Jött egy gondolatom erről, hogy a párunkat mikor és mennyire engedjük be az otthonunkba. Elvégre mégis életünk szerelméről van szó, aki jó esteben gyermekeink anyja/apja lesz. De mégis mikor, meg mennyire legyen ő az életünk része?

Szokás mondani, hogy ez bizalmi kérdés, hogy az ember mikor viszi fel magához a párját, pláne mikor ad neki kulcsot a lakásához. Azt gondolom, ez praktikus okokból következik be először, és talán túl hamar is. Elvégre ki akar folyton moziba menni, meg folyton összeegyeztetni, mikor végez a másik a munkahelyén? Adsz neki egy kulcsot, aztán le van tudva. Gondolnád legalább is, hogy ez ennyire egyszerű. 

Valójában onnantól, hogy a másik feljár hozzánk, az életünk része lesz. Elkezd jelen lenni az életterünkben. Először egy fogkefe, aztán a ruhái, majd lesz saját bögréje, meg hozza a fikuszt is. A végén azon kapod magad, hogy tele lett a fürdőszoba, meg akkor is el kell mosogatnod, ha neked még ráérne. A beengedésnél itt elő is jön, hogy érdemes fokozatosnak lenni. Elvégre lehet, hogy a másiknak lesz egy csomó hülyesége, amit te nem viselsz el magad körül, de neki pedig szüksége lenne rá, hogy otthon érezze magát. Lehetnek ezek igen bosszantó tulajdonságok is, mint például, hogy szanaszét legyenek a hajszálai, vagy csak csukott/nyitott ablaknál tud aludni, neked meg az ellenkezője kéne. Bármennyire is szereted, a te otthonod az a te otthonod, és preferálnád a saját hülyeségeidet, amit már egy közös otthonban nem feltétlen tehetnél meg. Tehát nem vagytok egyenrangúak a te otthonodban, még akkor sem, ha kulcsot adtál a másiknak. 

És mi van, ha megromlik a viszony? Szokták mondani, hogy ha gyerekkel kell közölni a szülőnek, hogy elválnak, akkor aznap valami olyat egyen a gyerek, amit nem szeret, mert ez után biztos, hogy utálni fogja. Hát, így van ez a majdnem közös otthonnal is. Senki sem szeretne egy olyan helyen tartózkodni, ahol valami kellemetlenség éri. Pláne nem, ha kvázi kettészakad az élete. Te sem szívesen mész át a patak egyik partjáról a másikra a köveken, ha egyszer már beleestél. Így az történhet, hogy az otthonodban, a testmeleg teknőspáncélodban kerül kimondásra a boldogító "nem", akkor a másiknak nyilván esze ágában sem fog többet ott tartózkodni. De könnyen lehet, hogy te sem akarnál, csak neked muszáj. Mert ha elviszi a holmiját, attól még kötni fogod a másikat a lakáshoz. Hol ült, hol evett, hogy aludt, mit utált, mit szeretett. Eszedbe fog jutni a bútorokról, a falakról, még akkor is, ha nem akarod. Csak te nem tudsz onnan elmenni, pláne, ha a lakás a tiéd. Megteheted, hogy kifestesz, meg lecseréled a bútorokat egy nagyobb polgári vagyonért, de ezzel sem biztos, hogy elfedted a problémát. De mit tehetsz?

Például törekszel a mértékletességre. Hogy csak akkor engedj be valakit az életedbe, amikor tényleg azt gondolod, hogy szeretnéd oda azt a valakit. Továbbá jobb, ha tőlem tudod, hogy sosem lesz egyenrangú fél a másik, amíg nem közösen választottátok ki az otthonotokat, a bútorokat, a színeket, az illatokat. Tehát addig is tudatosítsd magadban, hogy ez egyelőre a te otthonod, bármennyit is jár oda a másik. Ha szeretnél vele közöset, beszéljétek meg, és költözzetek össze, de máshol. Akár először egy albérletben, ami könnyen felmondható, ha mégsem működik ez nektek. Ha nem megy, legalább a szakítás miatt gyűlölt lakásból vissza tudsz menni a sajátodba, vagy máshová. 

Ezek nekem is egész friss felismerések. Sajnos belekerültem én is abba a cipőbe, hogy már nem szeretek itt lakni, ahol. Egyszerűen túl sok az emlék, túl sok ebből a rossz érzést keltő. Segít is abban, hogy elköltözzek nemsokára. Az azonban biztos, hogy az új helyemen körültekintőbb leszek. Vigyázzatok, ne kerüljetek bele ebbe a csapdába, mert később lehet inni a levét. 

Valahogy megérett bennem ez a gondolat is, hogy kéne futni. Nem volt egy gyors folyamat, mert kb 2 év kellett az első gondolattól a tettig. Elsősorban a bringázással függött össze a dolog.

Idestova 4 éve, hogy elkezdtem biciklizni. Akkoriban voltam 128kg és megközelítőleg egy folyómederben heverő kavics lenne a legjobb példa arra, hogy hányszor kellett megmozduljak önmagamtól. Amikor kigurítottam az akkor zsír új city bringámat a szalonból, aznap este még kemény két házkört bele is tettem. Azért annyit, mert nem ment több. 

