Szomorúan értesítek mindenkit, hogy Brúnó cica ma hajnal 3:00 óra magasságában békésen elaludt, és kalandjait már az örök vadászmezőkön folytatja. Írtam is egy nekrológot a Facebookra, de a publikálás után mégsem jelent meg, és el is veszett valahol az éterben. Haragudtam is az életünket minden szempontból megnyomorító kék óriásra, aztán rájöttem, hogy Brúnó cica többet érdemel néhány sornál. Ismét az íráshoz fordulok, hogy a nehéz gondolatokkal tudjak mit kezdeni.
2005. májusa volt, amikor én 18 évesen az érettségi szünetet a tanulás helyetti bármi mással töltöttem. Épp költöztünk akkor. Kicsit furcsa számomra a többesszám használata. Mindig azt gondoltam, hogy aki a dolgai intéződéséről többesszámban beszél, az még nem nőtt fel. Nekünk ilyen autónk van, ide megyünk nyaralni, ugye. Azóta kicsit másképp gondolkodom erről; aki így beszél, annak családja van. Ott tartottam, hogy épp költöztünk, de nem túl messzire. Édesanyám úgy gondolta, hogy a - számomra - annyira kényelmes lakásunkat eladja, és megvásárolja a szemben levő +1 szobás illetve nagy erkélyes lakást az addigi erkélytelen helyett. Ennek megfelelően még az előzőben laktunk, de már szembe jártunk át tapétázni, meg ami ezzel jár. Bevallom, semmi kedvem nem volt hozzá, mert a kellemes klímájú, csendes, északi fekvésű szobámat egy délkeleti tájolású, sarok szobára kellett cserélnem, ami klíma nélkül a szigeteletlen panelban egyenlő volt a katlannal nyáron, és éppen kezdett 20 fok fölé menni a hőmérséklet odakint. Utáltam.
Ez talán a legkorábbi képem róla, valamikor 2007 körül. Ha talált egy nyitott szekrényt, dobozt, táskát, azt azonnal elfoglalta. Bocsi a minőségért, de akkoriban ez volt az elérhető.
Mindig szerettem volna háziállatot, de sosem engedte anyám. Ekkoriban, 18 évesen még sokkal merészebben cselekedtem úgy általában, mint most. Naivságból, vagy fene tudja. Így történhetett az, hogy a fejembe vettem, hogy lesz egy cicánk, perzsa. Akkoriban kb annyit tudtam a perzsákról, hogy szépek. Fogalmam sem volt arról, hogy különleges (drága) tápot kell nekik adni, mindenféle vese és légcső problémáik lehetnek, illetve hogy naponta, türelmesen fésülni kell őket. A legyalázott bútorok és a tengernyi szőr a lakásban pedig akkor még távoli dolgok voltak. Böngészve az egykori apróhirdetés oldalakat, egy perzsát 20.000 Ft-ért adtak a tenyésztők, nekem akkortájt sosem volt annyi pénzem egyben. Azonban egy tenyésztő elajándékozott törzskönyves perzsákat, ingyen, ki tudja miért. Írtam neki, jött a fotó, és meg is egyeztünk, hogy elhozom a cicát, mindezt úgy, hogy anyám nem is tudott róla. Másnap a vonat indulása előtt egy órával mondtam meg neki, de nagy meglepetésemre nem cseszett le érte. Mentem, és Kőbánya-Kispest metró végállomáson találkoztam az "eladóval". Vettem egy hordozót, mert persze azom sem volt, áttettük Brúnót, átvettem a papírjait, és irány a metróval majd vonattal haza. Véres volt az egyik füle, mert indulás előtt összeverekedett az egyik társával.
A tiszta ágynemű volt a kedvenc alvóhelye. Szokás mondani, hogy akinek háziállata van, annak mindig szőr borítja a ruháit. Brúnó az alsónadrágos szekrényemben szeretett ejtőzni a legtöbbet, szóval én akkoriban mindig macskaszőrős alsónadrágban jártam.
Brúnó cica akkor már nem volt kölyök, 1 éves volt. Megérkezésünk után azonnal birtokba vette a lakást, nem volt sosem az a szégyellős fajta. A kötelező körbeszaglászás és szekrények alatti lepókhálózás után már komfortosan mozgott a lakásban. Kb azonnal elnyúlt az ágyamon, és elaludt, onnantól ő volt a főnök. Ez kb annyit jelent, hogy sehogy nem engedte magát kidobni az ágyamról. Annyira nem, hogy felhívtam az eladót, hogy ilyenkor mi van. Ez az attitűd, amit sokan bírálnak a macskákban, de valójában nekem mindig egy méltó ellenfél, végül tiszteletreméltó barát volt. Sosem hódolt be, nem lehetett rászoktatni semmire. Ha mégis megpróbáltuk akkor simogatni, amikor ő nem akarja, sűrű karmolásokkal lett gazdagabb a kezünk. Azt pedig, hogy felvegyük a földről kicsit, kimondottan utálta mindig.
