Mindig is szerettem különcnek lenni, még akkor is, amikor épp a levét ittam. Ez egy olyan dolog, amivé bárki válhat, ha eléggé merész. Hogy szemléltessem, miről is beszélek, egy egyszerű példát hoznék, és ezért lehet, hogy sokan meg fogtok kövezni. Mégpedig, hogy az átlagosság a gyáva emberek luxusa, akik köszönik, inkább a pálya szélén maradnak. Beállni a versenybe, erőltetni, izzadni, küzdeni, na azt köszönik, nem kérik. Ha játszanának, nem lennének sikeresek, mert nem akarják felrakni a tétet a pirosra vagy a feketére, inkább tesznek mindkettőre, és mindig annyit nyernek, hogy annál a pénznél maradjanak, amivel elkezdték a játékot. Nincs kockázat, nincs veszteség, nincs nyereség.
A különcség tehát bátorság, aminek megvan az ára. Vegyük például sokszor cikkeim témájául szolgáló új hobbiautómat, az Alfa Romeot. A szar olasszal járni semmi estre sem logikus. Tisztában vagyok vele, hogy Alfa Romeoval járni költségesebb, mint egy megbízható, német autóval. Jobban kopik, vannak nyűgjei, többet fogyaszt, ugyanakkor jobb vele menni, imádok ránézni. Megfizetem tehát a felárát annak, hogy ilyen autóval járhassak. De miért csinálok ilyet? Miért akarok többet kiadni valamiért, amikor az átlagos olcsóbb? Mert szeretem ezt a feltartott középső ujjat. Szeretem, hogy nem alkuszok meg, hogy keresem a szenvedélyt, még ha az életemmel is fizetek érte. Én vagyok aki kimondja, aki meglépi, aki összehozza, mert többet akar az élettől, mint egy barátok közt epizódot hétköznap esténként. Aki tisztel, ezért tisztel.
Ugyanakkor, aki megvet, ezért vet meg. Mert a különcségem rámutat mások egyszerűségére, és ez sértő. Pedig nem másoknál akarok jobb lenni, csak saját magamnál. Ők azok, akik kárörvendenek, ha a szar, olasz kocsim nem indul be, akik élhetetlennek neveznek, amikor befürdök a szenvedélyes nővel, mert nem a biztonságos egyszerűt választottam, akik azt mondják, hogy úgy kell nekem, amikor kirúgtak egy munkahelyről a nagy pofám miatt. Hát ez a különcködés erkölcsi felára, az emberek megvetése.
Akkor sem lennék más. Talán ha akarnék se tudnék, mert van az a kevés ember, aki felnéz rám, és tudom, hogy miattuk érdemes képviselni a másik oldalt. Előfordul, hogy találok még egy ilyen hülyét, mint én, az pedig diadal nekem, mert egymásra ismerünk a másikban. Ez mi szövetségünk, a nem-átlagosok szektája. Ó kapitány, kapitányom!
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.