Menni kéne lassan. Ő vár engem, még főzött is. Pont a kedvencemet, pedig nem is szerettem volna. Olyan gondoskodás ez, amit nem érdemlek meg. Még nem. 

Túl régóta vagyok egyedül legbelül. Túl sok ideje nem tudtam elmélyedni egy kapcsolatban sem. Annyira régóta börtönöm a magány, hogy már hiányoznának a falai, ha nem lennének. Folyton azt érzem, hogy visszahúz, hiába szeretnék kimászni belőle. Minden ölelésben ott van a szeretésre az igény, amit egyszerűen nem tudok megadni, pedig szeretnék. Szeretnék gondtalan lenni, feloldódni az ölelésben, önfeledt lenni, de nem tudok. És ez az örök bűntudat, ami mindeközben jön, hogy adós lettem, és nem tudom rendezni a számlát. Ezt nem tudom elmagyarázni senkinek. Szégyellem magam érte.

Közben mindig eszembe jut az utolsó nő, akit tiszta szívből szerettem. Miért gondolok folyton rá? Pedig kihasznált és megalázott. Még csak nem is beszélek vele. Mégis az az érzés hiányzik, ami vele volt. Az az izgalom, amikor vártam őt, és az a derű, amikor szembe jött velem. Az a vegytiszta szerelem, mikor semmi sem számított. Mikor majdnem egy pótkocsi végében fejeztem be egy kötélen. Igen, még az is hiányzik. Igaz szerelem csak egy van az életben.

Szóval indulnom kéne. Hogy mondjam meg, hogy nem tudok? Hogyan mondjam meg, hogy gyors ez nekem? Hogyan ne bántsam meg? Hogyan értessem meg vele a világom lényegét, hogy mennyire szeretnék kitörni belőle, és mennyire nem tudok? Nem tudnám megenni a főztjét. Túl sok szeretet van benne, amit nem érdemlek meg. Pedig akarnám, de mit adhatok én cserébe? Nehéz szívvel írom meg neki, hogy nem megyek. Meg fogom bántani, pedig nem akarom. Hiányzik is...

Haragszik rám, és joggal teszi. Az ilyen, mint én, mégis, minek akar társat? Aki nem tud szabadulni a démonjaitól, az ne terheljen másokat. De meg akartam próbálni. Végig akartam csinálni, egyszer, rendesen, úgy hogy most nem rontom el. Nem tudtam, nem volt erőm, csak a félelem sötét felhőiből lett sok a fejem felett már megint. Nem önzőségből, hanem szeretetből engedtem el, hogy inkább bántsam most egy kicsit, mint később nagyon. Mindenki másban jó, úgy tűnik, nekem csak a keresés megy, a megtalálás nem.

Mesterségem lett a magány, és bizony nem vagyok rá kicsit sem büszke, de profi lettem benne. Megint végtelenül magányos vagyok, pedig nem akarok... A saját láncomat kovácsolom észrevétlen.

Mindig is szerettem különcnek lenni, még akkor is, amikor épp a levét ittam. Ez egy olyan dolog, amivé bárki válhat, ha eléggé merész. Hogy szemléltessem, miről is beszélek, egy egyszerű példát hoznék, és ezért lehet, hogy sokan meg fogtok kövezni. Mégpedig, hogy az átlagosság a gyáva emberek luxusa, akik köszönik, inkább a pálya szélén maradnak. Beállni a versenybe, erőltetni, izzadni, küzdeni, na azt köszönik, nem kérik. Ha játszanának, nem lennének sikeresek, mert nem akarják felrakni a tétet a pirosra vagy a feketére, inkább tesznek mindkettőre, és mindig annyit nyernek, hogy annál a pénznél maradjanak, amivel elkezdték a játékot. Nincs kockázat, nincs veszteség, nincs nyereség.

