Cuore sportivo

2019/07/30. - írta: GTV1986

Ezúttal egy másik szenvedélyemről fogok írni nektek, ami pedig a nők helyett ezúttal az autók. Kocsit vettem a héten, és az ehhez vezető útról fogok írni. Inkább az érzelmi oldalát ragadnám meg, mert azt, hogy mennyi hulladék van a használtautó piacon, milyen flegma a nepper, és hogyan próbálnak átverni/lehúzni, ezt már megénekelték mások, sokszor. 

A cuore sportivo olaszul annyit jelent, hogy sportos szív, ami alfás körökben elterjedt mondás. Durván a 2000-es évekig, ha ránéztünk egy alfára, a sportosság volt az első, ami eszünkbe jutott. Fájdalmasan szép forma, sportkocsikat igéző belterek, pörgős motorok, és persze mindegyik pirosban nézett ki a legjobban. Ezek súlyos általánosítások, de egy laikus nagyjából így látta, és én sem volnék más. Ha birtokoltál egy ilyen autót, nyugodtan mondhattad, hogy a te szíved sportos. Összességében, az vett Alfa Romeot, aki a vezetést az élményért szerette, adott a szépségre, amire még visszatérünk. 

Valahol a zsigulizással kezdődött nálam ez, hogy szeretjük az autózást. Tíz év zsigulizás pedig nem múlik el nyomtalanul. Életem 23. életévében döntöttem úgy, hogy szükségem van egy négykerekű járműre, akkor még csak hobbiból, illetve hajtott a birtoklási vágy, hogy nekem is legyen kocsim. Akkoriban még nem volt meg az autóval járás kényszere. Egyetemista voltam, jellemzően busszal és vonattal mentem mindenhová, így a zsigulim a parkolóban várta a hétvégéket, amikor lett időm vele foglalkozni. Mondhatni ez volt az uras autóm. Persze elromlott, mint minden zsiguli, így rendszeressé vált hétvégente egy kis szerelés. Jellemzően apróságok, úgy mint karburátor pucolás, gyújtás ellenőrzés, tömítés csere. Jól összekoszoltam magamat, és elégedetten konstatáltam, hogy ezt is megjavítottam. Szép időszak ez, mert ez egy alkotó tevékenység. Ha nem volt időm vagy pénzem egy javításra, hát elnapoltam. Majd megcsinálom a jövő héten, vagy a jövő hónapban. 

Szerettem a közösséget is. Bújni a fórumot, túrni az okkultizmussal felérő megoldások között, hogy kevesebbet fogyasszon és hozzá jobban menjen. Menni a garázsukban régi-új alkatrészeket felhalmozó, majd onnan kiárusító fórumtársakhoz, ahol a vételár mellé némi megalázkodó hálával is fizettél, hiszen "örülj hogy lehet kapni" azt a csetreszt aranyárban. Elmentem találkozókra, ahol előtte még waxoltam a kocsit, hogy szép legyen. Sosem felejtem el, amikor egyik barátommal együtt mentünk, de előtte még cseréljünk reggel kardántengelyt az ő kocsiján. Minket ez nem zavart, sőt. Jót nevettünk a saját őrültségünkön, hogy míg más nyugiba issza otthon a kávét, közben a soha el nem romló Volkswagenjében, Opeljében, Skodájában gyönyörködik, addig mi melós ruhában már hajnalban cseréljük a kardántengelyt. Vagy csak egy random januári éjszaka a -10 fokban cserélni a csupa olajos vezérműláncot a kocsibeállón úgy, hogy nem cseppenhet le az olaj, mert új a viacolor. Mindig belefért munka után egy kis koszolás, de talán kellett is, hogy jobban érezzük magunkat.

Ahogy eltelt pár év - és leginkább ez a munkába állással összeköthető - eladtam a zsigulimat, és az egyre megbízhatóbb autók felé haladtam. Lett egy öreg Volvom, amit bár kellett szerelni, mégsem volt az a zsigulis öröm a végén. Jött az Octáviám, amin kijavítva az elhanyagolt dolgokat, igazából sosem romlott el. Cserébe a vezetési élményt már csak netes szócikkekben találtam, ha kerestem. Végül megérkezünk a Seat Toledomhoz, amivel már negyedik éve járok, és legjobb autó a világon, mert nem romlik el. Ez is megkapja a rendszeres karbantartást, mindent kicserélek idő előtt, amiről tudom, hogy el fog romlani, így sosem térdel le. Ugyanakkor nem szeretem. Nem szerettem meg az 1.9 Tdi motort, ami megy, mint a zsírozott villám, miközben 5 liternél többet nem lehet lenyomni a torkán. Nem szerettem meg a megbízhatóságát, a kényelmét, mert hiányzott valami.

A feketén füstölés öröme valahogy nem jött át

Ezt ahhoz tudnám hasonlítani, mint amikor volt egy barátnőm, akiben semmi tűz nem volt. Jól megvoltunk, de szenvedély nélkül. A végére már úgy éreztem, hogy megpenészedem ebben a meleg pocsolyában. A Seattal is így vagyok, hogy már le se mosom sokszor. Bevágom az ajtaját, közben átfut az agyamon a gondolat: nem szeretlek. Pedig szegény mindent megtesz, hogy szeressem, de unatkozom. A nőknél is hiába a bomba test, ha nincs meg hozzá a sokat sejtető fehérnemű. Mert valójában nem a szépségre izgulunk, hanem arra, hogy de milyen szép lehet ott a ruha alatt. Hogy kitaláljam, hogy felfedezzem, hogy megdolgozzak azért, hogy leimádkozzam róla azt a darab textilt. Valami ilyesmit jelentett a zsiguli szerelése, hogy egyszer jó lesz. Persze sose lett jó, de a felfedezés és az elfáradás öröme, az ott volt benne. 

Valamikor még a zsigulizós időben fedeztem a hahun egy kocsit, ami akkor és ott nagyon betalált. Egy tűzpiros (mi más) Alfa Romeo Sprint Zagato. Valami négymillióért árulták a ritka sportkocsit, aztán meg háromért, de az én akkori anyagi körülményeimnek mindegy is volt. Tudtam, hogy sosem tudnám megvenni, pláne fenntartani, de jól esett nézni az otromba, de mégis gyönyörű kockaságát, a 3 pár kiskocka lámpáját, a másmilyenségét, a vadságát. Pedig ez az autó ronda mint a bűn, főleg hátulról. Mégis azt éreztem, hogy annyi tűz van benne, mint egy olasz nőben. Egyszer kell egy ilyen, vagy majdnem ilyen. 

