Eufória - ez a címe az HBO Go legújabb minisorozatának, és bizony mondom nektek, a Csernobil után ez megint valamire nagyon keményen rátapintott. 

A sorozat egy ezredforduló után született, Rue nevű kamaszlány problémáit, és annak megoldásait dolgozza fel. Abban a világban járunk, ahol már nem a tévé dönt arról, hogy kapsz-e hírnevet. Ott a Youtube, az Ista, a Twitter, és a méltán hirhedt Facebook. Tessék, legyél híres! - hirdeti mindegyik. Te pedig ott állsz, és fogalmad sincs, hogy mit kéne mondani, mit kéne tenni. Az eufória valutájára váltjuk a tetteinket. Bárki bármit megtesz egy kis jólérzésért. Egy kis figyelemért. Bármit csinálsz, vásárolsz, mondasz, annak mindnek értéke van a népi interneten, és ha nem kapod meg cserébe a kért figyelmet, akkor nem is ért semmit.

A világ úgy szűkül egyre össze, ahogy a virtuális világ egyre tágul. Hogyan lehet ezt mégis elviselni? Hogyan lehet azt feldolgozni, hogy már nem kell tudnod semmit sem, mert minden ott van a zsebedben egy tábla csoki méret eszközön? Hogyan lehet azt feldolgozni, hogy fogalmad sincs, hogyan szóljál a másik emberhez? Hogy csak addig figyel oda rád a másik, amíg érdekes vagy? És ha már nem vagy érdekes, akkor senki vagy, egy nulla, és még ennél is kevesebb. Ciki leszel, és megvetnek. Hogy már bárkihez nyúlsz hozzá, nem fogsz neki megfelelni a Pornhubon és Brazzersen szocializált világban. Már azt kívánod,  hogy bár gondolna másra, és csak legyen már jó, a fenébe is! Érzelmek, szeretet és vonzalom? Ezekkel már nem törődünk, csak krediteket és zsákmányt gyűjtünk. Ez is megvolt, menjünk tovább. A szűzesség elvesztése kb 10 másodpercnyi elismerést ér, aztán már senkit nem érdekel. Ez nem kihasználás, ez csak maga a valóság. Nem ellened irányul, csak áldozata lettél a fejlődésnek. Az emberek figyelme lett a fizetőeszköz mindazért, amit mondunk vagy teszünk, és én mondom, hogy teligázzal megyünk az a szakadék felé, ahol a végén mindannyian magányosan kóborló élőhullák leszünk, ahol majd egymást kerülgetjük. 

Azt hiszem elkalandoztam. Nézzetek Eufóriát, mert zseniális!

Megjelent egy nem kicsit virális videó, amit megnézve támadt néhány gondolatom. A videóban szereplő, enyhén megtört csávónak a kérdező egy feleletválasztós kérdést tesz fel, miszerint "A" esetben örökre a feleségével marad, vagy "B" esetben... és itt már nem tudjuk meg mi lenne az, mert hősünk egyből rávágja, hogy a B megoldás érdekli, legyen az bármi más. 

 Beágyazni nem tudtam a videót, de a képre kattintva elindul

Elsőre vicces, aztán kicsit dühítő, végül szánalmas, ahogy egyre gyakrabban nézem meg. Ez a rövid videó annak a jelensége, amikor valaki fennhangon hirdeti, hogy sose nősülj meg, illetve a házasság életed legnagyobb hibája, egy p*na életed végéig, valamint neked se legyen jobb, mint másnak. Mind hallottuk már ezeket a kiváló mondatokat, közvetve vagy direktben is. Ezek akkor igazán kedvesek, amikor az illető felesége is jelen van a kijelentésnél. A probléma ezzel csak ott van, hogy saját magáról állít ki egy bizonyítványt a kijelentő arról, hogy teljesen alkalmatlan arra, hogy házasságban éljen, sőt, neki ez egy száműzetés, egy kényszer. Nem kicsit dühítő ez a hozzáállás azokkal szemben, akik véletlenül épp szeretik a feleségüket és boldog házasságban élnek.