A különcség tehát bátorság, aminek megvan az ára. Vegyük például sokszor cikkeim témájául szolgáló új hobbiautómat, az Alfa Romeot. A szar olasszal járni semmi estre sem logikus. Tisztában vagyok vele, hogy Alfa Romeoval járni költségesebb, mint egy megbízható, német autóval. Jobban kopik, vannak nyűgjei, többet fogyaszt, ugyanakkor jobb vele menni, imádok ránézni. Megfizetem tehát a felárát annak, hogy ilyen autóval járhassak. De miért csinálok ilyet? Miért akarok többet kiadni valamiért, amikor az átlagos olcsóbb? Mert szeretem ezt a feltartott középső ujjat. Szeretem, hogy nem alkuszok meg, hogy keresem a szenvedélyt, még ha az életemmel is fizetek érte. Én vagyok aki kimondja, aki meglépi, aki összehozza, mert többet akar az élettől, mint egy barátok közt epizódot hétköznap esténként. Aki tisztel, ezért tisztel.

Ugyanakkor, aki megvet, ezért vet meg. Mert a különcségem rámutat mások egyszerűségére, és ez sértő. Pedig nem másoknál akarok jobb lenni, csak saját magamnál. Ők azok, akik kárörvendenek, ha a szar, olasz kocsim nem indul be, akik élhetetlennek neveznek, amikor befürdök a szenvedélyes nővel, mert nem a biztonságos egyszerűt választottam, akik azt mondják, hogy úgy kell nekem, amikor kirúgtak egy munkahelyről a nagy pofám miatt. Hát ez a különcködés erkölcsi felára, az emberek megvetése.

Akkor sem lennék más. Talán ha akarnék se tudnék, mert van az a kevés ember, aki felnéz rám, és tudom, hogy miattuk érdemes képviselni a másik oldalt. Előfordul, hogy találok még egy ilyen hülyét, mint én, az pedig diadal nekem, mert egymásra ismerünk a másikban. Ez mi szövetségünk, a nem-átlagosok szektája. Ó kapitány, kapitányom!

30 nap van karácsonyig. Ugye milyen durva ebbe belegondolni? Persze, tudhatnám, hiszen az áruházak polcait két hónapja húzza a karácsonyi dekorációk, édességek, és reménybeli ajándékok súlya. Valahogy idén nem hatott meg, és az az igazság, hogy már évekkel ezelőtt észrevettem magamon, hogy egyre kevésbé hat meg. Már rá se kattintok egy rendes black fridayes akcióra, sőt, pár órával ezelőtt azon agyaltam, hogy lehet, hogy idén először fát sem hozok. Minek?

Két dolog nyomasztott igazán az utóbbi hetekben ehelyett. Az egyik, hogy mennyivel bővül még az alfára fordítandó összegek listája, és a másik, hogy mennyit kell még dolgoznom ezért a pénzért. Rohadt nyomasztó dolog a pénzügyeken gondolkodni, függetlenül attól, hogy azon most a hobbid, vagy a megélhetésed múlik-e. Na jó, talán az utóbbi egyel nyomasztóbb. Beszélgettem egy barátommal a napokban, hogy nagyon mennek az évek. Már van pár éve, hogy ide vésem a sorokat, hogy keresem azt a boldogságnak nevezett valamit. Kilenc éve kezdtem el a teherautó jogosítványt, amit B tervnek szántam, aztán már 9 éve annak, hogy nem tudok tőle szabadulni. Évek teltek el azóta, hogy az igaz szerelmet elengedtem, és azóta sem találom. Ráncot gyűr az idő a szemem sarkába, és csak abból tudom, hogy telik az idő - a karácsony közelségén kívül - hogy egyre kevésbé férnek el a fürdőszobában az időt visszatekerő/elfedő/elterelő kemikáliák. Szóval beszélgettünk erről a rohanó időről, és találgattuk az okát. Végül arra jutottam, hogy azért, mert egyre kevesebb emlékezetes pillanat van az életünkben. Hogyne, sokaknak lett családja, és minden nap ajándék, nyilván, ugyanakkor mindenki hajtja a szekerét. Minden nap nyomja a pénzcsináló gépet, alszik, majd kezdi elölről. Bezzeg 10 éve még nem volt két ugyanolyan nap! Minden másnapra jutott egy legendás történés, hol egy buli, egy beszélgetés, hol pedig egy hülye poén formájában. Ma meg próbálnál meginni két sörnél többet, másnap már nem rontanál el sok mindent. 