Amikor megjelent a 159-es Alfa Romeo, akkor majdnem ezt éreztem. Pláne amikor még csak a Need for Speedben láttuk először a Brerát, a 159-es coupé változatát. Leesett állal néztük, hogy úristen, hát így is lehet autót rajzolni? Akkoriban a nép számára a a Suzuki Ignis meg a Skoda Fábia jelentette a valamit. Olcsó, szürke, semmitmondó célszerszámok. Na de ez a Brera, ez valami olyan, ami lyukat ütött a világban a 3 pár kerek fényszórójával, a vonalaival, és nagy seggével. Ami olyan, amibe kedvem lenne belemarkolni. Annyira dinamikus forma, hogy úgy érzed, akkor is 120-szal megy, amikor áll. Órákig, napokig, sőt, hetekig tudnám térdelve, zokogva nézni a részleteit, hogy mennyire szép, a csőműszerek, a 3 kis műszer a vezető felé fordított középkonzolon, a sportülések, az oldalindexek és az ajtókilincsek formájának harmóniája. 

Ahogy telt az idő én kezdek megöregedni, és a Brera sem fiatal már, így elérhető közelségbe került a megvásárlása. Kéne venni egy Brerát, fogant meg bennem a gondolat, úgy 2 évvel ezelőtt. Néha volt olyan ami tetszett, de akkor jöttek a vekengő ismerősök, hogy hülye vagyok, meg rontást hozok az életemre. Mert az Alfa az elromlik, az nem jó autó, ha egyáltalán az autó jelzőt kiérdemli. Aztán néha voltak észérvek is, hogy vállalkozó vagyok, és egy vállalkozónak megbízható autó kell, mert oda kell érni helyekre. Persze, de mégis akkor mikor vegyek ilyet? Fiatalon azért ne, mert nincs pénz, középkorúan azért ne, mert a stabilitás kell, idősen meg azért ne mert nem kell az már nekem. Szóval az összes észérv ellenére nekiálltam Brerákat nézegetni a szabadnapjaimon.

Elmentem megnézni néhányat, és sajnos a hazai példányok lesújtó állapotától eltekintve, ez nem egy kimondott élményautó. Igen tudom, több helyen is elmondják, hogy ez nem sportkocsi, hanem Gran Tourismo. Csendes, kényelmes, hosszú utakra alkalmas, sportkocsis külsejű autó. Mégis, engem nagyon zavar, hogy egy Alfa Romeoból hiányzik a sportos szív. A kocsi továbbra is gyönyörű, de sokat elmond a problémáról, hogy a dízelmotorral mozog legjobban ez az autó. DÍZEL MOTORRAL!!! Amiben annyi a szenvedély, mint Amy Schumer külsejében. A próbakörök alatt azt éreztem, hogy jó autó ez, mint egy Volkswagen. Hiányzott a motorok trombitálása, a tapadás érzése a kanyarokban. Csak azt éreztem, hogy egy 2 tonnás dögöt terelgetek a sávban. Mint egy túlsúlyos, de vonzó nő az ágyban, aki bár sokat tud, de hamar kifárad. 

Amy Schumer

Megint ott álltam - mint már életemben sokszor - hogy megnyertem valamit, de már nincs meg a tárgynyeremény. Élményautóznék, de mivel? Végül elkezdtem nézegetni az Alfa GTV-ket, ami kb úgy néz ki, mint egy Sprint Zagato és a Brera szerelemgyereke. Még ék forma, furcsa, de azért vérpezsdítő külső, és ez még (talán az utolsó) igazi sportautó az Alfa kínálatából. Jó, ott a 4C meg a 8C, de az nem a halandóknak van. Még benne van a bugi, még akkor is, ha a kisebbik kétezres motorral lehet csak kapni emberi áron. Aki szeret élményautózni, az tudja, hogy az élmény nem a motorerőben lakik. Persze kell hozzá, de a jó futómű, rendes fék, éneklő motor és direkt kormányzás sokkal többet tesz ehhez hozzá.

Átnyálazva a magyar - kemény 8 autóból álló - kínálatot, végül lecsaptam egyre. Második autónak, feketét, piros bőr belsővel. Ezek nem makulátlan kocsik, nagyon nem. De nem volt összetörve, ami egy sportkocsinál elég jó érv a vásárlás mellett, illetve a galvanizált kaszni nem is rozsdásodik. Kell foglalkozni vele, sok apróságot meg kell javítani. Viszont a második autóság előnye, hogy nem kell sietni a javítással. Majd apránként, hétvégente mindig megcsinálok egy kicsit, és egyszer csak összeáll.

Szóval eme hosszú út végén mégis lesz Cuore Sportivo, büszke Alfa tulajdonos lettem, mert szenvedély nélkül lehet élni, de nem érdemes.

Szólj hozzá!

Falak

2019/07/02. - írta: GTV1986

Amikor úgy döntöttem közel egy éve, hogy nyitni fogok az emberek felé, még magam sem gondoltam, hogy ennyire nehéz feladat lesz. Az sem volt egyszerű, hogy leküzdjem a magam köré éptett falakat, de mi a helyzet azzal, amit más épített saját magának? 

Az elmúlt évben nem kevés embert ismertem meg, és be kell valljam, ennyire sérült és agresszív társadalommal baromi nehéz boldogulni. Mert mire szocializáltak minkez az elmúlt évtizedek? Hogy aki hozzám szól, az biztos akar valamit. Leszól, lehúz, rám melegíti a szarját. Nem lehet odamenni valakihez és azt mondani neki, hogy jófej vagy, mert egy zavart és gyanakvó pillantást kapsz cserébe. 

Ezen kívül az emberek szeretnek szenvedni. Szeretik magukat bezárni a dobozba, hogy nekik csak ennyi jut. Ilyen a munka, ekkora paraszt a párom, nem tudok lefogyni, nincs hová elmenni, nincs mit felvenni, és a boltban is punnyadt a zöldség. A nagytöbbség nem fogja azt mondani, hogy változtatok, hogy keresek jobbat, hogy ettől jobbat/szebbet/többet érdemlek. És ha valakinek megpróbálod elmagyarázni, hogy sokkal többre is képes, akkor ezt teherként éli meg. Mert neki jó így, kicsiben, mert ezért is kell erőfeszítést tenni, de csak kicsit. A nagy az nem kell, abba elfáradna, viszont az elvárás az megvan, hogy kéne a jobb. Ezt tanultuk a tréner világból, hogy tenni nem kell a dolgokért, csak be kell vonzani. Hogy elhiszed, hogy neked jár az Audi és akkor kiadja, hitelből. 