Nem adtam fel a dolgot, és mindig egyre messzeb mentem. Először csak este tekertem, majd eljártam vele dolgozni, meg próbálgatni, hogy meddig jutok el a bicikliúton. Aztán meglett az első 10km-es táv, meg az első 20-as, majd harapjunk egy nagyot, meglett az 50, ahogyan fél évre rá a 70km is. Ezek a rekordok nem dőltek meg minden nap, végül beálltam a kényelmes 25-30km-es távokra, amiket saccra másfél óra alatt le bírtam tekerni. 1000kcal elégetett kalória megvolt, meg ez úgy időben is belefért heti kétszer, mégis azt éreztem, hogy nem fejlődök. Persze, meg tudnám csinálni megint a 70-t , és akkor kicsit még meghúzom, meglenne a 80-90km is, viszont ezek már hosszú túrák. Elvisznek 3-4 órát, és már nincs akkora sportértéke. Ráadásul kinőttem teljesítményben a bringámat, mert a megfelelő pulzushoz, már kéne egy hosszabb váltó, a gyorsabb haladáshoz pedig keskenyebb gumi, jobb testtartás. Egy szó mint száz, sokba kerülne. 

Akkor kitaláltam, hogy majd én futok, mert ott rövidebb idő alatt tudok több állóképességet magamra húzni. Ugyanis, nem a bicikli drága, hanem az idő. Ha nagyobb távokat rendszeresítek, azzal már elmegy fél nap is, és ez sok, ha csak néhány napot vagyok itthon egy héten. Így jutottam el addig, hogy lett futócipő, meg ruha hozzá, és elmentem futni. Gimi óta először futottam edzés jelleggel, és hozzátenném, hogy már akkor sem ment jól. Ha jól emlékszem vissza, egyetlen egyszer ment 3050m 12 perc alatt, és akkor 14 éves voltam és 70kg. Utána már ez csak romlott, nagyjából 2000-2500 méterre. Most 32 éves vagyok, és 110kg. Innen szép nyerni. 

(a kép illusztráció)

Szóval van cipő, ruha, zene, már csak futni kell. Hajnalban lementem a ház mögötti parkba, és uccu neki, nyomjuk. 4 év bringázás után csak nem lesz gáz. Ki is tűztem egy laza 5 km-es célt, kezdetnek. Aki aktívan fut, és olvassa, itt már gondolom rázza a röhögés. A lényeg, hogy az első meglepetés kemény 450 méter megtétele után jött el zihálás és 170-es pulzus képében. WTF? Nem is értettem, hogy mi történik. Jó, akkor kis séta. Amikor visszaesik a pulzusom 140 környékére, megint nekiiramodok, és ismét huzatom, tiltásig. Ez így ment megveszekedett 17 percig, amire úgy néztem ki, mint egy darab útszéli megrágott kutyaszar. Egyszerűen nem ment tovább, a combjaim, amik mellesleg a legedzettebb testrészeim egy tömbbe összeállva, görcsközeli állapotban, és már 100 méter után 170-nél járt a pulzus. Mi-a-gyász-történik? - gondoltam magamban. Abbahagytam, feljöttem, hogy gyorsan lenyújtsam az izmaimat, mielőtt rámköszönt az egy hétig tartó izomláz fájdalmas pokla. Dupla adag fehérje turmix, extra C vitamin, és az összes űrkaja, ami létezik. 

Végül, ahogy itt ülök, és ezt a cikket körmölöm leesik, hogy nincs anaerob állóképességem. Ugyanúgy nulla ez az érték, mint amikor még dagadt folyami kavics voltam. Hiszen ha belegondolok, a bringázás valójában egy viszonylag lassú, ciklikus, egyenletes erőkifejtés, ami az aerob állóképességnek kedvez. Az elmúlt 4 évben a szervezetem hozzászokott, hogy ráérős tempóban adagolja a tápot az izmokba a mozgáshoz. Ehhez képest a futás egy impulzusszerű, sok tápot igénylő mozgás. Nincs mese, kell a szervezetnek a szénhidrát és a fehérje, de gyorsan. Nem érünk rá zsírokat bontani, meg közepes pulzussal eszetlenkedni. Mert mi történik ha szervezetnek gyorsan kell táp és nincs? Nem zsírt bont, hanem izmot, azaz katabolikus állapotba kerülök.

Mi lesz ezután? Nagy pofon és tanulság volt, az biztos, de abbahagyni nem fogom. Ahogy eljutottam a bringázással is a két házkörtől a Dunapartig, úgy eljutok majd a ház mögötti parktól is a tököm tudja hová, de messzire. Majd megszokom a 170-es pulzust, meg hogy legyenek tele a glikogén raktárak, aztán menni fog ez. Meglátjuk.

A 25-30 éves kor felett már mindenkinek nehezen megy az ismerkedés. A baráti körök kezdenek szétesni, mindenki megházasodik, babázik, elfárad a munkában. Haverok nincsenek, csak munkatársak vannak. A munkatárs pedig nem az a személy, akivel kicsit önfeledt tudsz lenni, hiszen másnap lehet, hogy felhasználja ellened a nyitottságodat. Mi lesz így? Mindenki bezárkózik, próbálja fenntartani az egy-két bizalmasát. Másokkal pedig leépíti a laza kapcsolatot. Mit tehetek én ez ellen?

Magam is belekerültem ebbe a csapdába. Erre sokáig rá sem jöttem, hiszen el voltam foglalva a saját világom felépítésével. A probléma akkor vált égetővé, amikor jött egy olyan élethelyzet-változás, ami után hirtelen szükségem lett volna barátokra, vagy csak haverokra. Akikkel meg lehet inni egy sört nehezebb témák nélkül, akikkel lehet együtt csinálni a kikapcsolódást, bringázni, túrázni, lemenni a balcsihoz egy hétvégére. De ezek nincsenek meg, leépítettem az évek alatt.