Na szóval így. Valahogy lassítani kéne. Nem csak előre nézni, hanem egy kicsit magunk köré is, hogy hol vannak a többiek? Csak már annyira begörcsölt a nyakunk a sok előrenézéstől, proaktivitástól, és még ki tudja minden maszlagtól, amit a munkahelyeken elő kell adni, hogy nem megy. Valahol olvastam még 20 éve, hogy "álljon meg a világ, ki akarok szállni!". Akkor nem értettem, most már én mondom. 

Ki akarok szállni...

Mindig szerettem ünnepelni, de azt sosem tudtam kezelni, ha engem ünnepelnek. A névnap nem is nagy dolog, talán csak nekem egy kicsit többet jelent, mint a születésnap. Az életemnek egy boldogabb szakaszában még a névnapot ültük a barátokkal, a születésnap pedig a közeli barátoké és a családé volt. Talán praktikus okokból, hiszen a névnap benne volt a naptárban, a születésnapot pedig kevesen tudták. Ma már másképp van, a Facebook szól a szülinap végett, a naptárat pedig kevesen böngészik naponta. 

Talán van még egy okom, hogy jobban szeressem a névnapot. Mégpedig azért, mert ilyenkor nem öregszem, papíron. Csak örülök, hogy vagyok. A születésnapot pedig csak a gyerekek várják, a felnőttek már csak sunnyognak.

Mennyi szép névnapot megültünk egyetemista koromban! Persze, nem csak miattam, hiszen a kedvenc kocsmárosunkat is köszöntöttük ilyenkor, Imrebácsit pedig mindenki szerette (és szereti a mai napig is). Mégis, jó érzés volt, hogy egy kicsit engem is köszöntenek ilyenkor. Hiányzik az a fajta gondtalan élet. 

Volt idő aztán, hogy kerültem az embereket ilyenkor, legalább is a távolabbi ismerősöket. Mindenkinek megvan a munkahelyi köszöntés, ami elkerülhetetlen, és számomra csak valami kínos szorongást hoz, hogy azok mosolyognak rám, akik az év további 364 napjában inkább leköpnének. Nem ismernek, fogalmuk sincs mit szeretek, ráadásul látom rajtuk, hogy nekik is kellemetlen ez az egész. Essünk túl rajta gyorsan, mindenkinek jobb így. Vagy ha tudtam, szabadságra mentem inkább, jó hosszúra. Talán nem tettem volna, ha tudom, hogy életem legnagyobb küzdelme az elmagányosodás ellen fog menni. Idén sem kerítettem nagy feneket a névnapnak. De jó nap volt, alfáztam sokat. A műhelyből hazafelé menet pedig még anyámat is visszahívtam. 

Ma pedig át kellett mennem Tatára elintézni egy ügyet, hazafelé pedig pont a kedvenc cukrászdám mellett mentem volna el. Közben eszembe jutott, hogy jó rég nem voltam ott, végül is miért ne? Így ma még sütiztem, is amiről pedig mindenki tudja, hogy egy falatnyi boldogság :) A tanulság talán annyi, hogy meg kell ülni minden ünnepet, amit lehet. Épp elég jut a szürke hétköznapokból így is, törjük meg hát néha.

Az utóbbi hetekben több ismerősömtől is kaptam visszajelzés a blogommal kapcsolatban, és ezt nagyon köszönöm! Még akkor is, ha kritikát kaptam, mert ebből tudom, hogy jó-e az irány, ami felé megyek.

Szóval küldjetek minél több visszajelzést, mert vagy hasznos, vagy csak szimplán jól esik! Köszi!

Ugyanakkor azt vettem észre, hogy nem igazán tudják a blogomat hová tenni, hogy pontosan miről is szól, vagy mit jelent az, hogy fércelt álmok. Így most erről írnék néhány keresetlen gondolatot.

Valamikor 2017-ben véget ért egy hosszabb párkapcsolatom, és akkor eldöntöttem, hogy nagyobb szerepet szánok az életemben a minőségi emberi kapcsolatoknak. Meg szerettem volna találni azokat az embereket, akikhez én magam tartozom. Boldog akartam lenni, hasonló sorstársakat keresni, együtt szenvedéllyel rajongani dolgokért, és ehhez megtalálni a megfelelő embereket. Úgynevezett jól csinálása az életnek. Ez volt az álmom, egy fércmű. Azért fércmű, mert erősen vázlatos volt. Nagy vonalakban kitaláltam a dolgot, de a hogyant még nem tudtam. 