Ezek az emberek nincsenek másképp a társas kapcsolataikkal sem. Lehetőleg senki ne akarjon hozzájuk közel kerülni, mert ha mégis, akkor abba nekik is energiát kéne fektetni. Ha te elmondod, hogy milyen napod volt, akkor neki is el kéne mondania, és nem akarja. Időt és munkát beletenni egy barátságba azt nem, csak kitaposni a másikat, mint egy rossz cipőt. Legyen kitől kölcsönkérni, vagy legyen kivel félrelépni, és lehetőleg azonnal váljon köddé az illető, ha meguntam. Ezt simán eljátszák emberek, hogy több hónapnyi barátkozás, ismerkedés után egyszercsak közlik, minden előjel nélkül, hogy akkor ők nem kívánják ezt folytatni, és légyszives ne keresd őket többet. Mint lámpa, ha lecsavarom, Ne élj, mikor nem akarom - Szabó Lőrinc: Semmiért egészen

És akkor itt vagy te, egyedül, aki szeretnél barátokat, ismerősöket, párkapcsolatot, és azzal szembesülsz, hogy mindenki elvenne belőled valamit, de senkitől sem kapsz vissza semmit. Sőt, ha egyedülálló vagy, akkor meg vagy bélyegezve, mint egy leprás, hogy te mást nem is akarhatsz, mint eljutni a lányok bugyijába. Ha szingli vagy, akkor ne is szóljál a másikhoz, húzz innen a picsába! Nem mindig mondják, de látod a szemükben, hogy kellemetlen vagy, pedig csak megkérdezted mennyi az idő. Ezt még a régi ismerősök is eljátszák ilyenkor, hogy még a wécére is félve mennek ki, nehogy kettesben hagyják veled az asszonyt, mert még a végén - mint egy ragadozó - lecsapsz!

De mi a tanulság? Nem a saját falaidat nehéz lebontani, hanem a másét. Különben hiába bajlódtál a sajátoddal, attól még egyedül vagy. 

 

Szólj hozzá!

Hétvégi koncert és a pogózás

2019/06/30. - írta: GTV1986

Tegnap nagyon odatettük magunkat Tatán, a Víz, Zene és Virág Fesztiválon. Összeálltam egy haverommal, hogy csapassunk egyet a Paddy and the Rats koncerten, aminek a munkásságát mindketten igencsak kedveljük a zenekar indulása óta. Számomra már csak a fesztiválon derült ki, hogy lesz előtte még Lord koncert is, ami külön nagy öröm, hiszen azt is szeretjük. 

A Víz, Zene és Virág Fesztiválnak régrenyúló hagyományai vannak. Ámbár fesztivál a neve, de nem egy klasszik sátras fesztivál. Inkább egy 3 napig tartó családi nap, koncertekkel. Némi lézengés, és egy jól elfogyasztott michelin csillagos árú rántotthús után bele is csaptunk a Lord koncertbe. Azért volt nagyon jó, mert a 6 évestől a 70 évesig minden korosztály ott volt. Kulturáltan csápolt mindenki, lőtték a fotókat. Nagyjából a közönség első 1/3-ig jutottunk, mindenféle tülekedés nélkül. Nagyszerű bulit csaptak a bácsik a színpadon, verettünk a Kifutok a világbólra, térdeltünk a Vándorra. Nagy élmény volt és őszintén mondom, menjen el mindenki Lord koncertre, mert nagyon barátságos a tömeg, és jó hangulatot csinál a zenekar!

A Lord után következett kb 45 perc dizsi DJ Dominikkal. Nem volt rossz, de nekem annyira nem jött most be a pumpálós hands-up zene két metal koncert közt. Gyors WC- és sörkör után be is helyezkedtünk az első sorba, ekkor még voltak a kordon mellett lyukak. Időben beálltunk, mert valljuk be, kevés nagyszerűbb dolog van egy koncerten, mint az első sor. Szorítunk még helyet magunk mellett egy nagyobb darab fószernek, meg egy párnak, mert nem vagyunk p*naféltősek. A hangolás alatt megbeszéljük, hogy a Lord hangosítása nem volt a helyzet magaslatán, és reméljük a Paddy jobb lesz. Jobb is lett, elkezdődött a nagyon kemény csiholás a zenekar gitárosától, amit magasba emelt kezekkel jutalmaztunk. My Sharona, Ghost from the Barrow, Join the riot. A heves riffekre hamar kialakult mögöttünk a zúzda, avagy a pogózó társaság, és itt álljunk meg egy szóra.

Értem, hogy kutúrális gyökere van, meg nincsen metal koncert pogo nélkül, de aki a zúzda szélén találja magát, és történetesen semmi kedve nincs pogózni, az nagyon megszívja. Azért is érzem, hogy itt valami nincs rendben, mert egy 30-50 fős pogózó társaság jókedve miatt 100 ember szív. Ennek is megvannak a szabályai, bármilyen hihetetlen. A pogózás célja a zenére való közös ugrálás, tánc öröme és nem a lökdösődés. Ehhez képest inkább egy csürhéhez tudnám hasonlítani, akik totál készen az alkoholtól terebélyes slamdancebe kezdenek. Ennek köszönhetően többeknek abból áll a koncert, hogy próbálja odébbtaszítani a figyelmetlen pogózókat, és megpróbál állva maradni, miközben semmit, de tényleg semmit nem tud élvezni a zenéből és a zenekar játékából. El kéne jutnunk lassan oda, hogy a bármennyire is felszabadult érzés egy koncerten a tömegben szórakozni, tekintettel kellene lenni a mellettem-előttem-mögöttem állóra is! Pláne, hogy vannak a tömegben kiscsajok 150 centivel és 50 kilóval, akiknek sokkal nagyobb metal-szíve van, mint némelyik fejkendősnek, viszont nem annyira pattan vissza róluk a 90 kilós rockerállat. 

Azoknak meg külön gratula, akik megpróbálják az első sorba verekedni magunkat úgy, hogy ők nem álltak végig 45 perc discot, csak hogy pont ott állhassanak. Az első sor azoké, akik "korán keltek", akik feltétlen rajongói a zenekarnak, akik kilométereket sétáltak a szimatszatyorral a vállukon, mert a belépőre és egy vízre volt pénz, de a helyijáratra már nem. A fanatikusoké, akik az abszolút kedvencükért jöttek ide. Nagyon nem szép dolog erősebb kutya közösül alapon megpróbálni elvenni ezt tőlük. De ha ez így fog menni a jövőben, miattam jöhetnek, én véreb leszek. Valakit pofán is vertek tőlünk odébb ezért, amiért a zenekar a tömeg lenyugtatásául eljátszotta nekünk a Tavaszi szél vizet áraszt c. dalt. Oltári élmény volt! Mármint a zene, a gyereknek a pofon nyilván nem :)

Visszatérve a koncertre, az utóbbi időszak legjobb élményét adta nekem a Paddy and the rats. A rángatózók és pogózok ellenére jót buliztunk. Szórtunk a metálvillát, mint ha nem lenne holnap, és térdeltünk a Freedomra. Tikkadtan, eufórikus állapotban értünk a végére, de nagyon megérte, és legközelebb is ott leszünk, bármelyik sorban

Szólj hozzá!