Mégis, amikor ő szerette volna, mindig kárpótolt a sok karmolásért. Jött, bújt, dorombolt, és hagyta magát simogatni. Odafeküdt a bokámtól, amikor aludtam, és egy kis zsinórkergetésre mindig rávehető volt. Abban rejlett a kettőnk kapcsolata, hogy ismernem kellett őt, hogy mikor és mit lehet vele. Ha az alkalmas pillanatban találtam meg a simogatással, játékkal akkor a legjobb barátom volt. Sokszor nyúlt el a monitorom tetején, míg én az MSN-t püföltem, és tudtam, hogy a kellő távolságból, de kötődik hozzám. Lehetett volna a lakás bármely szobájában, durmolhatott volna a nappaliban is, de ő mégis mindig ott volt, ahol én. Tesómat és anyámat hasonlóan szerette.
A monitor, és Brúnó. A mai lapos monitorokon már nem tudna így sasolni.
Hogy mit jelent a háziállat, az nehezen leírható. Attól lesz nagyon erős a kapcsolat, hogy mindig ott van veled, és az identitásod része lesz. Én és a macskám, Brúnó cica. Még akkor is így beszéltem róla, mikor már évek óta anyámmal lakott, én pedig 100 kilométerrel odébb. Mindig tudtam, hogy ott van, és láthatom. Sosem haragudott, hogy fél évig nem látott, mindig ugyanazzal a kimért szeretettel várt, mint előtte. Nem ugrott a nyakamba örömében, mint egy kutya tette volna, de elfogadta a jutalomfalatot, a játékot, és a simogatást. Brúnó cica egy biztos pont volt az életemben mindig. Ha barátok és barátnők jöttek és mentek, Brúnó cica ott volt. Ha örültem vagy kétségbe estem, Brúnó cica várt engem haza. Amikor egyetemista voltam, amikor munkanélküli voltam, amikor sokáig dolgoztam, ő ott volt nekem.
Nem a halál vette el tőlem, hanem a kamionozás, ami már oly sok mindentől megfosztott egy maroknyi pénzért. Élénken él bennem az az emlék, amikor 2011-ben anyám már elköltözött (Ez is milyen már, hogy a szülő költözik el, nem a gyerek. Na mindegy, megvolt az oka), én pedig az első kamionos munkahelyemen voltam kezdő, és Brúnó velem lakott. Egy este 7-kor felhívtak, hogy akkor most azonnal kéne menni fuvarba, Hollandia vagy Skócia, mindegy is. Én akkor megmondtam a speditőrnek, hogy nem fogok elmenni, mert van egy macskám és gondoskodnom kell róla, amíg távol vagyok. Nem mentem el dolgozni aznap este, de aztán még hónapokig rajtam röhögtek a kollégák, hogy a macska miatt nem megyek dolgozni. Nem érdekelt már akkor sem, kapják be! Hol vannak most ezek a kollégák? Hol van most az életemben ez a munkahely? Brúnó cica pedig volt, sokáig, ma hajnalig. Még ezen a héten elköltöztettem Brúnót anyámhoz, és többet nem volt a mindennapjaim része. Még kétszer volt nálam 1-1 hétig, amikor anyám nyaralni ment. Bevallom, így volt a legjobb. A következő 10 év kiszámíthatatlanságában nem tudtam volna róla gondoskodni, anyámnak pedig szüksége volt egy társra. Az ő életében is jöttek-mentek a párkapcsolatok, kellett egy stabil társ.
Ez a kép néhány éve készült. Már nem volt fiatal.
Mondanám, hogy Brúnó cica minden előjel nélkül aludt el végleg, de nem így volt. Valójában már évekkel ezelőtt elkezdődött a lassú, de biztos öregkor nála is. Lassabb lett, kevésbé kalandvágyó. Már ki lehetett engedni az udvarra, mert 5 méternél távolabb nem merészkedett az erkélyajtótól. Többet aludt, kicsit többet evett. A legkegyetlenebb az utóbbi fél évben volt vele az élet. Először egyik, majd másik fülére is megsüketült. Majd ugyanígy, mindkét szemére megvakult. Csak szagok alapján tájékozódott, tántorgott. Őszintén szólva nagyon méltatlannak tartottam ezt az életet számára. Annak a cicának, ami rengeteget rohant, vadászott, játszott, most alig vonszolta magát, világtalanul. Volt is vita a családban, hogy elaltassuk-e, mert nem méltó ez őhozzá, és felépülni sem fog már 16 évesen, de anyám nem engedte. Inkább nézte minden nap a küzdelmét, de nem tudta elengedni. Talán jobb is, hogy így történt, és már mi sem veszekszünk ezen. Brúnó cica tegnap este saját takaróján elaludt, és 2021.01.07-én hajnal 3:00-kor álmában, szelíden érte a halál.
Ha kicsit élelmesebb lettem volna, ő lehetett volna Grumpy Cat. Ábrázatával ellentétben nem volt sosem morcos, sőt. Bár a kitágult pupillák súlyos karmolásokat helyeztek kilátásba
Anyám temette el a kertjében lévő hársfa alá. Nekem az utolsó emlékem Brúnóról, hogy karácsonykor megsimogattam és elköszöntem tőle. Vonakodtam megsimogatni, mert csont és bőr volt, pedig rengeteget evett. Szégyellem most magam emiatt, hogy nem köszöntem el tőle méltóbb módon, de a természetes halál többnyire elveszi ezt a lehetőséget az embertől. Ha le kéne írnom, hogy mit érzek most, az nem is a szomorúság lenne, hanem egy hatalmas ürességet érzek. Hiányozni fog! Legyen neked könnyű a föld, kiscicám!
