,,A tehetség csendben alakul ki, de a jellem a világ viharaiban."
- Johann Wolfgang von Goethe
Krisz és Julcsi, ha tehették, minden idejüket együtt töltötték. Először nevettek rajtuk a többiek, aztán már csak úgy emlegették őket, hogy "akriszmegajulcsi". Az óvodában játszották együtt a Bolygó Kapitányát, egymás mellé kellett tenni az ágyukat a délutáni alváshoz, és együtt keresték a dombokat hazafelé, amire lecsüccsenhetnek egy mondóka erejéig. Julcsi hétvégén is szívesen időzött kedvenc barátjánál, mert otthon úgy érezte, hogy olykor felrobban a levegő is. Élvezte a békét, amit Krisz félszeg világa hozott neki. Csodás két év volt ez mindkettejük számára.
Míg nem, egy hűvös csütörtök reggelen, mikor Krisz a süni csoport ajtaján belépett, nem találta kis barátját. Pedig Julcsi mindig hamarabb szokott jönni, mert ők még az apukájával óvodába menet megállnak az utca elején a kisboltnál, hogy apu egy doboz kiváló minőségű, illatos fekete színű cigarettával és az aznapi Kisalföld újsággal üljön ismét a volán mögé. Biztos késik. Hősünk addig reggelizni sem akart, hiszen aznap lekváros kenyér volt, ő pedig mindig rákente a saját adagjáról a lekvár Julcsiéra, mert amaz nagyon szerette a málnás ízt. De most nem volt kinek adja. Hol lehet? Krisz izgatott lett a mellkasában hangosan verdeső szívétől, amely mint ha a sötétben kotorászott volna a párja után. Nem volt meg, nem jött többé. Óvoda után Krisz sietett haza, hogy apuval gyorsan menjenek Julcsiék házához, de ott nem találtak senkit. Apu az éppen hazaérkező szomszédokkal próbált beszélni. Fontos emberek jöttek, és elvitték őket, nem tudni hová...
Hősünk úgy érezte, a tao ezúttal kizökkent megszokott üteméből. A világ többé nem volt számára a béke és a megnyugvás szigete. Várta minden reggel Julcsit, és sosem engedte, hogy a reggelinél más üljön mellé. Űr volt a szívében, amit nem tudott más betömni. Az őszre tél jött, majd a télre tavasz, az óvodára pedig az iskolás évek. Krisz - szülei támogatására - hamar rájött, hogy az elfoglaltság hasznos, leköti őt. Így esett, hogy Krisz felhagyott a mesevilágok kreálásával, játékait akkurátusan dobozba gyűjtötte, és a tanulásba temetkezett. Mire elkezdődött az iskola, már egészen szépen tudott olvasni, kivéve a dupla betűket. Csukott szemmel is el tudott számolni százig, és olyan kézügyességgel húzta az egyeneseket festékkel a papírra, hogy társai irigységgel vegyes kíváncsisággal figyelték, amint alkot. Ő volt az egyetlen, aki szabad kézzel közel tökéletes kört tudott felrajzolni a táblára. Így a matematika tanárnő büszkén hívta ki a táblához halmazokat kanyarintani, ha arról volt szó. A zeneiskolát viszont nem szerette. Untatta, mert a zongoratanár lassan beszélt. Egyébként gyorsan fejlődött. Mire felső tagozatba ment, a városi hangversenyen Giacomo Puccini Le Villi című librettóját kísérte zongorán, amikor a szerelmesét elhagyó vőlegényt a Fekete-erdőben kóborló elhagyott lányok lelkei halálra táncoltatják. Lassan elhalványult kedves Julcsijának emléke. Csak a legerősebb képek maradtak meg, valahol mélyen.
Ennek ellenére az űr nem szűnt, de kisebb sem lett Krisz szívében. Mire középiskolába ment, csak azt tudta, hiányérzete van, de sosem tudta igazán, hogy miért. Krisz a szende kisfiúból szende kamasz lett. Majdnem elérte a 180 centi magasságot, széles vállai lettek, de 70 kilónál alig nyomott többet. Az osztályban mindig balról a harmadik padban ült, az ablak mellett. De nem azért, hogy a szép időben révedezzen, milyen jó lenne rúgni odakint a bőrt, hanem mindig az esőt várta, és a zúzmarát az ablakon. Olyankor - nem is igazán tudta miért - úgy érezte, nem csak az ő hangulata komor, és a társa lett egy kicsit a többi ember is. Utálta az antidepresszánsokat, amiket az anyja készített ki neki minden reggel, mert ha bevette, nem tudott a kottából játszani délután alla turca.
A szerelem mondhatni érdekelte, de azt élvezte, hogy valamiért a lányok egy része zavarba jön, ha meglátják, pláne a koncertek után. Voltak köztük olyanok, akiket Krisz szépnek talált. Egyet-egyet olykor elhívott moziba, vagy sétálni a Deák téri parkba, de sosem kötötte le igazán egy lány sem. Két hét, vagy két nap, mindegy volt. Nem is nagyon értette, hogy a lányok miért lesznek dühösek, amikor a hétvégi randi után, hétfőn egy másik lányt csókol meg a folyosón, de tulajdonképpen nem is érdekelte.
Hogy hősünket az édesanyja ne cseszegesse folyton, amiért egyedül tölti a délutánjait, ezért vagy az utca végén az nyugdíjas autószerelő mesternek festett a veterán motorok tankjára csíkot, külön erre a célra vásárolt hosszúszőrű borzszőr ecsettel, vagy a helyi biliárdklubban múlatta az időt. Nem volt egy selyemkesztyűs bajnok de Feri nevű cimborájával rendszeresen járt ide, mert jó volt nézni a golyókat, meg addig is elment az idő.
Így teltek hát a mindennapok Krisz számára. Hedonista nem lett, de maximalista igen. Minden untatta előbb vagy utóbb, legyen az ember, tárgy vagy alkotás. Csak az érdekelte, hogy kihozza az adott dologból a maximumot, majd másikat keresett helyette. Mindenki csak porszem volt neki ideig-óráig a tao viharában, ami már lassan 10 éve tartott Krisz életében. Békét nem érzett, mindig csak a legküzdendő akadályt látta, hogy meg kell mászni minden hegyet, és magába kell szívni, amit csak lehet. Unalmasan lökték a golyókat a biliárdklubban azon a májusi szombat estén is, amikor nem várt társaság lépett be hősünk törzshelyének ajtaján...