Megérett pár gondolat az elmúlt héten, és elég velősre sikerült. Ez a pár sor leginkább a kritikusaimnak szól, akiktől megkapom a frankót, persze csak sunyiba. Főleg azoktól, akikkel 3 mondatot beszéltem összesen 10 év alatt.
Tény, hogy életem nem kimondottan papírforma, és le lehet köpni verbálisan - vagy konkrétan is - azért ahogy zajlik élet körülöttem az utóbbi időben. Mindezen embereknek üzenném, hogy én legalább nem vagyok műanyag! Nem próbálom eljátszani, hogy minden szép és jó, és ha visszaolvassátok a cikkeket ezen a blogon is, akkor is láthatjátok, hogy nekem is van örömöm, fájdalmam, nehézségem, és a hozzá tartozó küzdelem. Élek, nyomom, keresem, találom, gondolom, újragondolom, megfogalmazom, megbabonázom. Igen, nincsen családom, és nem terelgetem a gyerekeimet sem, és ez sem véletlen. Mert ahogy szétnézek az ismerősi körökben kurvára kevés a működő példa, és valahogy azt gondoltam, hogy nem jó ez így. Még nem tudom, hogy lesz jó, de így nem jó. Az egy maradandó emlék, amikor körbekérdeztem egy éve az ismerősök közt, még a távolabbiaktól is, hogy boldogok-e, és - el nem hiszed! - senki sem mondta hogy boldog lenne! Senki! Akkor most éljem az életem egy papírforma szerint, amiben senki nem boldog, vagy csak egy ideig, aztán meg megmagyarázza magának, hogy jólvanazúgy? Amikor a volt csajaim velem nosztalgiáznak miközben az emberük mellé fekszenek be minden este? Legalább én nem játszom meg magam, és teszek azért, hogy másképp legyen, még akkor is, ha ez egy szélmalomharc.
Akinek meg ez nem tetszik, az élje tovább a jól megcsinált életét, nyomja tele fészt a cukiskodó képeivel, miközben belül minden nap legalább kétszer ordít. Meséld el a világnak, hogy mennyire összejött minden, de leginkább a lakáshitel, a szépruhában tróger munka kispénzért, meg a gyerek attól a pöcsfejtől. De engem ne ítélj meg azért, mert nem tettem hasonlóan. Azért merek nektek ilyeneket mondani, mert egy közös van bennünk, mégpedig hogy társa, na, az egyikünknek sincs. Éveket, a fiatalságomat pazaroltam el olyan nőkre, akik legalább annyira voltak önzőek, mint én. Tudom tudom, olyan ez mint az ajtónyitogatás, de valójában már a legelső ideális volt. Közös célok, meg kompromisszum? Hahaha, csak nem gondolod? Igazából mindenki a saját igazát hajtja a végén, és nem a közös vonatot. Valahol itt van a hiba a fejekben, hogy tanulnánk már meg feláldozni valamit, nem csak ti, én is. De amíg én beszántottam ezeket, addig te még mindig ezt éled, és magyarázod magadnak, hogy majd 5-10 év múlva jöjjél rá. Legyen társad, mert anélkül semmi nem ér semmit. Ha nincs akivel megosszad, az életed csak egy nagy vicc. Egy bohóckodó ganajkupac a világban, semmivel sem több.
Ha meg te vagy a ritka kivétel, őszintén boldog vagy, akkor peace, love, and happyness! ;-) Good vibes only, vagy mi :-D
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.