HRV - Szívfrekvencia-variabilitás, érthetően

2019/06/24. - írta: GTV1986

Ha sportolsz, vagy igyekszel aktívan élni, akkor hasznos lesz ez a cikk. Amúgy meg erősen réteg téma, és nem is biztos, hogy elsőre világos lesz, hogy melyik érték mire is jó. Megpróbálok rendet tenni a fejekben.

Először is, azért kellett nekem beleásnom magam ebbe a kiváló témába, mert a kisebb polgári vagyonért megvásárolt Garmin sportórám nem képes kiírni normálisan a regenerációt, amikor kíváncsi vagyok rá. Azaz de, közvetlenül futás után. Bocs, akkor pont arra koncentráltam, hogy ne haljak meg... De amikor érzem, hogy ez nem sült el a legjobban, és kéne tudom, hogy hány napig leszek hadirokkant, na akkor aztán kereshetem ezt az információt az órában. Köszi Garmin, cuki vagy! A Polar bezzeg kiírja, és elég pontosan. Na, ennyit a vekengésről.

A regenerációról talán már beszéltünk. Ez az az időszak, amit sportolás után pihenéssel töltesz el. A szervezet ilyenkor piheni ki a sportolás során elszenvedett stresszt, tölti vissza a tápanyag raktárait és építi fel az új izomszöveteket. A legtöbb sportóra ad erről valamiféle tájékoztatást, hogy pontosan meddig tart ez a folyamat. Ezt az adatot a szívfrekvencia-variabilitásból (továbbiakban HRV) számolja ki. Ezt egy pulzusmérő övvel és egy okostelefonnal is gyorsan megmérhetjük, majd kapunk egy rakás nyers adatot, amivel egyszerű halandóként nem tudunk kezdeni semmit. A népi interneten pedig nincs egy nyomorult oldal, ahová beüthetnénk ezeket az értékeket, és kiírná, hogy "Édes öcsém, te most nagyon szopóágon vagy!", vagy valami.

De mi is az a HRV konkrétan? 

Köszönhetően a technológiai fejlődésnek számos okoseszközben, így okosórában (pl Apple Watch, Polar, Garmin, Suunto, stb) és okostelefonban is elérhető ez a mérés, amiről senki nem tudja, hogy pontosan micsoda. A mérés a következőképpen zajlik:

- felcsatolod a pulzusmérő övedet (optikai és beépített pulzusmérő nem jó, mert nem pontos! De mérni attól még lehet vele)

- állva és egyenletesen lélegezve elindítod a mérést

- ami 3-5 percen keresztül méri a pulzusodat

- és a végén kiír egy csomó idegen adatot

A HRV (Hearth rate variability) a szívfrekvencia variabilitást jelenti. Ez nagyjából azt jelenti, hogy a puzuszámunkban nem csak annyi adat van, hogy hányat üt a szív percenként, hanem jóval több is. Ha sokkal kisebb méretekben gondolkodunk, rendeteg adat van még a pulzusban. A HRV konkrétan a szív két leütésének nagyságát, illetve a kettő közötti időt méri mikroszekundumokban. Mivel a szív nem egy metronóm, az az mindig máskor és más nagyságút üt (variability), ezért kapunk egy rakás adatot átlagolva, meg százalékban. A HRV mérés Magyarországon kb olyan, mint a tengert látni, vagy teslát vezetni, azaz hallotunk már róla, hogy valaki csinált ilyet, de alapvetően távoli dolog. Így ne is számítsunk arra, hogy egy mezei háziorvos, pláne a szomszéd segíteni tud megfejteni, hogy mire is jó. Ellenben az USA területén ez egy aranystandard, ami nem tudom mit jelent, de a lényeg, hogy ott komolyan használják. Ennek köszönhetően angolul magunkra tudunk zúdítani egy csomó mérést, tanulmányt, számunkra feleslegesen bonyolult adatot. 

Mire jó?

A HRV a vegetatív idegrendszer állapotát tudja nekünk megmondani. Az autonóm (vegetatív) idegrendszer és a belső elválasztású mirigyek rendszere (endokrin rendszer) szabályozza a szervezet belső környezetét, tehát alapvető szerepük van a homeostasis fenntartásában. A következőkben ismertetjük az autonóm idegrendszer szerkezeti felépítését, kapcsolatait az idegrendszer más részeivel és az endokrin rendszerrel, felsőbb központjainak irányító működéseit (by wikipédia). 

Azért vegetatív, mert te - halandó emberként - a sajátodat nem tudod szabályozni olyan egyszerűen. Ellenben ha tudjuk, hogy milyen állapotban van, akkor tudunk annak megfelelően, edzeni, étkezni, szükség esetén orvost felkeresni.

Jó hír, hogy már szűkül a kör, ugyanis a vegetatív idegrendszernek csak két nagy része van: a szimparikus idegrendszer és a paraszimpatikus idegrendszer.

A szimpatikus idegrendszer: A szimpatikus rendszer funkciója, hogy felkészítse a szervezetet a hirtelen nagyobb terhelések elviselésére. Hatására a szívritmus fokozódik, a bőr és a belek arteriolái összehúzódnak, a vázizmoké kitágulnak, és a vérnyomás emelkedik. A vér eloszlása megváltozik úgy, hogy csökken a bőr és a gyomor-bél rendszer (gastrointestinalis tractus) vérellátása, több vér kerül az agyba, a szívbe és a vázizmokba. Ehhez társul még, hogy a szimpatikus idegek a pupillákat kitágítják; gátolják a hörgők, a belek és a hólyag falának simaizomatát; zárják a záróizmokat (sphinctereket). A szőrszálak fölmerednek és verejtékezés indul meg. A szimpatikus idegrendszer a gerincvelői efferens kirajzásból, két szimpatikus dúcláncból (truncus sympathicus), fontos ágakból, fonatokból és regionális ganglionokból áll (by wikipédia)

A paraszimpatikus idegrendszer: Az autonóm idegrendszer paraszimpatikus részének működése az energia megőrzésére és újratermelésére irányul. A szívritmus csökken, a pupillák összeszűkülnek, a perisztaltika és a mirigyek kiválasztó működése fokozódik, a záróizmok megnyílnak, és a hólyag simaizomzata összehúzódik (by wikipédia)

A két rendszer úgy működik, mint egy inga, vagy az egyik vagy a másik aktívabb. Hétköznapian a szimpatikus idegrendszer felel a stresszért, hogy le tudjunk küzdeni akadályokat az életben. Pl ha sportolunk, küzdünk a munkahelyen, betegek vagyunk, akkor a szervezet ezt a rendszert működteti jobban. Ha pihenünk, jógázunk, regenerálódunk, megtaláljuk a lelki békét és zenmesterek leszünk, akkor pedig a paraszimpatikus idegrendszer dolgozik. 

Na, innentől mindenki el tudja dönteni, hogy saccra melyik működik nála jobban. Nagy tételben mernék fogadni a szimpatikusra. 