Aztán valahogy visszájára fordult ez a törekvés. Találtam ugyan minőségi kapcsolatokat, lett néhány igazán értékes barát azóta (pacsi!), ugyanakkor nem sejtettem, hogy érzelmileg és szociálisan mennyire romlott társadalomba merülök alá. Ezekről a felismerésekről, megdöbbenésekről, és csalódásokról születnek a bejegyzések. Megbíztam emberekben, akik kihasználtak, randevúztam nőkkel, akik nem tudtak kötődni. Az lett a szomorú tapasztalat, hogy valahogy az emberek a társas kapcsolataikat csak a saját igényeik kielégítésére használják, vagy belehányják a lelki nyomorukat a másikba. Ezzel még nem is lenne feltétlenül baj, hiszen jól esik megölelni valakit, vagy kipanaszkodni magunkat egy fáradt nap után, csak illik ezt visszaadni is. Illik viszonozni az ölelést, a meghallgatást, az érintést, a társaságot, és azt gondolom, ez a része baromira hiányzik. 

Persze lehet így élni, hogy használod az embereket, tartasz egy szeretőt, egy meghallgatósat, egy lelki szemetest, egy bandázóst. De mennyit érnek ezek a kapcsolatok? Én azt gondolom, hogy pontosan annyit, amennyit én is adok cserébe. Csak annak fogadhatom el a fél szívét, akinek én is oda bírom adni az enyémet. 

És mi lett az elmúlt két évben a suta tanulság? Talán semmi. Megváltoztam én is, de továbbra is hiszek az emberi kapcsolatokban. Egy kicsit több sebhellyel, kicsit bölcsebben és idősebben, de ugyanúgy meg fogom szavazni a bizalmat a következő embernek, aki szembe jön. Legfeljebb átver. 

Szoktam mondani az ismerősöknek, hogy minden napot úgy érdemes lezárni, hogy legalább egy pozitív dolgot fel tudjanak idézni, ami aznap történt. Engem meg amúgy is ekéznek, hogy írhatnék a jó dolgokról is, nem mindig csak arról, ha havária van. Tehát íme, az eheti pozitív dolgok, amik történtek velem: 

A hétfő mindjárt jól indult, mert a rossz idő ellenére sikerült elmennem autót nézni, és végül venni is. Erről született a Cuore Sportivo című blogbejegyzés is. Ugyan majd csak szeptemberben tudom átvenni a honosítás hosszadalmas folyamata miatt, de elkezdődött valami izgalom az autós életemben, ami már rég nem volt.

Kedden bringázni voltam egy ismerősömmel, és ismét igen jót beszélgettünk az élet nagy dolgairól. Szóval ez a nap duplán jó volt, mert bringa is volt, meg kommunikáció is entellektüel módra. 

Szerdán tettünk egy újabb lépést a közösségszervezős kezdeményezés irányába. Ellátogattam Budapestre a HaverVagy Klikkmentes bulijára, ami nagyon jól sikerült. Kedves, normális embereket ismertem meg, akiket akár barátomnak is elfogadnék. Mindenképpen adaptálni fogjuk ezt a rendezvényt, amikor idén ősszel elindul a HaverVagy kezdeményezés Tatán is :) Már nagyon várom, izgalmas lesz! Itt olvashattok a HaverVagy 10 éves jubileumáról egy cikket. 

A csütörtök elég felejthető nap volt, de elmentem megint csak bringázni. Szép idő is volt hozzá.

Pénteken a barátaimmal találkoztam, jót beszélgettünk. Némi alkohol is elfogyott :) A barátoknak viszont mindig örülök, és külön felemelő érzés, hogy vannak nekem!