Tavaly gondoltam először rá, hogy valahogy össze kellene fogni a város fiatal felnőtteit. Abból indultam ki, hogy más is biztos van így, mint én. Először egy karácsony közeledtével jött a gondolat, hogy mennyi ember van olyankor is egyedül. Aztán jött a gondolat, hogy aki akkor egyedül van, az biztos máskor is sokszor érzi magát nélkülözve. Sokáig nem is beszéltem senkinek erről, csak magamban töprengtem ezen. A dolgon egy cikk változtatott, ami az Indexen jelent meg a HaverVagy közösségről, 10. születésnapjuk alkalmából. Revelláció volt a javából, hogy igen, erre van szükségem! Haveri kapcsolatok építése különféle rendezvényeken. 

Aztán jött az, hogy csak Budapesten van, ahol az ilyesmi sokkal egyszerűbb. Mert az a város sosem alszik, ott nem kunszt megtölteni egy szórakozóhelyet kedden este, van taxi és sofőrszolgálat, de még Mol Limó is. Minden sarkon szembe jön egy újabb étterem, paintball pálya vagy kiállítás. Viszont vidékről ez szívás. Még ha nem is kocsival mennék, akkor is szállást kell találni, ki kell matekolni a menetrendet. Ráadásul ha másnap munka van, akkor lehet hazajönni az éjféli vonattal. 

Elkezdtem beszélni erről az ismerősi körömben, és egyre több visszajelzés érkezett, hogy igen, ők is ezzel szembesülnek. Sokan már a 20-23 évesen érzik a baráti körök lazulását. Belefuthattunk volna a szokásos közhelybe, hogy Tatabányán nincs mit csinálni, de jobban utána nézve ez inkább úgy igaz, hogy a programok, helyek 90%-ról nem is hallunk. Léteznek kiállítások, szabadtéri probramok, helyek, amikről nem is tudunk, csak mert nincsenek a Facebookon, vagy nem költenek eleget marketingre. Sőt, volt olyan ismerősöm, aki egy másik ismerősömre lett volna kíváncsi, mert évek óta nem hallott róla, és teljesen elhűlt, amikor megmondtam neki, hogy két sarokra lakik tőle és évek óta a városban él. 

Néhány többsörös átbeszélgetett este után arra jutottunk, hogy megpróbáljuk valahogy ezt összefogni. Hogy ne csak arról szóljon Tatabánya és környéke, hogy dolgozol egy multinál és nyögöd a lakáshitelt. Hogy ismerd meg a kortársaid. Mozduljon ki mindenki a saját maga köré épített dobozból, hogy legyen valami. És ha nem jön be, mi a legrosszabb ami történhet? Megismertél néhány jófej embert. Szóval elfőrdulhat, hogy ősztől lesznek tematikus találkozók, szervezések, és random baráti beszélgetések. Lesznek találkozók meghívott vendégekkel, gerilla partik a város random pontjain, felolvasó estek és filmvetítés. Közös szabadidős programok, akár még sportolással egybekötve is. 

Ha támogatod a kezdeményezésünket, segítsd a hír elterjedését egy megosztással, és kövesd az oldalamat Facebookon is! Köszönöm!

Az emberek olyan lazán kezelik, ha valaki egyedülálló lesz. Valójában megtörik az élet.

Az út, amerre eddig mentél, egycsapásra értelmetlené válik. Olyan ez, mint egy előszoba, vagy váróterem, ami be belekerülsz, majd nem mehetsz onnan ki. Csak bolyongsz benne, sétálsz fel és alá. Azon töprengsz vajon hol rontottad el, mit kellett volna másképp csinálni. Közben rém unalmas és értelmetlen minden. Igazából semmihez sincs kedved, csak csinálsz valamit, mert mégis muszáj. Sportolni kéne? Vagy megtanulni egy új hobbit? Kéne egy új munka, vagy csak egy új ruhatár? Hová tettem azt a könyvet? Amit nem fejeztem be, mindig csak akartam. Ezeket majd mind eldobod, ha kiszabadulsz innen. Van ennek a szobának ablaka is, ahol néha benéznek a barátok, a család, hogy jól vagy-e, de igazából tovább is mennek. Az ajtó pedig, amin nem léphetsz be, enyhén áttetsző. Így látod ha valaki arra jár. Talán ő majd kinyitja? Vagy kinyitja, és visszacsukja? Néha együtt vársz valakivel ebben a szobában, együtt fejtegetitek a világ dolgait, hogy mit kéne máshogy. Mindezek ellenére mégis, végtelenül egyedül vagy benne. Néha dühöngsz, és bármennyire is vered azt az ajtót, senki sem fogja kinyitni.

Úgyhogy csak leülsz és vársz, mást úgysem tehetsz. Végtelenül magányos hely ez, és ha el kéne képzelnem a poklot, akkor ilyen helynek képzelném. Egy ingerszegény börtönnek, amiből senki sem mutat kiutat. 

A néhány hete történt párkapcsolati krízisem, amin keresztül mentem, felvetett bennem néhány kérdést. Keresem rájuk a választ, de nem lelem. Amikor már benéztem minden kő alá, meg hánytam-vetettem a kérdéseimet a fejemben - történetesen, hogy miért nem működnek a párkapcsolataim - nem egy barát/ismerős mondta, hogy lehet, hogy kicsit engedni kéne az elvárásokból. Az elvárásokból, ízlelgessük kicsit.

Azt szoktam mondani, hogy az emberben a párkapcsolat egy űr, ami egyre nagyobb lesz, ahogy öregszünk. Kezdetben még ez az űr egészen kicsi. Kamaszodó gyerekként megközelítőleg annyit jelent, hogy vegyen észre valaki. Aztán eltelik egy kis idő, és már észrevettek. Ilyenkor tágul az űr, hogy akkor most már nézzen ki így, legyen olyan a haja, legyen népszerű, vagány, stb. Ha megint megtaláltuk életünk szerelmét, akkor megint tágul egy kicsit az űr, és már az is fontos lesz, hogy legyen céltudatos, legyen jó szakmája, később pedig egzisztenciája, kultúrája, hasonló érdekélődési köre. Mire az életünk végéhez közelítünk ez az űr már akkora, hogy legfeljebb egy ember tudja betölteni. 