Oké, de mi van a számokkal? 

Ha számok konkrét jelentésére vagy kíváncsi, akkor itt egy angol nyelvű oldal, google translate a barátod, keresd ki amire kíváncsi vagy. Egyszerűen felesleges, mert nem tudsz vele mire menni. Viszont, vannak erre kiváló appok, amik megmondják ezeket a számokat is, de még ki is értékelik! Ilyen például a méltán népszerű Elite HRV. Van telefonos applikáció, többféle mérés lehetséges, és ingyenes. 

Természetesen ez is csak akkor működik, ha betartjuk a javaslatokat. Például minden nap mérünk HRV-t, ugyanabban az időpontban, mert egy mérés nem mérés. Ugyanis az érték elemezhetősége egy rakás adattól függ, úgy mint kor, nem, edzettség, kipihentség, éhség, betegség stb. A program néhány nap után szép grafikont rajzol nekünk és kiírja, hogy a szimpatikus, vagy a paraszimpatikus idegrendszerünk aktív-e, és tanácsot is ad, hogyan kéne a másik oldalra billenteni. Sportolóként ez nagyjából annyit jelent, hogy ha szimpatikus túl aktív, akkor tarts pihenőnapot, jógázzál, végezz regenerációs edzést. Ha a paraszimpatikus, akkor pedig ideje felülni a bringára, elmenni futni egyet, vagy lemenni a terembe. Ha túl szélsőséges értékeket kapunk, és nem tudunk rajta változtatni, akkor pedig ideje elballagni a háziorvosunkhoz. A túlzott szimpatikus idegrendszeri aktivitást például okozhatja magas vérnyomás. 

Nagyjából ennyit bírtam kibogozni nektek a témában. Nyilván nem egy orvosi szaklap precizitásával, de talán adtam egy képet arról, hogy miként használd ezt a mérést. Ha van egy jó sportorvosod, háziorvosod, kardiológusod, neurológusod, aki segít ezeknek a méréseknek az elemzésében, akkor külön mákod van. Habár sajnos a mai magyar egészségügyi helyzetben vajmi kevesen vagyunk ilyen szerencsések. Összegezve, mérj HRV-t, előzd meg a bajt, sportolj sokat, és élj egészségesen!

Szólj hozzá!

Mikortól engedd be a párod az otthonodba?

2019/06/23. - írta: GTV1986

Jött egy gondolatom erről, hogy a párunkat mikor és mennyire engedjük be az otthonunkba. Elvégre mégis életünk szerelméről van szó, aki jó esteben gyermekeink anyja/apja lesz. De mégis mikor, meg mennyire legyen ő az életünk része?

Szokás mondani, hogy ez bizalmi kérdés, hogy az ember mikor viszi fel magához a párját, pláne mikor ad neki kulcsot a lakásához. Azt gondolom, ez praktikus okokból következik be először, és talán túl hamar is. Elvégre ki akar folyton moziba menni, meg folyton összeegyeztetni, mikor végez a másik a munkahelyén? Adsz neki egy kulcsot, aztán le van tudva. Gondolnád legalább is, hogy ez ennyire egyszerű. 

Valójában onnantól, hogy a másik feljár hozzánk, az életünk része lesz. Elkezd jelen lenni az életterünkben. Először egy fogkefe, aztán a ruhái, majd lesz saját bögréje, meg hozza a fikuszt is. A végén azon kapod magad, hogy tele lett a fürdőszoba, meg akkor is el kell mosogatnod, ha neked még ráérne. A beengedésnél itt elő is jön, hogy érdemes fokozatosnak lenni. Elvégre lehet, hogy a másiknak lesz egy csomó hülyesége, amit te nem viselsz el magad körül, de neki pedig szüksége lenne rá, hogy otthon érezze magát. Lehetnek ezek igen bosszantó tulajdonságok is, mint például, hogy szanaszét legyenek a hajszálai, vagy csak csukott/nyitott ablaknál tud aludni, neked meg az ellenkezője kéne. Bármennyire is szereted, a te otthonod az a te otthonod, és preferálnád a saját hülyeségeidet, amit már egy közös otthonban nem feltétlen tehetnél meg. Tehát nem vagytok egyenrangúak a te otthonodban, még akkor sem, ha kulcsot adtál a másiknak. 

És mi van, ha megromlik a viszony? Szokták mondani, hogy ha gyerekkel kell közölni a szülőnek, hogy elválnak, akkor aznap valami olyat egyen a gyerek, amit nem szeret, mert ez után biztos, hogy utálni fogja. Hát, így van ez a majdnem közös otthonnal is. Senki sem szeretne egy olyan helyen tartózkodni, ahol valami kellemetlenség éri. Pláne nem, ha kvázi kettészakad az élete. Te sem szívesen mész át a patak egyik partjáról a másikra a köveken, ha egyszer már beleestél. Így az történhet, hogy az otthonodban, a testmeleg teknőspáncélodban kerül kimondásra a boldogító "nem", akkor a másiknak nyilván esze ágában sem fog többet ott tartózkodni. De könnyen lehet, hogy te sem akarnál, csak neked muszáj. Mert ha elviszi a holmiját, attól még kötni fogod a másikat a lakáshoz. Hol ült, hol evett, hogy aludt, mit utált, mit szeretett. Eszedbe fog jutni a bútorokról, a falakról, még akkor is, ha nem akarod. Csak te nem tudsz onnan elmenni, pláne, ha a lakás a tiéd. Megteheted, hogy kifestesz, meg lecseréled a bútorokat egy nagyobb polgári vagyonért, de ezzel sem biztos, hogy elfedted a problémát. De mit tehetsz?

Például törekszel a mértékletességre. Hogy csak akkor engedj be valakit az életedbe, amikor tényleg azt gondolod, hogy szeretnéd oda azt a valakit. Továbbá jobb, ha tőlem tudod, hogy sosem lesz egyenrangú fél a másik, amíg nem közösen választottátok ki az otthonotokat, a bútorokat, a színeket, az illatokat. Tehát addig is tudatosítsd magadban, hogy ez egyelőre a te otthonod, bármennyit is jár oda a másik. Ha szeretnél vele közöset, beszéljétek meg, és költözzetek össze, de máshol. Akár először egy albérletben, ami könnyen felmondható, ha mégsem működik ez nektek. Ha nem megy, legalább a szakítás miatt gyűlölt lakásból vissza tudsz menni a sajátodba, vagy máshová. 

Ezek nekem is egész friss felismerések. Sajnos belekerültem én is abba a cipőbe, hogy már nem szeretek itt lakni, ahol. Egyszerűen túl sok az emlék, túl sok ebből a rossz érzést keltő. Segít is abban, hogy elköltözzek nemsokára. Az azonban biztos, hogy az új helyemen körültekintőbb leszek. Vigyázzatok, ne kerüljetek bele ebbe a csapdába, mert később lehet inni a levét. 