Szombaton, azaz ma pedig délután átwaxoltam a kocsimat a kiváló Autoglym Super Resin Polish-sal. Ezt most próbáltam ki először, és attól különleges, hogy amellett, hogy waxol, enyhén csiszolja is a felületet, tehát a seprűkarcokat eltünteti. Egész szép lett, de ami a waxolást illeti, maradok a carnauba viasznál, eddig az a legjobb. Továbbá bringáztam 10 km-t bemelegítésnek, majd közvetlenül utána elmentem futni is. Életemben először sikerült lefutni 5km-t, amire most nagyon büszke vagyok. Tulajdonképpen úgy érzem, hogy ezzel a 135-155 közötti pulzussal ki tudnék futni a világból. Szeretek sportolni, nem csak a fizikai kondícióm javításáért, hanem mert segít levezetni a feszültséget, ellazulni, kiszellőztetni a méreggel teli gondolatokat. Jól esett.

Vasárnap pedig ha minden igaz Győrbe megyek ebédre egy barátomhoz, amit nem különben nagyon várok. Ritkán találkozunk, így mindig van miről beszélni.

Innen nézve egész jó hetem volt. És nektek mi volt pozitív a héten? Kommentben várom a hozzászólásokat itt vagy Facebookon :) 

A néhány hete történt párkapcsolati krízisem, amin keresztül mentem, felvetett bennem néhány kérdést. Keresem rájuk a választ, de nem lelem. Amikor már benéztem minden kő alá, meg hánytam-vetettem a kérdéseimet a fejemben - történetesen, hogy miért nem működnek a párkapcsolataim - nem egy barát/ismerős mondta, hogy lehet, hogy kicsit engedni kéne az elvárásokból. Az elvárásokból, ízlelgessük kicsit.

Azt szoktam mondani, hogy az emberben a párkapcsolat egy űr, ami egyre nagyobb lesz, ahogy öregszünk. Kezdetben még ez az űr egészen kicsi. Kamaszodó gyerekként megközelítőleg annyit jelent, hogy vegyen észre valaki. Aztán eltelik egy kis idő, és már észrevettek. Ilyenkor tágul az űr, hogy akkor most már nézzen ki így, legyen olyan a haja, legyen népszerű, vagány, stb. Ha megint megtaláltuk életünk szerelmét, akkor megint tágul egy kicsit az űr, és már az is fontos lesz, hogy legyen céltudatos, legyen jó szakmája, később pedig egzisztenciája, kultúrája, hasonló érdekélődési köre. Mire az életünk végéhez közelítünk ez az űr már akkora, hogy legfeljebb egy ember tudja betölteni. 

Mert hogy az űrt be kell töltenie valakinek, különben üres az életünk. Vágyunk a párkapcsolatra, hogy legyen velünk valaki. Mindazonáltal ha valaki kevesebbet nyújt, mint a bennem tátongó hiány, akkor hamar lankad a másik iránt az érdeklődésünk. Ha pedig többet akar nyújtani, mint amire vágyunk, úgy érezzük, hogy összenyom, hogy az ő világa alatt összeroskad a sajátunk. 

Én hiszem, hogy ez így van, mert eddig még nem nagyon hallottam ennél jobb elméletet. Amikor a barátaim azt mondják, hogy adjam lejjebb az igényeket, akkor valójában arról próbálnak meggyőzni, hogy túl nagy az üresség bennem, és be kéne töltse valami kisebb/kevesebb. Mondhatnám, hogy legyen, de akkor hazudnék, hisz a betöltenő luk pontosan ugyanakkora, mint eddig. Egy darabig persze el tudom titkolni egy új kapcsolatban a másik elől, hogy szeretnék családot, hogy nem vágyom már bulizásra, hogy szeretnék nyugodt életet, milyen jövőt képzelek el, és hogy hol. De aztán hiába próbálnék meggyőzni például egy szegedi lányt arról, hogy valójában én Szombathelyen szeretnék lakni. Vagy a nőt, aki nem szeretne gyereket soha, hogy én márpedig hármat szeretnék. Őszintén hittem, hogy az előző kapcsolatom lesz az igazi. Sokszor szinte várom, hogy megjelenik az ajtóban, hogy csak vicc volt az egész. Hogy az jön vissza, akire mindig is vágytam. Hogy olyan lesz majd, mint amikor hittem benne, hogy másmilyen, mint amilyen. De az ajtón nem kopog senki, és a telefonon sem jelenik meg már a száma. Elengedtem, ő pedig elment...