Mert hogy az űrt be kell töltenie valakinek, különben üres az életünk. Vágyunk a párkapcsolatra, hogy legyen velünk valaki. Mindazonáltal ha valaki kevesebbet nyújt, mint a bennem tátongó hiány, akkor hamar lankad a másik iránt az érdeklődésünk. Ha pedig többet akar nyújtani, mint amire vágyunk, úgy érezzük, hogy összenyom, hogy az ő világa alatt összeroskad a sajátunk. 

Én hiszem, hogy ez így van, mert eddig még nem nagyon hallottam ennél jobb elméletet. Amikor a barátaim azt mondják, hogy adjam lejjebb az igényeket, akkor valójában arról próbálnak meggyőzni, hogy túl nagy az üresség bennem, és be kéne töltse valami kisebb/kevesebb. Mondhatnám, hogy legyen, de akkor hazudnék, hisz a betöltenő luk pontosan ugyanakkora, mint eddig. Egy darabig persze el tudom titkolni egy új kapcsolatban a másik elől, hogy szeretnék családot, hogy nem vágyom már bulizásra, hogy szeretnék nyugodt életet, milyen jövőt képzelek el, és hogy hol. De aztán hiába próbálnék meggyőzni például egy szegedi lányt arról, hogy valójában én Szombathelyen szeretnék lakni. Vagy a nőt, aki nem szeretne gyereket soha, hogy én márpedig hármat szeretnék. Őszintén hittem, hogy az előző kapcsolatom lesz az igazi. Sokszor szinte várom, hogy megjelenik az ajtóban, hogy csak vicc volt az egész. Hogy az jön vissza, akire mindig is vágytam. Hogy olyan lesz majd, mint amikor hittem benne, hogy másmilyen, mint amilyen. De az ajtón nem kopog senki, és a telefonon sem jelenik meg már a száma. Elengedtem, ő pedig elment...

Lejjebb adhatom akkor az igényeimet? Nem tudnám. Egyszerűen azért, mert vagyok valamilyen, szereztem élettapasztalatokat, és megalkottam a világomat. Az elnyomott vágyakból pedig csalódottság lesz, majd ismét vágy. Mit tehetek? Várok, keresek, kutatok valaki után, aki be tudja tölteni a hiányt az életemben. Ahogy az idő telik, az űr egyre nagyobb lesz, és az megfelelő valakinek a megtalálása egyre nehezebb. Istenem, segíts, hogy jól döntsek! 

Harminc éves lettem én, igaz, már vagy két és fél éve. Akkor nem éreztem mérföldkőnek, de manapság egyre jobban érzem, hogy tényleg vízválasztó a dátum, avagy elválik-e a sz*r a májtól. 

A húszas éveink leginkább a karrierről és a párválasztásról szólnak. Amikor még azt gondolod ráérsz, meg van időd jól csinálni. A miénk a világ, és mindenbe belekóstolunk kicsit. Kirepülünk az iskolapadból (már aki...), és kezdődik a munka, az önálló élet, az otthonteremtés, és elkezdenek menni az évek. Csak úgy eltelik a hétköznapok szürkeségében néhány hét, aztán már újra karácsony van. Olyankor mindenki vesz egy nagy levegőt, és megállapítja, hogy jövőre kicsit jobban kell majd tolni, kell egy kicsit több lóvé. Na majd jövőre! - és ez így megy, évről évre.

Ahogy elhagyjuk a 25. születésnapot, jön a para, hogy kevesebb van már a 30-ig, mint amennyi eltelt a 20-tól. Meg hát baromi gyorsan eltelt ez az 5 év. Tudat alatt hiperventillálsz és kapkodsz. Család? Még fasorban sincs. A cégnél is még csak asszisztens vagyok. Meg kéne már csinálni azt a nyelvvizsgát. Nyaralni voltam mostanában? Bali szép hely, mindig el akartam menni. De rég nem buliztam egy jót!

Majd a gondolatot tettek követik. El kéne menni valahová. Vagy kéne még hódítani, esetleg gyereket szülni. Mert 30 fölött vége mindennek, onnan már csak lefelé vezet az út - legalább is ezt mantrázod magadnak. Mert 30 felett már nem tanulsz, szülsz, gyúrsz, mozdulsz olyan könnyen. Harminc felett már megereszkednek dolgok, és nincs egészség, csak tünetmentes napok. 

Aztán ott van egyszercsak a 30. születésnap. Bekopogtat, vagy rád rúgja az ajtót, de megjön, mint a mikulás. Te meg ott állsz letolt gatyával, hogy de még nem vagy kész! Még kéne élni kicsit! Jó, már kell az előnyös ruha, de azért még kinézek valahogy! Nem is olyan rég még versenyszerűen sportoltam, most meg lihegek a lépcsőn. Jó, van egy pasim/csajom, de az is milyen már! Esetleg az esküvőt letudtam, na. Még csak most vettük fel a hitelt a másfél szobás panelra. Gyerek előtt még ki kéne tisztázni.

Veszel egy kutyát, nekiállsz futni. A munkahelyeden eddig elítélted a "felfelé nyalni, lefelé taposni" módszert, na de majd most! Az embert/nőt kirúgod. Kell a fiatalabb, hisz te is azt hiszed az vagy még (Hitted!). A szűrővizsgálatok lassan erősen ajánlottak lesznek, és a fogorvos sem csak két lyukas fogat töm be. Kocsiból is kéne egy újabb, tévéből is egy nagyobb. Hisz annyit dolgoztál már, megérdemled. Egy iPhone is kigurulhatna, borból sem a legalsó polcról.

A negyvenes frusztrációkat már le is szarod. Minek foglalkozni vele, hiszen elmúltál 30. Arra a kis időre már minek? Pedig ha belegondolsz, hogy az ember az életének csak alig egynegyedét tölti el fiatalon, akkor el is engedhetnéd a fentieket. Nem biztos, hogy attól vagy valaki, hogy le vagy gyúrva és szolizva. Értelmet nyer a kultúra, meg hogy van eszed, esetleg értesz is valamihez. Életed párja sem lesz más ember attól, hogy te már nem szívesen vagy otthon sem melltartó nélkül. Tegyél magadnak egy szivességet, és akassz le egy hobbit! 

Itt a tavasz, a szabadban karikázni pedig mindig jó. Ennek alkalmából összeszedtem nektek a 10 legsuttyóbb biciklis fajtát. Azt előre mondanám, hogy aki biciklire ül, az mind tartozik az egyik csoportba, legalább egy kicsit. Kiegészítő lehetőségeket természetesen várunk kommentben vagy facebookon!

I. Az amatőr

Kezdjük mindjárt azokkal, akik hosszú évek, évtizedek után most veszik elő a biciklit. A kihagyott évek nem múlnak el nyomtalanul, felülve a leporolt bringára mindjárt S alakban kóvályog a járdán, a gyalogosok legnagyobb örömére. A kreszről csak nagyjából van fogalma, a váltó minden váltásnál kellemes daráló hanggal hívja fel a figyelmet az elmaradt karbantartásokra. A hátsó fék nem fog, az első meg csak egy kicsit. A kezdeti "sikerek" után kell is egy minimum 20 kilométeres biciklitúra, ahol a második km után egy nem várt defekt jelzi a 20 éves gumiabroncs határait. A bosszankodva hazatolás után a bicikli visszakerül a lomtárba, kellő kummogás után.

II. A színes ruhás országútis

Ki ne találkozott volna már velük egy kellemes szombat délutáni tekerés alatt? Megismerhető szép, színes, feszülős ruhájáról, UV szűrős tükröződős szemüvegéről, és az égbe emelt seggel tekerésről. A sztráda királyai ők, akik hetvennel húznak el mindenki mellett a bicikliúton, lehetőleg 3 centire, a nagyobb hatás kedvéért. Hirtelen jön, mint az áramütés, és már suhan is tova. Sebességük miatt nem hallod a kummogást, hogy éppen melyik tetűlassú ámátőr szüljön sünt. 

III. Az edukáló

Jellemzően városban fordul elő. Ő az, aki délben is felveszi a sárga kukásmellényt. Valószínűsíthetően cél nélkül, fel-alá mászkál a bicikliutakon, hogy az oda tévedő gyalogosok mellett megállva, jelentőségteljesen a szemükbe nézzen, és annyit mondjon: "Ez kerékpárút." Aki már igazán profi, az ezzel a mondattal úgy hat a gyalogos tudatalattijára, hogy az egyből megkorbácsolja magát a járda melletti füvön. A kiégett, túl régóta a "szakmában" levő fajtát onnan ismered meg, hogy egy légkürtöt erősít a kormányra, megspórolva ezzel a tartalmas beszélgetéseket. Ha megverik ezért, értetlenül néz.

IV. A minden szabályt megszegő

Ők jellemzően autóból ülnek át a biciklire. Kicsit hasonlítanak az amatőrökre, de velük szemben a szabályszegők már tapasztaltabb kerékbárosok. A műfaj BMW-sei ők, hiszen az a felfogás, hogy minden szituációban nekik van igazuk. A zebrán körülnézés nélkül áttekerés, sétálóutcában tekerés (közben középhangos anyázás), autósok kocsijára ráütés. A legtenyérbemászóbb fajta, aki szerint mindenki hülye, és sosem magyarázod meg neki, hogy valamit ő csinál rosszul.

V. A parasztbájkos

A vidéki tájkép meghatározó szimbóluma. Nincs falu, vagy városi putri, ahol ne lenne legalább egy ilyen. Jellemzően negyvenes pulzussal, mámoros hangulatban, magában beszélve karikázik a hatvan éves, üszkös romján. Kamikaze jellege miatt inkább mindenki elsőbbséget ad neki. A hátsó csomagtartón mindig van szajré, hol egy rakomány tűzifa, hol egy keresztbe felrakott keverőtárcsás mosógép. Vakmerőbbek ezt még megspékelik a kormány egyik szárára felrakott, szőlővel megszedett diszperzites vödörrel, majd bárgyú mosollyal balanszíroznak el a semmibe.

VI. A városi montis

Terepgumi, fullos teló elől-hátul, meg tárcsafék. Mind elengedhetetlen kelléke egy terepet sosem látott, városban használt biciklinek. A városi jampik veszik, akik szerint egy monti a valami, ez a menő. Ezek a bringák életüket nagyrészt a lakás és az isi/munkahely között élik le. A terepgumik közepén a mintát megeszi az aszfalt. Lámpát, csengőt, prizmát felejtsd el. Hülye vagy? Egy montira? Ő sosem venne egy city bikeot, kell a hátsó teló a totál sík aszfaltra, ofkorsz. Attitűdjük jellemzően a minden szabályt megszegők táborát gazdagítja.

VII. A meridás

A városi montis lóvésabb kiadása, mondhatni egy művész. Megveszi a meridát minimum hatszázezerért, mert az néz ki jól. Cserébe a biciklitolvajok is látják már messziről, hogy mit kell elvinni a tárolóból. De addig is, jól jön a könnyű súly, ha fel kell cipelni a bringát a nyolcadikra, az albérletbe. A meridás jellemzően biciklijavító skillekkel is bír, de csak meridát vállal. Ha bármi mást viszel oda neki, egy pár jó tanáccsal és a bringádat lefitymáló véleménnyel leszel gazdagabb. Azért elvállalja a szarodat, hogy hónapos csúszással még gázabb állapotban adja vissza, mint ahogy odavitted. Látod-látod, ha meridát vettél volna, akkor már jó lenne. 

VIII. A tespedős krúzeres

Ő az, akinek bejött az élet, de azért annyira nem, hogy motorozzon. Ezért vesz egy cruiser biciklit, amin hátradőlve a lehető legkisebb hatásfokkal bír tekerni, és mindezt 3 sebességes agyváltóval fejeli meg. Ha nem az alföldön látod, biztos lehetsz benne, hogy érdemi tekerést nem fog végrehajtani. Osztályrésze a vagizás helyett a gyöngyöző homlok, amit a 3 sebesség kihasználása sem enyhít. Csak 2 kilométernél rövidebb, éles kanyaroktól mentes utak, többnyire nyáron, a fagyizóig meg vissza. De legalább jól néz ki.

IX. A biciklis futár

Szigorúan Budapest, vagy más nagyobb város velejárói. Az igazi megszállottak, akik némi sörpénzért letekernek napi 70-80 km-t, amiben háromszor benne vannak a budai hegyek. Az üszkös rom esetükben is illene a járgányra, ha nem tudnánk, hogy a szakadt kinézetű váz csúcstechnikát rejt. Rohloff, acéltökűeknek fixi, és a legfullosabb csapágyak. Ők a nagykörúton hajtanak, lehetőleg az autók között. Nekik nem fáj a dudaszó, sem a BKV busz simogatása, hiszen tudják, az ő idejük a forgalmi dugóban jön el. Hajtás Pajtás, és Critical Mass, elég is a boldogsághoz.

X. A BMX-es

A szükségből divatos rajoskodás, valahogy így terjedt el. Gyerekbringából fancy bringa lett. A baj ott kezdődik, ha a városban nincs elég félcső, hogy a BMX-es kiélhesse mutatványos vágyait. Ilyenkor jó a bevásárlóközpontok korlátja, iskolák udvara, parkokban a pad széle. Lámpa/prizma felejtő, rendes távolság megtételére teljesen alkalmatlan. A problémát fokozza ha csoportokba verődve foglalják teljes szélességében a bicikliutat, közben "igényes" zene szól a cigányhifiből.

+1 Tandemes, fekvőbringás, és minden más

Ők a kivétel, akik nem feltétlen suttyók, csak furcsák. Az ufók, akik valahogy tök máshogy akarják csinálni, amit már egyszer feltaláltak. Ők úgy okoznak balesetet, hogy mindenki őket bámulja. Mégis van létjogosultsága, hiszen valaki megveszi ezeket. Csak nézed és nem érted. A BandiBlog szépen összegyűjtötte őket Háromkerekűek és egyéb perverziók címen. Hosszabban itt olvashattok róluk. 

Gyakran figyelmeztet az okosórám, hogy kellene még sétálni, hogy meglegyen az aznapi lépéscél. A nap 24 órájában ott van a csuklómon, tud minden lépésemről, minden szívverésemről. Innen nézve, lehet sokkal jobban tudja, hogy mire van szükségem, mint nekem, a dagadt nyugatinak.

A séta, vagy a lépések száma igenis nagyon fontos az életben maradásunkhoz hosszútávon. Számtalan olyan jó vagy rossz döntésünk van, ami a mindennapjainkban bagatell, de 10-20 év távlatában nagyon is kihat majd az életünkre. A szakirodalom átlagosan napi 10.000 lépést tartana elegendőnek ahhoz, hogy egészségesek maradjunk. 10.000 lépés pedig - ha 70cm-es lépéshosszal számolunk - nagyjából 7 kilométert jelent naponta. Ez soknak tűnhet, de ha belevesszük, hogy kb 1500 lépést már a lakásban össze bírunk szedni, és ha a munkánk során sem egy asztalnál ülünk egész nap, akkor ott is csurran-cseppen párezer lépés, úgy már nem is kell olyan sokat hozzátenni.

Egy átlag magyar, ha napi 4000 lépést megtesz, akkor talán sokat is mondtam. Elvégre nincs mindenkin lépésszámláló vagy aktivitásmérő. Azonban a mai világban, ahol az emberek többsége a wc-re is autóval megy, vagy 1 megállóért is megvárja inkább a buszt, nehéz rávenni bárkit is a mozgásra. 1 óra séta kb 7.000 lépést jelent, így ha a inkább lesétálnál a boltba, vagy a postára, és nem ijednél meg egy-két kilomtertől, nagyon sokat tehetnél az egészségedért. Lássuk mik ezek az előnyök:

+ segít a mindennapi stressz levezetésében

+ boldogabbak leszünk, ha a szabadban sétálunk, mint ha egy futópadon tesszük ugyanezt (forrás)

+ elősegíti a kommunikációt, séta közben szívesebben beszélgetünk 

+ segít alap állóképességünk megtartásában, növeli az izomerőt és rugalmasságot

+ minden megtett +1000 lépéssel 16-18%-kal csökken a térdizületi gyulladás kockázata (forrás)

+ enyhíti az athritis okozta fájdalom tüneteit

+ a rendszeres sétálóknál 30%-kal alacsonyabb a csontritkulás kockázata (forrás)

+ a rendszeres napi séta csökkenti a vércukor szintjét (forrás)

+ 2000 lépés megközelítőleg 100 kcal zsírégetést jelent

Hogyan tudod magad rávenni a mozgásra? Erre van sokféle tipp, de mint mindig, itt is az akarás a lényeg. Nem kell egyből maratont futni, elég ha először csak kicsit változtatsz. Pl ma lesétálok a boltba, nagyobb kört megyek a kutyával, taxi helyett hazasétálok a kocsmából, és így tovább. Idősebbeknek hasznos egy fitness-kutya, hogy kimozduljanak otthonról. Minél többször intézed gyalog a napi teendőidet, annál kevesebb időt kell pluszban sétálnod a nap végén. Ez még a nagy fogyáshoz nem elég, de egy jó kezdet!

Látható tehát, hogy mindenképpen sokat tehetsz magadért, ha felemeled a popódat az irodai székből, otthon hagyod a kocsit, inkább lépcsőzöl a lift helyett. Ugyanakkor köztudott, hogy az ember alapvetően kényelmes lény, így - mint minden sport - ez is igényel tudatosságot. Írd fel egy cetlire, állítsd be az okostelódon, vagy vásárolj egy aktivitásmérőt. 10.000 Ft körüli összegért már hozzá lehet jutni a legolcsóbb aktivitásmérőkhöz. Itt is részesítsük előnyben az ismertebb márkákat (Huawei, Xiaomi, Polar, Garmin, Fitbit, stb).

Ne felejtsetek el feliratkozni a Facebook oldalamra, és köszi, hogy megosztjátok a bejegyzést ismerőseitekkel is! 

"Az individualizmus kifejezés egy erkölcsi rendszert, egy politikai, társadalmi szemléletmódot, gondolkodást jelent, amelyben az egyén áll a középpontban, a saját magárahagyottságával és szabadságával. Az individualisták az egyéni célok és vágyak elérését állítják a középpontba, elvetve a külső befolyást, jöjjön az akár társadalomtól, államtól vagy más egyéntől, csoportosulástól vagy intézménytől. Az individualizmus szembehelyezkedik a holizmussal, a kollektivizmussal, a fasizmussal, a kommunalizmussal, az etatizmussal, a totalitarianizmussal és a kommunitarianizmussal, amelyek mind arra épülnek hogy bizonyos közösségi vagy csoportérdekek, szocietális célkitűzések, esetleg faji vagy nemzeti alapú érdekközösségek elsőbbséget élveznek az egyéni boldogulással szemben. Az individualisták nem fogadják el a hagyomány vagy a vallás jelentette kötött moralitást sem mint az egyéni választás lehetséges korlátait. Külön figyelmet érdemel az individualisták és az egoisták kapcsolata: az önmegvalósítást hirdető eszmerendszert fel lehet fogni az önzés netovábbjának is, miközben többen felhívják a figyelmet arra, hogy pont az önmegvalósító alapvetés ad lehetőséget arra, hogy kilépjünk az önzés korlátai közül, és szabadon tegyünk másokért. Azzal is érvelnek, hogy az önmagát megvalósító individuum nem önző, amíg nem károsít másokat." - a Wikipédia az individulaizmusról.

Gondoltam beszéljünk róla, hogy néz ez ki a hétköznapokban. Mást sem látok, mint hogy az emberek, a kortársaim, és az utánam következők hajtják ezt az új, fényesnek tűnő biciklit, amit individualizmusnak nevezünk. Valójában ha a végére érünk megértjük, hogy az önzésből sosem lesz önmegvalósítás, mert az ember társas lény. 

Az önzés alattomosan kúszik be az életünkbe. Anyáink sokszor észre sem veszik, hogy a testvérünket elnyomva törekszünk a nagyobb darab csokit megkaparintani. Már kisgyerekként kialakul bennünk, hogy ez vagy az a játék az enyém, és minél többminden az enyém, annál inkább vágyom a mégtöbbre. Az iskolában is hamar felfedezzük, hogy rúgni egyet a rosszabb tanulón verbálisan, mindig egy fél jeggyel jobbat jelent nekünk a következő felelésnél. A párválasztásnál is azt, aki ad nekem valamit, egyel jobb élményt, egyel több figyelmet, mint az előző. Adni valamit cserébe? Talán, duzzogva, de nem sokat, és nem sokáig. Csak amennyi még engem nem korlátoz. Barátból is csak azt, aki megerősít. Aki egy kicsit is ellent mond a terveimnek, az már menjen az anyjába! Hiszen ő is hol tart már? A kanyarba sincs hozzám képest! A szüleinket nyíltan vagy - jobb esetben - csak magunkban lenézzük, nem tiszteljük. Hűség a munkaadónknak? Ugyan már! Ott többet adnak, átmegyek. Aztán majd onnan is dobbantok egy fél év múlva, hogy a végén külföldről ugathassam le általánosítva az összes magyar munkahelyet. De azért magyar maradok, vagy félnémet, hogy leköphessem az otthoniakat. A családalapítást meg eltolom (főleg a nőknél). Egy évvel, vagy öttel? Ki tudja? Mert még össze akarom tenni a lóvét egy jobb kocsira, egy - szigorúan saját - lakásra. Meg küldönben is, engedjem el a jó fizetésemet? Menjen tönkre az életem egy gyerek miatt? Közösködni bárkivel? Függni egy férfi fizetésétől? Várjak a fürdőre reggelente? Vagy egy válásnál majd osztozkodni kelljen, és ne jusson nekem elég? Akkor inkább nem is kell. Majd csak így járogatunk, jó az. És ha már van egy gyerek? Összerakni egy lakásra, ellenni az egy szem gyerekkel, aztán sose többet összeállni egy férfival. 

A férfiak meg vegyék csak meg az 500 lovas kocsit, meg a legénylakást, és vigyenek el évente kétszer a tengerhez nyaralni. Agglegénynek lenni úgyis divat. Elbábozni, hogy még mindig 25 vagyok a negyvenhez közel. Vagy harmincnak lenni a hatvanhoz közel. Tartani 2-3 barátnőt, és ügyelni arra, hogy véletlenül se fussanak össze. Külön baráti kört fenntartani mindegyikhez, az a biztos. A gyerekem meg héderel valahol a hülye picsa anyjával. Hol érdekel? Majd - jó esetben - küldök egy kis pénzt havonta, aztán már le is tudtam a "kötelességem". Ha "véletlenül" összejön még egy gyerek, azt nem vállalni, letagadni, hogy anyjához valaha is közöm volt. Annak is volt vagy 5-6 pasija mellettem, tuti!

A végén persze mindenki rájön, hogy önzés, az élményhabzsolás, felhalmozott javak, a tudás, mind csak akkor ér valamit, ha van akivel megoszthatom. A tudtat, hogy segítettem valakin, és talán ő is segít majd rajtam. Tartozni valahová, valakihez sokkal többet ér, mint bármi, amit pénzért vehetsz. Hogy milyen kizsigerelni érzelmileg a másikat csak akkor tudod meg igazán, ha téged is kihasznált már valaki, aztán le se szarta, hogy mit csinált veled. Bizony, felelősséget vállalni, kiállni valakiért, közösségbe tartozni, családot alapítani a legnagyobb és legnehezebb feladat manapság. Pedig milyen egyszerűen hangzik...

Nem először szembesülök vele, hogy a vény nélkül kapható gyógyhatású készítmények többségében horror áron kapható, minimális vagy semmiféle hatással nem bíró vackok. Az még elmenne, hogy bemész a patikába, és eldöntöd, hogy megveszed-e, vagy sem, ámde egyre többször tapasztalom, hogy orvos is ezeket írja fel gyógyszer helyett. Aztán vagy meggyógyulsz, vagy nem.

Történt ugyanis a foltos hajhullásom, amiről már írtam nektek régebben. Akkoriban elmentem egy bőrgyógyászhoz, aki felírt egy szteroidos kenőcsöt. A gyógyszertárban aztán vettem még sebtapaszt és vízhólyag tapaszt is, majd megnézve a blokkot a következőt láttam:

- szteroidos kenőcs 483 Ft

- ezüstös nedves sebtapasz, XL méretű, 2349 Ft

- vízhólyag tapasz, 1999 Ft

(az árakat netről kerestem ki, a márkaneveket szándékosan hagytam el)

A fenti felsorolásból jól látszik, hogy a kenőcs, ami egy gyógyszer, vényköteles, párszáz forintért megkapod, ami pedig egy sebtapasz, gyógyhatású készítmény, vitamin, stb, az minimum 2-3-5.000 ft lesz. Értem én, hogy a gyógyszertárnak is élni kell valamiből, de erős lehúzásnak érzem, hogy a sebtapasz kétezer.

Ami aktuálissá tette ezt a blogbejegyzést, hogy egy délelőttös korházlátogatáson vagyunk túl a barátnőmmel (a korházi várólisták külön cikket érdemelnének...). A kedvesemnek teniszkönyöke van, hajlításra és kinyújásra fáj neki. Többféle kezelésen túl van, utoljára Kenalog szuszpenziós injekciót kapott bele. A fájdalom nem enyhült, így - kivárva az 5 hónapos várólistát - ma felkerestük a szakrendelést, ahol egy Hyal-joint nevű táplálékkiegészítőt írtak fel neki. Ebből még önmagában nem írnék blogot, de a slusszpoén, hogy a három hónapos adag 4 dobozt tesz ki, és egy doboz több, mint 5000 Ft. Még a szuszpenziós injekció is kijött kicsit több mint 3000 Ft-ból, na de ez! Persze a doki jófej volt, mert adott egy "Hialuron klubkártyát" (jelentsen ez bármit), mert anélkül 6000 Ft lenne, és kizárólag egy szerződött gyógyszertárban juthatunk hozzá. 

Elmentünk a nevezett gyógyszertárba. Itt a gyógyszerész/eladó hölgy erősen javasolta volna, hogy vigyük el most a 4 dobozt. Mivel pont nem volt nálunk kicsit több, mint 20.000 Ft, így egy dobozzal vittünk csak. Itthon elolvastuk a vicc kinézetű betegtájékoztatót, amiben az áll, hogy egy tabletta 40mg hialuron sav hatóanyagot tartalmaz. Mondanom sem kell, hogy némi google keresés után legalább két olyan étrendkiegészítőt találtunk, ami kevesebb pénzért több hatóanyagot tartalmaz (itt és itt). 

Tehát mi a problémám ezzel?

Nem elég, hogy a gyógyszertárak, a reklámok és a gyártók le akarják nyomni a torkunkon a vény nélkül kapható, többnyire csekély hatóanyagtartalommal bíró, ellenben szép csomagolású és méregdrága készítményeket, de az orvosok is hajlanak a jó szóra, ami az orvoslátogató szájából jön, és simán megveteti az egyszerű emberekkel ezeket a hitvány szereket. És jobban leszel tőle? Vagy igen, vagy nem (többnyire nem), és majd kérsz új időpontot, hogy fél év várakozás után ismét sorra kerülj...

Anyátokat, azt!

Ha van hasonló történetetek, netán orvosként szeretnétek megvédeni az ellenpontot, akkor írjátok meg nekünk kommentben, facebookon vagy e-mailben a ferceltalmok(féreg)gmail.com címünkre. Iratkozzatok fel facebook csatornánkra is, hogy ne maradjatok le a további okosságainkról sem!