Szólj hozzá!

Engedhetek az elvárásokból?

2019/06/07. - írta: GTV1986

A néhány hete történt párkapcsolati krízisem, amin keresztül mentem, felvetett bennem néhány kérdést. Keresem rájuk a választ, de nem lelem. Amikor már benéztem minden kő alá, meg hánytam-vetettem a kérdéseimet a fejemben - történetesen, hogy miért nem működnek a párkapcsolataim - nem egy barát/ismerős mondta, hogy lehet, hogy kicsit engedni kéne az elvárásokból. Az elvárásokból, ízlelgessük kicsit.

Azt szoktam mondani, hogy az emberben a párkapcsolat egy űr, ami egyre nagyobb lesz, ahogy öregszünk. Kezdetben még ez az űr egészen kicsi. Kamaszodó gyerekként megközelítőleg annyit jelent, hogy vegyen észre valaki. Aztán eltelik egy kis idő, és már észrevettek. Ilyenkor tágul az űr, hogy akkor most már nézzen ki így, legyen olyan a haja, legyen népszerű, vagány, stb. Ha megint megtaláltuk életünk szerelmét, akkor megint tágul egy kicsit az űr, és már az is fontos lesz, hogy legyen céltudatos, legyen jó szakmája, később pedig egzisztenciája, kultúrája, hasonló érdekélődési köre. Mire az életünk végéhez közelítünk ez az űr már akkora, hogy legfeljebb egy ember tudja betölteni. 

Mert hogy az űrt be kell töltenie valakinek, különben üres az életünk. Vágyunk a párkapcsolatra, hogy legyen velünk valaki. Mindazonáltal ha valaki kevesebbet nyújt, mint a bennem tátongó hiány, akkor hamar lankad a másik iránt az érdeklődésünk. Ha pedig többet akar nyújtani, mint amire vágyunk, úgy érezzük, hogy összenyom, hogy az ő világa alatt összeroskad a sajátunk. 

Én hiszem, hogy ez így van, mert eddig még nem nagyon hallottam ennél jobb elméletet. Amikor a barátaim azt mondják, hogy adjam lejjebb az igényeket, akkor valójában arról próbálnak meggyőzni, hogy túl nagy az üresség bennem, és be kéne töltse valami kisebb/kevesebb. Mondhatnám, hogy legyen, de akkor hazudnék, hisz a betöltenő luk pontosan ugyanakkora, mint eddig. Egy darabig persze el tudom titkolni egy új kapcsolatban a másik elől, hogy szeretnék családot, hogy nem vágyom már bulizásra, hogy szeretnék nyugodt életet, milyen jövőt képzelek el, és hogy hol. De aztán hiába próbálnék meggyőzni például egy szegedi lányt arról, hogy valójában én Szombathelyen szeretnék lakni. Vagy a nőt, aki nem szeretne gyereket soha, hogy én márpedig hármat szeretnék. Őszintén hittem, hogy az előző kapcsolatom lesz az igazi. Sokszor szinte várom, hogy megjelenik az ajtóban, hogy csak vicc volt az egész. Hogy az jön vissza, akire mindig is vágytam. Hogy olyan lesz majd, mint amikor hittem benne, hogy másmilyen, mint amilyen. De az ajtón nem kopog senki, és a telefonon sem jelenik meg már a száma. Elengedtem, ő pedig elment...

Lejjebb adhatom akkor az igényeimet? Nem tudnám. Egyszerűen azért, mert vagyok valamilyen, szereztem élettapasztalatokat, és megalkottam a világomat. Az elnyomott vágyakból pedig csalódottság lesz, majd ismét vágy. Mit tehetek? Várok, keresek, kutatok valaki után, aki be tudja tölteni a hiányt az életemben. Ahogy az idő telik, az űr egyre nagyobb lesz, és az megfelelő valakinek a megtalálása egyre nehezebb. Istenem, segíts, hogy jól döntsek! 

Szólj hozzá!

A harmincas válság

2019/06/01. - írta: GTV1986

Harminc éves lettem én, igaz, már vagy két és fél éve. Akkor nem éreztem mérföldkőnek, de manapság egyre jobban érzem, hogy tényleg vízválasztó a dátum, avagy elválik-e a sz*r a májtól. 

A húszas éveink leginkább a karrierről és a párválasztásról szólnak. Amikor még azt gondolod ráérsz, meg van időd jól csinálni. A miénk a világ, és mindenbe belekóstolunk kicsit. Kirepülünk az iskolapadból (már aki...), és kezdődik a munka, az önálló élet, az otthonteremtés, és elkezdenek menni az évek. Csak úgy eltelik a hétköznapok szürkeségében néhány hét, aztán már újra karácsony van. Olyankor mindenki vesz egy nagy levegőt, és megállapítja, hogy jövőre kicsit jobban kell majd tolni, kell egy kicsit több lóvé. Na majd jövőre! - és ez így megy, évről évre.

Ahogy elhagyjuk a 25. születésnapot, jön a para, hogy kevesebb van már a 30-ig, mint amennyi eltelt a 20-tól. Meg hát baromi gyorsan eltelt ez az 5 év. Tudat alatt hiperventillálsz és kapkodsz. Család? Még fasorban sincs. A cégnél is még csak asszisztens vagyok. Meg kéne már csinálni azt a nyelvvizsgát. Nyaralni voltam mostanában? Bali szép hely, mindig el akartam menni. De rég nem buliztam egy jót!

Majd a gondolatot tettek követik. El kéne menni valahová. Vagy kéne még hódítani, esetleg gyereket szülni. Mert 30 fölött vége mindennek, onnan már csak lefelé vezet az út - legalább is ezt mantrázod magadnak. Mert 30 felett már nem tanulsz, szülsz, gyúrsz, mozdulsz olyan könnyen. Harminc felett már megereszkednek dolgok, és nincs egészség, csak tünetmentes napok. 

Aztán ott van egyszercsak a 30. születésnap. Bekopogtat, vagy rád rúgja az ajtót, de megjön, mint a mikulás. Te meg ott állsz letolt gatyával, hogy de még nem vagy kész! Még kéne élni kicsit! Jó, már kell az előnyös ruha, de azért még kinézek valahogy! Nem is olyan rég még versenyszerűen sportoltam, most meg lihegek a lépcsőn. Jó, van egy pasim/csajom, de az is milyen már! Esetleg az esküvőt letudtam, na. Még csak most vettük fel a hitelt a másfél szobás panelra. Gyerek előtt még ki kéne tisztázni.