Lejjebb adhatom akkor az igényeimet? Nem tudnám. Egyszerűen azért, mert vagyok valamilyen, szereztem élettapasztalatokat, és megalkottam a világomat. Az elnyomott vágyakból pedig csalódottság lesz, majd ismét vágy. Mit tehetek? Várok, keresek, kutatok valaki után, aki be tudja tölteni a hiányt az életemben. Ahogy az idő telik, az űr egyre nagyobb lesz, és az megfelelő valakinek a megtalálása egyre nehezebb. Istenem, segíts, hogy jól döntsek! 

Megérett pár gondolat az elmúlt héten, és elég velősre sikerült. Ez a pár sor leginkább a kritikusaimnak szól, akiktől megkapom a frankót, persze csak sunyiba. Főleg azoktól, akikkel 3 mondatot beszéltem összesen 10 év alatt.

Tény, hogy életem nem kimondottan papírforma, és le lehet köpni verbálisan - vagy konkrétan is - azért ahogy zajlik élet körülöttem az utóbbi időben. Mindezen embereknek üzenném, hogy én legalább nem vagyok műanyag! Nem próbálom eljátszani, hogy minden szép és jó, és ha visszaolvassátok a cikkeket ezen a blogon is, akkor is láthatjátok, hogy nekem is van örömöm, fájdalmam, nehézségem, és a hozzá tartozó küzdelem. Élek, nyomom, keresem, találom, gondolom, újragondolom, megfogalmazom, megbabonázom. Igen, nincsen családom, és nem terelgetem a gyerekeimet sem, és ez sem véletlen. Mert ahogy szétnézek az ismerősi körökben kurvára kevés a működő példa, és valahogy azt gondoltam, hogy nem jó ez így. Még nem tudom, hogy lesz jó, de így nem jó. Az egy maradandó emlék, amikor körbekérdeztem egy éve az ismerősök közt, még a távolabbiaktól is, hogy boldogok-e, és - el nem hiszed! - senki sem mondta hogy boldog lenne! Senki! Akkor most éljem az életem egy papírforma szerint, amiben senki nem boldog, vagy csak egy ideig, aztán meg megmagyarázza magának, hogy jólvanazúgy? Amikor a volt csajaim velem nosztalgiáznak miközben az emberük mellé fekszenek be minden este? Legalább én nem játszom meg magam, és teszek azért, hogy másképp legyen, még akkor is, ha ez egy szélmalomharc. 

Akinek meg ez nem tetszik, az élje tovább a jól megcsinált életét, nyomja tele fészt a cukiskodó képeivel, miközben belül minden nap legalább kétszer ordít. Meséld el a világnak, hogy mennyire összejött minden, de leginkább a lakáshitel, a szépruhában tróger munka kispénzért, meg a gyerek attól a pöcsfejtől. De engem ne ítélj meg azért, mert nem tettem hasonlóan. Azért merek nektek ilyeneket mondani, mert egy közös van bennünk, mégpedig hogy társa, na, az egyikünknek sincs. Éveket, a fiatalságomat pazaroltam el olyan nőkre, akik legalább annyira voltak önzőek, mint én. Tudom tudom, olyan ez mint az ajtónyitogatás, de valójában már a legelső ideális volt. Közös célok, meg kompromisszum? Hahaha, csak nem gondolod? Igazából mindenki a saját igazát hajtja a végén, és nem a közös vonatot. Valahol itt van a hiba a fejekben, hogy tanulnánk már meg feláldozni valamit, nem csak ti, én is. De amíg én beszántottam ezeket, addig te még mindig ezt éled, és magyarázod magadnak, hogy majd 5-10 év múlva jöjjél rá. Legyen társad, mert anélkül semmi nem ér semmit. Ha nincs akivel megosszad, az életed csak egy nagy vicc. Egy bohóckodó ganajkupac a világban, semmivel sem több.

Ha meg te vagy a ritka kivétel, őszintén boldog vagy, akkor peace, love, and happyness! ;-) Good vibes only, vagy mi :-D

Egy ideje már érlelem magamban, hogy beszéljünk egy elég jelentős társadalmi problémáról, ez pedig nem más, mint a sikerfüggőség. 

