanak, mert ezt a rángatást, jópofizást, várakozást nem bírják. Kezdem megérteni őket.

Új cikksorozatot indítok a blogon, amiben - árulkodó nevének megfelelően - mindig kitárgyalok egy csoportot, akikre így vagy úgy, de haragszom valamiért. Tudom, gyűlöletkeltés, rosszmájúság valamint nyugdíjas- és házmesterország, de valamiért mégis mindenkinek keserű a nyál a szájában, ha azokról a csoportokról van szó, akiket nem tudunk megkerülni, és ezt ők is pontosan tudják, továbbá keményen vissza is élnek vele. Ezúttal a HR szakmáról, szubjektíven, de korrektül.

Ki ne került volna már felnőtt élete során az álláskeresés rögös útvesztőjébe? Ki ne érezte volna már azt az érzést, amikor várod a visszajelzést a beadott önéletrajzodra, aztán két hét múlva inkább feladod, és csalódottan gondolod újra az egészet? Pedig te úgy el tudnád adni magadat az ügyvezetőnek, csak hát egy - többnyire húsz éves, kikerázott, álszent mosolyú - háeres csaj választ el a világmegváltó "elevator speech"-től.  Hozzá fut be a resuméd, csak őt tudod elérni telefonon, és a "majd értesítjük, legyen türelemmel" dumával bármikor vissza tudsz pattanni róla.

Kezdjük mindjárt az önéletrajz írással, ami az eszenciája egy álláspályázatnak. Ebből indul ki minden, itt kell először szépet gurítani, és valljuk be, ez a csalás előszobája is. Hiszen mi más az egész álláspályázat, mint egy nagy játék, amiről tudjuk, hogy szép dolog keserves küzdelem, taktikázás, és verejtékezés után megnyerni, ellenben mind beütöttük anno az IDDQD-t is a Doomba, miért épp egy ilyen életünket meghatározó dologban ne cheatelnénk egy kicsit? Pláne, ha rá is vagyunk kényszerítve. Ugyanis mindenki beleírhatná a CV-be az őszintét, a 2 hónapos lángosost, meg a nyári au pair-kedést, esetleg a taktikai árufeltöltőzést. Vagy hogy tanítottak 12 évig angolul, de még mindig 100 szavas a szókincs, esetleg hogy mennyire utálod embertársaidat, és jobb, ha adnak egy külön irodát neked. Ugyanakkor tudjuk, hogy az őszinteség nem menő, mert ha kitárulkozol a HR-es kislánynak, hogy bár nem vagy hibátlan, de hát az embereket meg a hibáikért vagy annak ellenére szeretjük, rohadtul nem fogod meghatni. Így rögtön adja magát a hallgatólagos elvárás, hogy ferdíts az önéletrajzodban, hiszen a munkához nem szükséges bizonyítványokat úgysem kéri senki. Így simán megpályázhatsz egy pénzügyes állást kamu közlekedésmérnök diplomával, és egy pénzügyi asszisztens fél éves OKJ-vel, garantáltan magasabb a fizu 10%-kal. Mert bár senki sem tudta még 18 évesen, hogy a HR-es hölgyeknek a szépen felépített karrierút imponál, de papíron persze bármi lehetsz. Így lesz az árufeltöltőből logisztikai üzletágvezető, a lángososból pedig HOREKA ügyintéző.

A csodaszépen megkomponált önéletrajzodra persze már tapad is a HR osztály, akárcsak légy a ragacsos papírra, már csak személyesen is el kell adnod magad. Bemehetnél a kényelmes farmeredben, belőtt séróval, hiszen ez vagy te, de nem teszed. Hiszen épp "eladod" magad, mint egy darab húst a tinderen, ezért felveszed a hazugság-inget, a hazugság-öltönnyel, és a kölcsön-hazugság-karórával, hogy imponálhass, még akkor is, ha lerí, hogy abból a fizetésből, amit majd ezért a munkáért megkaphatnál, rohadtul nem telne erre a szerelésre. Az interjú előtt pedig érdemes átolvasni a beadott CV-t, hogy képben legyél mit kamuztál. Ha jól lavíroztál a keresztkérdések között, akkor pedig jön a várva várt béralku, lehetőség szerint úgy, hogy éreztesd, hogy - bármennyiről is legyen szó - neked igazából erre a pénzre semmi szükséged sincs. 

Ha pedig felvettek, már csak fel kell nőni a feladathoz. Mint az állásinterjún kiderült már, ez inkább színészet, mint munka, így ha gőzöd sincs, hogy mit kéne csinálni, némi ügyességgel lehetsz te a cégnél az az ember, akit mindenki baromi fontosnak hisz, mégsem tudja senki, pontosan mit is csinál. 

És hogy miért a HR-esekre haragszom ezért? Mert olyan jó lenne egyszer őszintének lenni. Egyszer az ajánlott fizetésnek megfelelően megjelenni, őszintén leírni, hogy voltak szar évek az életedben, és ha arról van szó, megmondani, hogy rohadtul nem érdekel a ennek a sokadik német multinak a cégprofilja, csak kéne egy kis lóvé, hogy egyenesbe jöhessél. De ez nem teheted meg, mert bár az őszinteség jó, biztos hogy lesz egy másik ugyanolyan lecsövesedett lúzer paraszt, amilyen te is vagy, ellenben ő csalni fog a játékban és nyerni fog. Te pedig hiába kiáltozol, hogy csaló, a tárgynyeremény elvitele után, már pont senkit nem érdekel, hogy ki is nyert volna valójában. Csak egy győztes van, és be kell futni, bármi áron, úgyhogy figyeljék a kezeket, mert csalnak!