Veszel egy kutyát, nekiállsz futni. A munkahelyeden eddig elítélted a "felfelé nyalni, lefelé taposni" módszert, na de majd most! Az embert/nőt kirúgod. Kell a fiatalabb, hisz te is azt hiszed az vagy még (Hitted!). A szűrővizsgálatok lassan erősen ajánlottak lesznek, és a fogorvos sem csak két lyukas fogat töm be. Kocsiból is kéne egy újabb, tévéből is egy nagyobb. Hisz annyit dolgoztál már, megérdemled. Egy iPhone is kigurulhatna, borból sem a legalsó polcról.

A negyvenes frusztrációkat már le is szarod. Minek foglalkozni vele, hiszen elmúltál 30. Arra a kis időre már minek? Pedig ha belegondolsz, hogy az ember az életének csak alig egynegyedét tölti el fiatalon, akkor el is engedhetnéd a fentieket. Nem biztos, hogy attól vagy valaki, hogy le vagy gyúrva és szolizva. Értelmet nyer a kultúra, meg hogy van eszed, esetleg értesz is valamihez. Életed párja sem lesz más ember attól, hogy te már nem szívesen vagy otthon sem melltartó nélkül. Tegyél magadnak egy szivességet, és akassz le egy hobbit! 

Szólj hozzá!

Individualista-e vagy?

2019/02/01. - írta: GTV1986

"Az individualizmus kifejezés egy erkölcsi rendszert, egy politikai, társadalmi szemléletmódot, gondolkodást jelent, amelyben az egyén áll a középpontban, a saját magárahagyottságával és szabadságával. Az individualisták az egyéni célok és vágyak elérését állítják a középpontba, elvetve a külső befolyást, jöjjön az akár társadalomtól, államtól vagy más egyéntől, csoportosulástól vagy intézménytől. Az individualizmus szembehelyezkedik a holizmussal, a kollektivizmussal, a fasizmussal, a kommunalizmussal, az etatizmussal, a totalitarianizmussal és a kommunitarianizmussal, amelyek mind arra épülnek hogy bizonyos közösségi vagy csoportérdekek, szocietális célkitűzések, esetleg faji vagy nemzeti alapú érdekközösségek elsőbbséget élveznek az egyéni boldogulással szemben. Az individualisták nem fogadják el a hagyomány vagy a vallás jelentette kötött moralitást sem mint az egyéni választás lehetséges korlátait. Külön figyelmet érdemel az individualisták és az egoisták kapcsolata: az önmegvalósítást hirdető eszmerendszert fel lehet fogni az önzés netovábbjának is, miközben többen felhívják a figyelmet arra, hogy pont az önmegvalósító alapvetés ad lehetőséget arra, hogy kilépjünk az önzés korlátai közül, és szabadon tegyünk másokért. Azzal is érvelnek, hogy az önmagát megvalósító individuum nem önző, amíg nem károsít másokat." - a Wikipédia az individulaizmusról.

Gondoltam beszéljünk róla, hogy néz ez ki a hétköznapokban. Mást sem látok, mint hogy az emberek, a kortársaim, és az utánam következők hajtják ezt az új, fényesnek tűnő biciklit, amit individualizmusnak nevezünk. Valójában ha a végére érünk megértjük, hogy az önzésből sosem lesz önmegvalósítás, mert az ember társas lény. 

Az önzés alattomosan kúszik be az életünkbe. Anyáink sokszor észre sem veszik, hogy a testvérünket elnyomva törekszünk a nagyobb darab csokit megkaparintani. Már kisgyerekként kialakul bennünk, hogy ez vagy az a játék az enyém, és minél többminden az enyém, annál inkább vágyom a mégtöbbre. Az iskolában is hamar felfedezzük, hogy rúgni egyet a rosszabb tanulón verbálisan, mindig egy fél jeggyel jobbat jelent nekünk a következő felelésnél. A párválasztásnál is azt, aki ad nekem valamit, egyel jobb élményt, egyel több figyelmet, mint az előző. Adni valamit cserébe? Talán, duzzogva, de nem sokat, és nem sokáig. Csak amennyi még engem nem korlátoz. Barátból is csak azt, aki megerősít. Aki egy kicsit is ellent mond a terveimnek, az már menjen az anyjába! Hiszen ő is hol tart már? A kanyarba sincs hozzám képest! A szüleinket nyíltan vagy - jobb esetben - csak magunkban lenézzük, nem tiszteljük. Hűség a munkaadónknak? Ugyan már! Ott többet adnak, átmegyek. Aztán majd onnan is dobbantok egy fél év múlva, hogy a végén külföldről ugathassam le általánosítva az összes magyar munkahelyet. De azért magyar maradok, vagy félnémet, hogy leköphessem az otthoniakat. A családalapítást meg eltolom (főleg a nőknél). Egy évvel, vagy öttel? Ki tudja? Mert még össze akarom tenni a lóvét egy jobb kocsira, egy - szigorúan saját - lakásra. Meg küldönben is, engedjem el a jó fizetésemet? Menjen tönkre az életem egy gyerek miatt? Közösködni bárkivel? Függni egy férfi fizetésétől? Várjak a fürdőre reggelente? Vagy egy válásnál majd osztozkodni kelljen, és ne jusson nekem elég? Akkor inkább nem is kell. Majd csak így járogatunk, jó az. És ha már van egy gyerek? Összerakni egy lakásra, ellenni az egy szem gyerekkel, aztán sose többet összeállni egy férfival. 

A férfiak meg vegyék csak meg az 500 lovas kocsit, meg a legénylakást, és vigyenek el évente kétszer a tengerhez nyaralni. Agglegénynek lenni úgyis divat. Elbábozni, hogy még mindig 25 vagyok a negyvenhez közel. Vagy harmincnak lenni a hatvanhoz közel. Tartani 2-3 barátnőt, és ügyelni arra, hogy véletlenül se fussanak össze. Külön baráti kört fenntartani mindegyikhez, az a biztos. A gyerekem meg héderel valahol a hülye picsa anyjával. Hol érdekel? Majd - jó esetben - küldök egy kis pénzt havonta, aztán már le is tudtam a "kötelességem". Ha "véletlenül" összejön még egy gyerek, azt nem vállalni, letagadni, hogy anyjához valaha is közöm volt. Annak is volt vagy 5-6 pasija mellettem, tuti!

A végén persze mindenki rájön, hogy önzés, az élményhabzsolás, felhalmozott javak, a tudás, mind csak akkor ér valamit, ha van akivel megoszthatom. A tudtat, hogy segítettem valakin, és talán ő is segít majd rajtam. Tartozni valahová, valakihez sokkal többet ér, mint bármi, amit pénzért vehetsz. Hogy milyen kizsigerelni érzelmileg a másikat csak akkor tudod meg igazán, ha téged is kihasznált már valaki, aztán le se szarta, hogy mit csinált veled. Bizony, felelősséget vállalni, kiállni valakiért, közösségbe tartozni, családot alapítani a legnagyobb és legnehezebb feladat manapság. Pedig milyen egyszerűen hangzik...

