Szóval eltelt a karácsony, és félig már kinyitottak a kultúrintézmények. Mivel kicsiny városkánkban izgalommal várjuk, hogy felépüljön az új könyvtár, addig pedig - szomorúan, nyilván - az Aranykutyában művelődtünk ezúttal. Valahol a második és a harmadik meggysöröm között térünk rá arra - az én kedves barátommal -, hogy a kommunikáció az oka mindennek. Pontosabban annak a hiánya.
Ha jobban belegondolunk, háborúk robbantak ki azért, mert valakik nem voltak hajlandóak beszélni egymással, vagy mert nem voltak őszinték egymáshoz. Így hát, miért is ne, korunknak is ez a legnagyobb problémája, hogy az emberek valahogy nem beszélnek egymással, vagy nem úgy, ahogy kéne. Így történhet meg az, hogy egy győri pedagógust megkésel az egyik tanítványa. Pedig mennyivel egyszerűbb lett volna, ha a problémáját jelzi valakinek, kezdve az érintett tanártól az igazgatóig. De nem, ő a bökőt választotta, amivel jó eséllyel kukázta le az élete első felét biztosan, és nagy rá a sansz, hogy a másodikat is.
Közben elkalandozunk némileg, hogy a női mell, az pontosan milyen méretnél és hány évesen kezd el a gravitáció irányába ereszkedni, és elmerengünk rajta, hogy férfiként mekkora mérföldkő, amikor ezt felismerjük, hogy igen, egyik mell sem marad feszes örökké, legalábbis természetesen formájában.
Ugyanakkor mindig visszatérünk rá, hogy milyen fontos dolog ez az őszinte vélemény-nyilvánítás. Például, hogy ha én normálisan tudnék kommunikálni és nem lennék ilyen sznob sértődős, akkor nem is blogolnék - szegezi nekem az én drága beszélgetőtársam, és nem siet hozzátenni, hogy azáltal, hogy most ezen megsértődök, megint csak őt igazolom. Nem mondom, vérbeli huszonkettes csapdája ez, és nem is marad vég nélkül a gondolatmenet. Hiszen ilyen problémái mindenkinek vannak, és mindenki ugyanezt éli meg így vagy úgy, mégsem írja le ezt egy blogon a többség, így lehet, nekem sem kéne, hiszen továbbléphetnék rajta, ahogy mindenki más - teszi hozzá.
Talán igaza is van, csak valahogy az is van, hogy szeretek írni. Valakinek jól esik kibeszélni a gondját, nekem meg jól esik leírni, mert úgy érzem, hogy ha valami pinceszerver utolsó bitmorzsáin is, de nyoma marad a soraimnak, akkor azt talán megtalálja majd valaki, akinek éppen erre lesz szüksége, hogy más is volt már így mint ő, vagy más ilyen hülye is van, mint ő. Akkor ürül ki a fejemből a nyomás érzése, ha leírom, kiírom magamból. Ezt csak az érti igazán, aki szintén ír. Bár vajmi kevesen lehetnek, mert a mai emberek többségének túlzott erőfeszítés elolvasni kettő sornál többet.
Aztán ahogy hazafelé ballagok, gondoltam még megírom neki, hogy a női mell végstádiuma nem az, amikor megereszkedik, hanem amikor majd le is ereszt. És ha már így rendesen lekommunikáltuk, hogy minden szaron meg tudok sértődni, legyen róla írás is. De azért innen is csókoltatom (mert tudom, hogy olvassa), és remélem, nem sértődik meg. Vagy ha mégis, rendesen lekommunikáljuk majd egy következő kör meggysör mellett, ugye? Minden irónia nélkül ;)
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.