Adócsaló lettem, meg bujtatottan foglalkoztatott, ezt mondja rólam a propagandagépezet. Ez olyan, mint amikor a díler mondja a fogyasztónak, hogy mocskos drogfüggő, pedig hát ő szoktatta rá. Az utcákon tombol a KATA háború, megint előkerült a tüntetés, a könnygáz, az előállítás, meg persze hogy tudjukkipénzeli... Én is kiállhatnék tünetetni, mert az én megélhetésemet is erősen megkurtítja ez a rendelet, de mint eddig is, én írott formában küzdök. 

Mit jelentett a KATA? Ne törődjünk most a számokkal, csak úgy az ember szintjén. A KATA az álmok megvalósításának lehetőségét adta. Ha volt egy jó ötleted, megvalósíthattad, vagy legalább kipróbálhattad, nagy kockázat nélkül. Nem kell egyből mindenféle nyomtatványokkal szívni, meg 5 féle számlára utalni az okkult számításokkal meghatározott mindenféle adót. Csak elutaltad azt az egy fixet és csináltad a vállalkozást. Ha nem jött be, könnyű volt szüneteltetni, vagy másodállásként csinálni. Ha újra nekifutottál volna, akkor egyszerű volt újrakezdeni. Most ez mind nem lesz.

Milyen volt katásnak lenni? Az első és legfontosabb, a partneri viszony. Kvázi egyenlő feltételekkel ültem le megegyezni a Kft tulajdonosával, akinek dolgozni szerettem volna, míg alkalmazottként elém toltak egy szerződést, hogy akkor így (szivatva) lehet dolgozni és ennyiért (kevésért), kell vagy nem? Utáltam jobbágynak lenni, hogy csak akkor mehetek (bármilyen) szabadságra, ha a "főnök" elenged. Katásként ha kellett szabadidő, akkor csináltam magamnak (fizetetlenül), ha többért akartam dolgozni, megint leültünk az asztalhoz, és megegyeztünk. Alkalmazottként leszeghettem a fejem, és csinálhattam ahogy mondták, vagy felmondhatok - a választás illúziója, ugye...

Nem vagyunk mi kegyeltek, sem gazdagok, és sosem voltunk azok. Mindig annyit kaptunk, amiért megdolgoztunk, és sokszor anyagilag nem is jártunk jobban, mint egy alkalmazott, de szabadnak éreztük magunkat, akik maguk szervezik az életüket. Jutott időm a családomra, a sportra, a hobbimra, amikre alkalmazottként sosem. Igen, továbbra is tartom, hogy aki alkalmazott, az rabságban él, és lehet, hogy én is megint erre a sorsra jutok. 

A kata az én szememben a munkavégzés evolúciója volt, és bár lett volna mindenki egyéni vállalkozó, mert akkor végre felszámolhattuk volna azt a hűbérúri rendszert, ami a munka világában uralkodik, és az a kéz mellé, amelyik enni ad odatehettük volna a mi kezünket, amelyik megdolgozik azért az ételért, mert ez valahogy sosem hangzik el. Te ne harapj a kenyéradó kézbe, de a nagybecsű munkáltató csontosra rághatja a dolgozó kezet. Partnerség, és nem könyöradomány, ez szűnik meg most.

Mivel sosem nézünk vissza, aki berendezkedett erre az életre, az meg fogja oldani, hogy továbbra is kisvállalkozóként élhessen, csak ezután majd megoldja okosba'. Seftelünk a számlákkal, meg a bejelentésünkkel, ha kell, de hidd el, nincs kedvünk hozzá, nagyon nincs. Azokkal a lehetőségekkel élünk, amit a kormány ad, és azokat bukjuk, amiket a kormány elvesz. Szégyellem magam, amiért ezt teszik velem, mert én ezt az egész vállalkozósdit becsületesen és tisztán tudtam csinálni katásként. 