1 komment

Fércelt álmaim tavaly, és most

2019/01/10. - írta: GTV1986

Elég komolyat mentünk tavaly, a körülményekhez képest :D Megkésve bár, de törve nem, arra gondoltam, hogy fussuk át gyorsan, mi is történt tavaly. Illetve férceljünk össze néhány álmot az idei évről, hogy hogyan lenne jó. Aztán meglátjuk, hogyan lesz.

Tényeg nem húznám hosszúra, így csak vázlatosanszedtem össze a tavalyi évet:

- 26 poszt született az okosságaimról, amiben volt hideg és meleg is

- Kezdésnek a Szerető c. bejegyzés volt a legolvasottabb. Legyetek észnél, tényleg. Kerüljétek el az ilyen szituációt, ha csak lehet. 

- Sikeresen kimásztam a depressziómból, ami nagy szó. Ehhez nagyban hozzájárultak a nehéz, de jóravaló döntések, hiszen mint azt ma már mindenki tudja, bizonyos dolgokat el kell engedni, mint a fagyos lejtőn érkező 40 tonnás kamiont. Továbbá nagy segítségemre volt a sport, és a túrázás mint új hobbi. Erről volt is egy kiváló bejegyzés, amit mai állás szerint 1344-en olvastatok. 

- A depressziómból való kilábalás végére a pontot egy új párkapcsolat hozta el az életemben. De róla csak érintőleg írok. Ezt az álmot inkább megtartom magamnak :)

- Kihullott a hajam, aztán visszanőtt. Ezt is a depressziós lelkiállapotom számlájára írom. Hozzátenném, hogy nem lett 100%-os az eredmény, de mondjuk 98%, amit már aláírok. Idén már a gyógyszert is elhagytam, meglátjuk, hogy visszatér-e a rettegett hajhullás. Drukkoljatok, hogy ne.

- Ami a legnagyobbat ment 15629 megtekintéssel, az A kamionos szakma 10 legnagyobb hazugsága. Gondolom felkapta a kamionos társadalom, azért látták ennyien. Kaptam érte hideget és meleget. Egy szubjektív vélemény volt, már amennyire egy leblogolt vélemény lehet magánvélemény, de most sem gondolom másképp. 

Nagyjából ez volt a tavalyi év. Idénre még csak nagyvonalakban találtam ki, hogy mit is szeretnék. Biztosan folytatom a bringázást és a túrázást. A bringázással most úgy vagyok, hogy a jelenlegi kerékpárom képességeit kezdem kimaxolni. Hiába, fejlődés van. A túrázás viszont még nagyon gyerekcipőben jár. Jó lenne folytatni a kéktúrát, illetve megejteni sátorozós, többnapos túrákat is. A kamionos pálya elhagyását is megkezdtem. De erről majd hosszabban akkor, ha minden adott a profilváltáshoz, viszont ez még évekbe telik. Az év végén tervben volt, hogy elkezdek egy podcast adást is, azonban ez egyelőre nagyon parkolópályára került. Lehet lesz valamiféle modernizálás írott tartalomról audio vagy video irányba, még meglátjuk. Törekedni fogok rá, hogy a sok munka mellett legyen móka is, amiről beszámolhatok nektek. Ennyi lett volna az összefoglaló, jönnek az új postok ezerrel!

Addig is kövessetek engem Facebookon, hogy ne maradjatok le az okkoságaimról ;)

 

Szólj hozzá!

Kötődésekről

2018/07/29. - írta: GTV1986

Most nyilván ki fogok nyitni néhány bicskát a zsebekben, de ez a publikálás már csak ilyen dolog. Mondanám, hogy akinek nem inge, ne vegye magára, azonban úgyis lesz olyan részlet ebben a cikkben, ami ismerős lesz, vagy tudsz valakit, akire ráillik majd. Végső soron, mindig csak rólatok írok, nem magamról. 

14949532-288-k566846.jpg

Hová lettek a randevúk? A felelősség, a vállalás, hogy felvállallak téged. Igen, hogy akármilyen is vagy, úgy egyben, jó és rossz, kellesz nekem. Hogy úgy hiányzik mindened, még az is, amit nem szeretek. És ha nem kellek, hát nem mondod, csak eltűnsz. Pont nem érsz rá, telefont nem veszed fel, leszarsz, nagy ívben kerülsz. Mi lett a nőinkből? Az imádatunk tárgyából, akik múzsái voltak a művészetnek. Hol van a szenvedélyes szerelem, amiért valakik valahol meghaltak? Hol van az a féltés, ami háborúkat robbantott ki? Hol vannak azok a törékeny nők?

Szextárgyak lettek. Elinfláltuk őket magazinok címlapján, meg aljas megjegyzésekkel szombat délutánokon a haverok előtt. Ezekből a dolgokból már csak a villogás maradt, az éhség csillapítása, a kielégülés. Csak arra kellettek, hogy önnön nagyságunkat ünnepeljük. Látjátok, ilyen csajom van! És ha már nem olyan, akkor eldobom, mint egy mocskos rongyot, amibe beletöröltem a legkedvesebb szervem az aktus után. Hol van már az "egészségben, betegségben"? Ez csak egy rossz vicc lett, amit senki sem gondol már komolyan. Majd elválok, aztán újra nősülök! Vagy nem nősülök, leszarom. Divat lett leszarni mindent. Akkor vagy te a király, ha minél nagyobb, fontosabb, és jelentőségteljesebb dolgot tudsz simán-lazán leszarni, mert akkor lesz, aki felnéz rád a retardált társadalomból, hogy te mekkora király vagy, mert még ezt is le bírtad szarni.

33461-angry-wife-1200_1200w_tn.jpg

Aztán mit gondol egy elhasznált, kihasznált, csalódott nő, amikor megjelenik neki egy férfi? Egy értékrenddel, egzisztenciával, humorral, normális gondolkodással (nem én!) rendelkező férfi? Hogy ez kamu. Ez nem igaz, ilyen nincs. Ez megint csak egy marketing bullshit, hogy megdugjanak és leköpjenek a végén. Majd ahelyett, hogy elhinné, és elfogadná, csak lesajnálja azt a szerencsétlent. Te még hiszel a szerelemben? Tökre megérdemelnél valakit, aki szeret. Mondjuk nem engem, de valakit. Valakit, akit még nem tettek tönkre más suttyó buzik. Csak hát nincs már ilyen, mindegyiket lelki nyomorékká tettük.

Innen szép nyerni. Sajnos ki kell jelentenem, hogy a mai világban nem az a bátor, aki elmegy a háborúba, legyőzi a hétfejű sárkányt, hanem aki mer szeretni, legalább egy kicsit. Pártállástól, nemtől és vallási hovatartozástól függetlenül. 

 

 

Szólj hozzá!
süti beállítások módosítása