Tíz év nekem

Most mindenki nyomja a tíz éves visszaemlékezést, hogy 2020, egy új korszak lesz, meg minden. Így hát én is összeszedtem fejben, hogy mi történt velem az elmúlt tíz évben, és össze is foglalnám veletek röviden, kevésbé lírai módon.

Azért is jó ez így most, mert pont tíz éve (2009. dec. 22.) volt a diplomaosztóm, kerültem ki a munkás világba, és vágtam bele a tragikusnak mondott munkás felnőttkorba. A dolgot súlyosbította akkor, hogy pont az év szeptemberében gyűrűzött be hozzánk érezhetően a gazdasági válság, így nem könnyítette meg számomra a karrier kezdetét. Végzett szociálpedagógusként pedig még nem is számíthattam túl nagy gázsira, összegezve tehát többszörösen hátrányos helyzetben voltam. Az első két évében voltam minden, csak akasztott ember nem. Elvállaltam ami jött, sokan voltunk így akkor. Benzinkutastól a hegesztőig, bármilyen munka jött, elvállaltam. Akkoriban 100.000 nettó kellett az életben maradáshoz, ma ez már inkább a duplája. 2012-ben lettem gépkocsivezető, mert fiatal voltam és kellett a pénz. Ez annyira jól sikerült, hogy most igen keserves kiszállni belőle, és beszállni valami tök újba. A munkát és a karriert tekintve most is kb ugyanazt érzem, mint 10 éve:

Sikeres évek vannak mögöttem, és azt érzem, hogy van előttem egy nagy szakadék, csak azt nem tudom milyen mély lesz, és mennyire nehéz lesz kimászni belőle.

Akkor ez 3 év volt.

A lakhatásomat tekintve, nem lettem backpacker, sem couchsurfer. Nem is vágyom rá így, hogy bejártam Európát minden héten. Fél év Budapest és fél év Sopron után visszatértem Tatabányára, amolyan jó földhözragadt módon. Egyszerűen ezt ismertem, még ha tré is. Azóta egy tragédia és oltári szerencse árán sikerült szert tennem egy saját ingatlanra, amivel egy nagyon kínzó fejfájástól szabadultam meg. Bár nem lakok benne ma sem, de az érzés, hogy ott van, nem veheti el senki, és bármikor oda mehetek lakni ha a szükség úgy hozza, az elképesztő biztonságérzetet ad. Másnak ez a szülői ház és a gyerekszoba. Sajnos nekem ez már nem opció, mióta el lett adva a "szülői ház". Tatabánya van tehát még most is, de ki tudja meddig! Az biztos, hogy páréven belül fel kell számolnom az itteni székhelyemet családi okok miatt. Siratni nem fogom, de kicsit azért hiányozni fog.

Barátságokat tekintve sikeres volt ez az időszak. Nem lett sok új barát, de aki lett, azokkal tényleg rendes, mélyenszántó, őszinte barátság tudott kialakulni. Voltak, akik lemorzsolódtak, de szép volt, amíg tartott a jó viszony. Az ember meg emlékezzen a szépre, ugye.

Párkapcsolati dolgaimat tekintve pedig... Hát, tulajdonképpen ez az egész blog arról szól, mind a 83 bejegyzésével, így vagy úgy. Volt benne minden, hosszú párkapcsolat, kaland, csalódás és öröm. Biztos, hogy ez visszafelé is igaz, hiszen én sem voltam sosem az a könnyen elviselhető ember, és mint tudjuk, az idővel ez nem javulni szokott. Miután megírtam a Mesterségem a magány című bejegyzésemet, tiszta vizet öntöttem a pohárba. Lapoztam, és eldöntöttem, hogy nem leszek többet a magány zászlóvivője ebben az életben. Most boldog vagyok Vele, és azt érzem, hogy könnyebb a világ terhe, mert ő van. Remélem sosem múlik el.

Így telt el nagyjából ez a tíz év, komolyan mondom, hogy szinte egy szempillantás alatt. És akkor ilyeneket még meg sem írtam, hogy hány új hobbi jött, hány kilót híztam vagy fogytam, vagy hány hajszálam hullott ki. De talán ez nem is olyan érdekes. Azt meg hogy tíz év alatt lett Facebook, meg Insta, elterjedt az okosteló, és a nokia töltő már senkit nem érdekel, majd megírja más. Idénre nem lesz több blogbejegyzés már, ha csak nem ér valami katartikus élmény.

Köszönöm mindenkinek aki olvassa, követi, megosztja, lájkolja, kommenteli az okosságaimat. Jó hogy vagytok, és remélem a következő 10 évben is itt lesztek, ahogyan én is. Addigra talán már egész másról fog szólni ez az egész. Boldog Újévet nektek, és legyen jobb az élet jövőre, mint idén!