Hagyjuk a rohadt propagandát meg a háborút, ez az egész azért történik, mert elosztogatták a pénzt az államkasszából. A haveroknak, a háttérszövetséges banánköztársaságoknak, és persze a dolgozó magyar népnek. Igen, volt itt nyugdíjemelés, meg adóvisszatérítés, csok, babaváró és olcsó hitel. Aki ezeket megkapta, az betolta a saját részét az egyenletbe? Mindenki megszülte az elvárt darabszámú gyereket és becsülettel eltartja és felneveli? Hogyne, sokan igennel válaszolnak, de ne legyenek illúzióink, hogy még többen pedig nemmel. Akinek ma a pénzéhez nyúlnak az igazságtalanságot kiált, de a katásnak csak az elvégzett munka után lett kifizetve a számlája, ezt ne felejtsük el.

Adócsaló lettem, ezt ragasztotta rám a magyar kormány, csak azért mert éltem az általuk kínált lehetőséggel. Igyekeznek arra bazírozni, hogy a többi, rosszabb körülmények között élő ember szemében egy élősködő tolvaj képében tetszelegjek, ami engem mélyen sért. De nem baj, mert ha így kell élni, akkor így fogunk. Köszi a halakat!

Sötét, októberi reggelünk van, nem esik jól kinézni az ablakon. A holnapi útvonalamat nézem a google mapsen, és csak azt tudom, hogy biztosan nem fogok szombat estig Doverig eljutni. Hallgatom a párásító csordogálását, miközben fényt csak az íróasztali lámpám ad. Ez most a világ.

Szeptember elején nekiláttam ismét a munkakeresésnek, mert bár megy a vállalkozásom még mindig (nem is rosszul), vágyom az újdonságra, és a sok utazás helyett az itthon létre esténként. Az elmúlt 5 évben belerázódtam a vállalkozói lét projekt jellegű munkavégzésébe. Egy-egy munkát megcsinálni 1-2 hét, megszerzem, megcsinálom, aztán fizetnek. Utána szervezem a következő megbízást, és így telnek a hetek, hónapok évek. Nehéz kiszámolni havonta mennyit keresek, inkább már éves nyereséget számolok, és elosztom 12-vel. Mindig csak év végén tudom meg pontosan, mennyit kerestem havonta, év közben csak annyit tudok nagyjából, hogy megy a szekér avagy kevésbé megy. 

Az álláskeresés rég nem az életem része, csak most, megint. Nem változott a procedúra semmit az elmúlt 10 évben, csak az én esélyeim lettek egy hangyányit jobbak. Az eltelt évek tapasztalatot szülnek, azt meg szeretik a munkáltatók. Írni kell egy önéletrajzot, egyszerű. Aztán mégsem lesz egyszerű, hiszen az összeállt szöveg nem biztos, hogy egy szépen, piramist mászó ember képét festi. Olyan nagy baj, ha valaki nem törtet a csúcsra? Kicsit átszerkesztem. Kéne rá fénykép is, de valami aktuális. Az igazolványkép készítés rég nem divat a szelfikamerák idejében. Ruhát válogatok, hátteret keresek, fényt csinálok, hogy exponálhassak. Aztán a laptopomon kiválasztok, vágok, retusálok, beillesztek. Sablon is kéne. Színes legyen vagy hivatalos? Milyen is vagyok én? Milyet akarnak? Nagy nehezen elkészül, elküldöm helyekre, aztán várok.

Néhány hét után jönnek az első telefonok. Lelkes hangsúlyozás van, épp eladom magam, bemutatkozok. Kit érdekel, hogy pont annyira nem aktuális, mert autóban ülök, vagy a mosást rakom be a mosógépbe. Faggatózás magyarul, aztán angolul is. Majd értesítenek, várok.