Csak tudnám mit hisz! Mert én csak arra tudok gondolni, hogy a a fiatal éveit siratja ilyenkor, aki már többet nem mulathat, nőzhet, és hazárdírozhat. Kíváncsi lennék, hogy tényleg azt feltételezi, hogy ha nem lenne nős, akkor még így, negyven körül is a sörpocakkal, a kopaszodással, a ráncokkal, meg az időszakos merevedési zavarral ugyanolyan önfeledten tudna nőzni, mint 20 évesen? Akkor megoldódna minden problémája? Onnantól "Rám mámor vár", ahogy egy népszerű punk banda is énekelte anno? De cuki! Fogalma sincs róla, hogy a világ milyen embertelen és nyomasztó a szeretet körén kívül, de ha ennyire vagány, esetleg próbálja meg. Garantálom a "sikert" ;)

Szoktam mondani az ismerősöknek, hogy minden napot úgy érdemes lezárni, hogy legalább egy pozitív dolgot fel tudjanak idézni, ami aznap történt. Engem meg amúgy is ekéznek, hogy írhatnék a jó dolgokról is, nem mindig csak arról, ha havária van. Tehát íme, az eheti pozitív dolgok, amik történtek velem: 

A hétfő mindjárt jól indult, mert a rossz idő ellenére sikerült elmennem autót nézni, és végül venni is. Erről született a Cuore Sportivo című blogbejegyzés is. Ugyan majd csak szeptemberben tudom átvenni a honosítás hosszadalmas folyamata miatt, de elkezdődött valami izgalom az autós életemben, ami már rég nem volt.

Kedden bringázni voltam egy ismerősömmel, és ismét igen jót beszélgettünk az élet nagy dolgairól. Szóval ez a nap duplán jó volt, mert bringa is volt, meg kommunikáció is entellektüel módra. 

Szerdán tettünk egy újabb lépést a közösségszervezős kezdeményezés irányába. Ellátogattam Budapestre a HaverVagy Klikkmentes bulijára, ami nagyon jól sikerült. Kedves, normális embereket ismertem meg, akiket akár barátomnak is elfogadnék. Mindenképpen adaptálni fogjuk ezt a rendezvényt, amikor idén ősszel elindul a HaverVagy kezdeményezés Tatán is :) Már nagyon várom, izgalmas lesz! Itt olvashattok a HaverVagy 10 éves jubileumáról egy cikket. 

A csütörtök elég felejthető nap volt, de elmentem megint csak bringázni. Szép idő is volt hozzá.

Pénteken a barátaimmal találkoztam, jót beszélgettünk. Némi alkohol is elfogyott :) A barátoknak viszont mindig örülök, és külön felemelő érzés, hogy vannak nekem!

Szombaton, azaz ma pedig délután átwaxoltam a kocsimat a kiváló Autoglym Super Resin Polish-sal. Ezt most próbáltam ki először, és attól különleges, hogy amellett, hogy waxol, enyhén csiszolja is a felületet, tehát a seprűkarcokat eltünteti. Egész szép lett, de ami a waxolást illeti, maradok a carnauba viasznál, eddig az a legjobb. Továbbá bringáztam 10 km-t bemelegítésnek, majd közvetlenül utána elmentem futni is. Életemben először sikerült lefutni 5km-t, amire most nagyon büszke vagyok. Tulajdonképpen úgy érzem, hogy ezzel a 135-155 közötti pulzussal ki tudnék futni a világból. Szeretek sportolni, nem csak a fizikai kondícióm javításáért, hanem mert segít levezetni a feszültséget, ellazulni, kiszellőztetni a méreggel teli gondolatokat. Jól esett.

Vasárnap pedig ha minden igaz Győrbe megyek ebédre egy barátomhoz, amit nem különben nagyon várok. Ritkán találkozunk, így mindig van miről beszélni.