Azt tudom, hogy a mostani huszonéves generáció szenved ettől a legjobban, viszont a saját kortársaim között (harmincasok) is egyre sűrűbben veszem észre, hogy vannak jelek, amik mind ide vezethetők vissza. Mást sem hallunk a life coachoktól, meg a trainer magazinokból, hogy legyél sikeres, meg hogy zsákolj be minél több elismerést. Hgoy ez csak egy token, amiből ha minél több van, annál kellemesebben érezheted magad. Ezzel még nem is lenne baj, kivéve, hogy ezek a mondatok úgy kezdődnek: "Ehhez csak annyit kell tenned, hogy...". És akkor ide mindenki beszúrhat egy tetszőleges tízes felsorolást olyan javaslatokkal, hogy mosolyogjál, meg keljél korán. 

Azonban - ahogy szinte mindig - itt is a fejekben van a gond. Azáltal, hogy minél gyorsabban, és minél kevesebb munkával akarjuk bezsebelni az elismerést, elinfláljuk azt. Tehát nem fog annyit érni, mint amit ezelőtt áldozatos munkával szereztünk meg. A helyzet az, hogy a sikerünk is éppen annyit fog érni, amennyi munkát belefektettünk. Ha visszagondolok a gyerekkoromra, eszembe jut, hogy mennyit kellett hallgatni a testvérem hamis és hibáktól hemzsegő zongoraleckéinek gyakorlását, csak azért, hogy egy versenyen eljátszhassa azt az egyetlen egy darabot 3 perc alatt hibátlanul, és megtapsolják. Hetekig nyomta a zongorát. Utálta, mi is utáltuk, meg a szomszédok is, de ez kellett ahhoz, hogy egy este erejéig sikeres legyen. Aki meg sikerfüggő, az ezt a szenvedést akarja megspórolni. És ez még mind semmi a mesteremberekhez képest, akik egy egész életet szántak egyetlen egy szakma tökéletesítésére. Fel tudod te ezt fogni? Ha belebukott egy újításba, akkor nem ment el valami tök mást csinálni, hanem kezdte elölről, és így ment ez az élete végéig.

Az ilyen ember azt gondolja, hogy az ő kibugázott diplomája, ahol azzal szerzett jó jegyeket, hogy jóban volt a tanárokkal, az annyit ér, mint aki megtanulta az anyagot, és a valós tudására kapta ugyanazt az érdemjegyet. Lehet, hogy a diplomaosztón mindketten ugyanott álltok majd, ugyanazzal a papírral a kezetekben, de hosszútávon mindig az lesz a sikeresebb, aki befektette az idejét és az energiáját a célért való szenvedésbe.

De hogy hozzak egy sportolós példát is, szokták mondani az emberek, amikor látnak egy vékony embert futni, hogy minek fut? Hiszen nem is kövér! Összekeverik az okot az okozattal. Az az ember azért nem kövér, mert rendszeresen fut. Ha nem futna, akkor lenne kövér.

Hogyan győzheted le a sikerfüggőségedet? Először is fogadd el, hogy semmivel sem vagy különb, mint bárki más. Ugyanolyan senki vagy, mint az, aki szembe jön veled az utcán. Innen indulsz, mint mindenki. Aztán kinézed, hogy miben akarsz sikeres lenni, és belefektetsz a gyakorlásba és kutatásba éveket, évtizedeket. Sokan őrültnek fognak nézni, meg megszállottnak az első pár évben, de ez ne zavarjon, csak csináld tovább csendben, alázattal. Az lesz majd az igazi siker, amikor elkezdenek felkeresni téged, hogy ezen a szakterületen kikérjék a véleményed, meg adjál másoknak tanácsot. Az igazi siker nem pompás termekben, díjátadókon születik, az csak porhintés. Sőt, a siker és elismerés csúcsa, amikor a legnagyobb kritikusaid, ellenségeid és támadóid ejtenek el egy félmondatot, hogy ez azért szép volt. Nem beszélve arról, hogy a pályatársaid leteszik neked a tollat az asztalodra. 

Ha te is sikerfüggő vagy, gondold át, hogy jól csinálod-e. Nem leszel attól sem szebb, sem jobb, sem ügyesebb, hogy vágysz a sikerre, az még kevés. Dolgozz meg érte, akkor fog érni valamit.