Újabb napok, újabb hetek, a cégek fele elfelejt. Aki értesít, interjúra hív. Kiöltözés szép ruhába, derűs arckifejezés gyakorlása, el nem késés. Az interjún kedves emberek, mind színjátékot játszanak, az interjú modoros játékát. Derű az ő arcukon is, mint ha ettől a cégtől sosem mondott volna fel az elődöm, derű az én arcomon is, mint ha megházasodni készülnék ezzel a céggel egy életre. Faggatózás magyarul, angolul. Senkit nem érdekel, hogy milyen ember vagyok, mit szeretek, miért rajongok, vagy éppen mi az, amit ki nem állhatok. Van hogy megkérdezik, de ki vallaná be őszintén, hogy a folyton pofázó vagy a céges étkezőben elmosogatni nem tudó kollégákat utálja a legjobban? Helyette mondasz valami olyat, hogy utálsz elkésni, pedig igenis szereted te is az ágyad kényelmét reggel. Köszönik, értesítenek, várok.

Derű...

Újabb hetek várakozással. Telefon csörög, újabb interjú, második kör. A HR-es lány szinte már régi jó barátként üdvözöl. Újabb kiöltözés, el nem késés, a portás is megismer a kapuban és sok sikert kíván. Gyárvezetők, középvezetők, egyel kevesebb derűvel az arcukon.

Közben azon gondolkodom, hogy vajon hány szignó, aláírás, pecsét kerül a papíromra, mire felvehetnek engem ide?

Egyel szigorúbb a faggatózás is. Miből élsz, szeretsz-e túlórázni, és neked a gyár-e az első az életedben, stb? Megfordul a fejemben, hogy ha semmi bevételem nem lenne, tényleg felkopna az állam, mire ide felvesznek. Túlórázni meg... azt egy olyan dolog indokolja, amit meg kell csinálni. De szeretni senki sem szereti. Újabb angolozás, ahol olyan kérdések vannak, amikre még magyarul sem szívesen válaszolok. Meséld el a legnagyobb sikered. Mint ha a magyar emberek - úgy általában - fürödnének a sikerben. És egyáltalán mi számít annak? Hogy lediplomáztam, és végül sosem dolgoztam azzal a papírral? Hogy átment a kocsim a műszakin? Hogy egy véletlen folytán eljutottam Mallorcára 3 napra? És ha igen, melyik nagyobb? Melyiket várják tőlem? Köszönik, értesítenek.

Újabb hetek, újabb várakozás a szürke, fénytelen időben. Közben csörög a telefonom, és kérdezik tudok-e vállalni egy munkát? Én mondom, hogy "ja", és holnap indulok. Ilyen egyszerű is lehetne, de nem az. Aztán csodálkozunk, hogy vannak emberek, akik inkább egy enyhén utált munkahelyen dolgoznak, mint sem váltsanak, mert ezt a rángatást, jópofizást, várakozást nem bírják. Kezdem megérteni őket.

A tatai Öreg-tó gyermekkorom meghatározó szimbóluma. Az itt maradt szépség, a nyugodtság, az önfeledtség, és a jólét érzésével kényeztetett valahányszor meglátogattuk a családdal. Itt játszottam a vár romjain, amikor még tán óvodás sem voltam. A szegény ember itt mindig gazdagnak érezhette magát attól a csodától, amit lát. Az elnyomott, alulértékelt értelmiség ide menekült egy kis lelki felfrissülésért. Aztán valami megváltozott, úgy 2-3 éve.