Innen nézve egész jó hetem volt. És nektek mi volt pozitív a héten? Kommentben várom a hozzászólásokat itt vagy Facebookon :) 

Nagyon úgy néz ki, hogy korunk randizása az, ami régen a járás volt, a járás pedig az, ami korábban a házasság volt. A házasság meg nincsen, mert az maga a kénköves pokol, azt mondják azok akik már túl vannak rajta (irony) :D Nem csak a járásnak, de az ismerkedésnek is vannak szintjei, amik meglepően tragikomikusak. A lista abszolút szubjektív, de kommentben jöhetnek ötletek a bővítésre ;)

A szintek tehát:

- rám nézett és meg is bírt szólalni

- bekövetett instán/facén

- nem küldött dickpic-et, ami férfiként külön öröm

- beszélgetés alkalmával egymás nyomorára licitálni (Hatan laktunk egy cipősdobozban, de nekünk az ház volt)

- beszélgetni úgy, hogy ne jöjjön rá egyből, hogy érzelmi nyomorék/csőd/prosti vagyok

- ha rájött, büszkén vállalni (inkább tartsanak különcnek)

- bejelölhet Facebookon, de távoli ismerősnek rakom

- reggelente cukinak tűnő gifet küld

- első randi komoly feszengéssel, béna ruha kiválasztással, virággal

- dilemma, hogy betaggelhetem-e a másikat egy közös eseménynél 

- csak összefutunk, randizni gáz

- séta valami romantikus helyen, de leszarja

- kezdeni rajongani úgy, hogy ne vegye észre

- ha észrevette az baj. TÉNYLEG NE VEGYE ÉSZRE!

- hozni/vinni kocsival

- együtt mutatkozni az utcán úgy, hogy már megláthatnak ismerősök

- sokat sejtető közös fotó az Instán/Facén, ahol nem látszik kivel vagyok (összekulcsolt kezek vagy két fej hátulról ahol épp naplementét néznek)

- hirtelen érzelmileg bizonytalannak lenni, akár egy héten többször is

- ha túléli járhatunk 

Kövessetek Facebookon ;)

Meg kell érteni - ezt a mondatot az utóbbi hónapokban sokadjára kapom meg, leginkább nőktől. Úgy érzem lassan kórtünetről van szó, ezért méltónak találtam, hogy írjak róla egy kiváló cikket. 

Tehát a szituáció a következő. Képzeld el, hogy ismerkedsz, párkapcsolati jelleggel. Ez egy érzékeny folyamat, nyilván nem rontasz ajtóstól a házba. Puhatolózol, hogy a másiknak is hasonló szándékai vannak-e mint neked. Először kis flört, kis kedveskedés, és ha a másiktól is ezt kapod vissza, akkor haladtok az egyre konkrétabb dolgok felé. Randi, mozi, első csók, ismerjük mind (remélem). Végül eljuttok a vízválasztó beszélgetéshez, hogy akkor kezdjetek-e egymással valamit komolyabban. Elkezdődik egy tök jó időszak, sőt, egy párkapcsolatnak a legjobb időszaka, amikor megszereted a másikat, amikor nyitottnak érzed magad rá, hogy szerelmes legyél. Önfeledtnek lenni, nem foglalkozni a világ rossz dolgaival, mert most nem történhet semmilyen rossz. Megtaláltad akit kerestél, akarod, kívánod, felelősséget vállalsz érte, és ő is érted, hogy ti most már egy pár vagytok. Látnak titeket együtt az ismerősök, már elmondod a baráti körben (talán még anyádnak is), hogy van egy új kapcsolatod, szerveztek programokat közösen és jól-érzés, boldogság van.

Egy reggel felkeltek együtt, elindultok mindketten, mert kezdődik a nap, búcsúcsók, "vigyázz magadra" és társai. Majd kapsz egy üzenetet a telódra (!!!) pár órával később, hogy "életed szerelme" meggondolta magát, kétségek közt vergődik, és inkább abbahagyná. Mint a hideg zuhany... Kérdezed, faggatod, érvelsz. De hát megbeszéltük, hiszen együtt vagyunk, reggel még a szembejövő szomszédnéninek is bemutattál, hogy ne nézzen betörőnek, és erre ez. Mind hiába! Mondhatsz te akármit, mert ha valami, akkor ez nála nagyon is el van döntve. