Egyedül állva

Az emberek olyan lazán kezelik, ha valaki egyedülálló lesz. Valójában megtörik az élet.

Az út, amerre eddig mentél, egycsapásra értelmetlené válik. Olyan ez, mint egy előszoba, vagy váróterem, ami be belekerülsz, majd nem mehetsz onnan ki. Csak bolyongsz benne, sétálsz fel és alá. Azon töprengsz vajon hol rontottad el, mit kellett volna másképp csinálni. Közben rém unalmas és értelmetlen minden. Igazából semmihez sincs kedved, csak csinálsz valamit, mert mégis muszáj. Sportolni kéne? Vagy megtanulni egy új hobbit? Kéne egy új munka, vagy csak egy új ruhatár? Hová tettem azt a könyvet? Amit nem fejeztem be, mindig csak akartam. Ezeket majd mind eldobod, ha kiszabadulsz innen. Van ennek a szobának ablaka is, ahol néha benéznek a barátok, a család, hogy jól vagy-e, de igazából tovább is mennek. Az ajtó pedig, amin nem léphetsz be, enyhén áttetsző. Így látod ha valaki arra jár. Talán ő majd kinyitja? Vagy kinyitja, és visszacsukja? Néha együtt vársz valakivel ebben a szobában, együtt fejtegetitek a világ dolgait, hogy mit kéne máshogy. Mindezek ellenére mégis, végtelenül egyedül vagy benne. Néha dühöngsz, és bármennyire is vered azt az ajtót, senki sem fogja kinyitni.

Úgyhogy csak leülsz és vársz, mást úgysem tehetsz. Végtelenül magányos hely ez, és ha el kéne képzelnem a poklot, akkor ilyen helynek képzelném. Egy ingerszegény börtönnek, amiből senki sem mutat kiutat.