Az őslakók

Mindig, mindenki többet akar magának. Először megjelent az a néhány futó és biciklis, aki már 20-30 éve ott sportol a tó körül. Nem zavartak ők senkit, elfértek az a néhány gyalogos mellett, akik a parton andalogtak. Jó is a tó körül sportolni, nem túl sok, nem túl kevés az a 7 kilométeres tókerülés, sétálva, futva, biciklizve is kellemes fáradtság. Aztán egyre többen lettek, akik egy kis megnyugvást kerestek. Jöttek a kutyasétáltatók egy kis lelki feltöltődésre, meg a szomszéd városokból ide biciklizők. Ezt követően megjelentek a tó közvetlen partjára, vagy annak közelébe épült lakóparkok lakói. Látjuk a sok szép, új autóval emberek között araszolva őket. Nem késlekedve megjelentek a fürödni vágyók, akiknek a környéken alig van lehetőségük a fürdőzésre. A Fényes fürdő végnapjait éli, nincs pénz a felújításra. Ne feledkezzünk meg a partszakaszt állandó fesztiválhelyszínné változtató vendéglátós vállalkozókról sem, akik fesztivál helyszínné tették az Öreg-tó északi partját. Minőség nincs, csak a legolcsóbban beszerezhető lőrék, drágára árazva. Persze a vállalkozónak az a jó, ha sokan vannak és fogyasztanak. Jöttek még a népes sétáló kompániák gyerekkel, kutyával, mamával, családdal. A ki tudja mikor épült tó körüli gyalogúton 2-3 ember egymás mellett kényelmesen elfér, de 6-8 fős csoportok már nem.

Néhány strandoló az Öreg-tó partján, ami hétvégente zsúfolásig megtelik

Látva az Öreg tó népszerűségét, a vállalkozók még több kiülős teraszt, cukrászdát, éttermet, fagyizót, szuvenír boltot, borozót, kávéházat, ne adj Isten szállodát szeretnének. A tópart megtelik, már a várárokban épül az újabb terasz, ahol lehet majd nyugalomra lelni egy kisebb polgári fizetés feléért.

Mindenki pihenni jött, de senki sem pihen. A biciklis kerülgeti az összerezzent 6-8 fős csoportokat, miközben a gyalogúton keresztül szaladó kutyákat, gyerekeket próbálja nem elütni. A futók nem is álmodnak a gyalogútról, ők a füvön futnak, és szeretnének nem átesni a fürdőzők holmiján. Az újgazdagok bosszankodnak a merciben, ferrariban, hogy mit keres itt a sok proli, miközben araszolnak. A kutyások nem győzik visszafogni az ebet, aki minden inger után menne, és ingerből valljuk be, sok van. A vállalkozók egymásra licitálnak a polgármesternél, hogy azt a talpalatnyi zöld füves placcot, ott a csücsökben, azt ők hasznosíthassák, és lehessen ott egy negyvenedik műanyag poharas limonádézó. A strandolók pedig azért panaszkodnak, mert a fejük mellett hol egy futó, hol egy biciklis, vagy hol egy szörfdeszka suhan el.

Az Öreg-tó, mint kutyasétáltató és fürdető

Nincs mentség, a tó megtelt. Már harmad ennyi emberrel is tele volt. A halak és madarak lassan úgy döntenének, inkább máshol pihennének, de nincs hol. Más tavak is tele vannak emberrel, és az embercsoportokból senki nem enged a másiknak, nem hogy a természetnek. A szórakozás jár, a pénztermelés pedig szent. Nincs az a hatás, amire az idejárók nagy részének nem lenne kedve a jövőben jönni. A harc hát dúl, és a győztes majd mindent beépíthet, mindent letaposhat, mindent beszennyezhet, megtöltheti az összes kukát, lebetonozhatja az utolsó fűcsomót. Még egy kis jól érzést, még egy nyalás fagyit, még egy kutyafürdetést, még egy sétát, még egy gumifüstölést, még egy pohár bort, még egy koncertet akar minden ember az Öreg-tótól, és amíg az ki nem fogy, el is veszik tőle.

Így múlik el gyermekkorom éke velem együtt, ahogy öregszem. Én is csak egy vagyok, aki még sétálna, merengne, biciklizne egyet még a tó körül. Én is csak kizsákmányoló vagyok, aki tüntető csoportokat támogat, akik megállítani a pusztítást nem tudják, csak lassítani kicsit a folyamatot. Közben pedig remélem, hogy az Öreg-tó lesz még, amíg én is vagyok, és csak akkor nem lesz, amikor már én sem.