Rohantam az elmúlt napokban mindenfelé. Nem újdonság ez, mindenki rohant. Lehet csak annyiból volt másabb, hogy nem tipikusan karácsonyos dolgok miatt rohantam. Hol egy barátomnak segítettem, hol a saját vackaimat terelgettem, de nem volt az a kimondott karácsonyi láz. Sem karácsonyi hangulat.
Tanakodtam legyen-e fa. Ez az utóbbi években mindig kérdés, mert azok az értékek, amik nekem fontosak, nagyon billegtek az elmúlt pár évben. A család, meg a szeretet, azok csak olyan súlytalanok lettek. Ahogy így beszélgettek ismerősökkel, más is volt így ezzel, mármint hogy karácsonyi hangulata, na az egyáltalán nem volt. A bevásárlást is elintéztem 23-án és 24-én délelőtt, két részletben, mert nem volt tömeg. Talán egy zsúfoltabb szombat délelőtthöz tudnám hasonlítani az emberek tömegét. Nem volt kígyózó sor a pénztárnál, sem lerabolt polcok. Ahogy gurulok egyik üzletből a másikba, elhaladva a klasszikus fenyőfaárus telepek mellett azt látom, hogy 24-én délben még bőséggel van fájuk. Mi történt a karácsonnyal? Mi történt az ünneppel? Hol vannak az emberek?
Talán besokalltak, talán csak mindenkinek egyszerre lett elege. Elege a megfelelési kényszerből, az őrült költekezésből, a veszekedésekből, a stresszből, a rohanásból, az olyan emberekkel levésből, akiket rokonnak nevez, de valójában nem is ismeri. Könnyű ma már szeretni, és könnyű ma már utálni is, könnyű és erőtlen minden gesztus. Egyszerű látni a másikat, nincsenek már távolságok. Mennyit ér a telefonhívásom, ha bármikor beszélhetek a másikkal órákat? Mennyit ér eljutni Párizsba, ha fapadossal oda-vissza ötezerből megjárom? Mennyit ér a karácsonyi ajándék, ha simán megrendelem és kihozzák? Mennyit ér a vagyon, ha van pénz lóvéra? Hol az ünnep ha minden napom lehet ünnep? Ha bármikor bulizhatok, akkor abban mi a felemelő?
Régen még 5-10 embernek akartunk megfelelni karácsonykor, ma már csak 1-2-nek. Legyen ajándék a gyereknek, meg esetleg a páromnak, aztán többi meg örüljön, hogy láthat. Beleborzongok, hogy inkább egyedül akartam lenni szent este, mint a családommal, mert úgy éreztem, jobban érezném magam egyedül. A végén talán már fa sem lesz, ki tudja.
Aztán valahogy ráébredtem, hogy az ellensúly hiányzik. Hiányzik a nehézség a hétköznapokból, hiányzik az elszakítottság a másiktól. Vajon jobban akarnám látni anyámat, ha nem láthatnám hónapokig, mint most, amikor bármikor láthatnám (de nem látom mégse)? Vajon nagyobb ünnep lenne a karácsony, ha nem lenne egész évben karácsony meg vásárlási láz? Értékesebb lenne a szülinapi ajándék, ha nem rendelnénk magunknak minden héten valamit? Vajon jobban megbecsülnénk meglevő szeretteinket, ha veszélyben lennék? Hiányzik az ellensúly, mert valaminek értéke, csak másvalamivel szemben van. Azért prémium ez az autó, mert a többi nem az - teszem azt. Azért ünnep a karácsony, mert a többi nap baromira nem volt az.
Habár örülök, hogy a mindennapokban kicsit kevésbé küzdelmes az élet, mégis, hiányoznak a várva várt ünnepek, hiányzik a várakozás emléke, a viszontlátás öröme, a régi idők karácsonya. Mikor még nem azért volt apróság az ajándék, mert nem akartunk költeni, hanem mert egy apróságot is baromi nehéz volt előteremteni. A "jut" örömét felváltotta a "jár" keserűsége. A lét elviselhetetlen könnyűsége.
Azért végül lett fa. Rendes, környezetpusztító vágott, nem mű, mint régen. Legalább ennyi maradjon, de ettől még egyedül vagyok.
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.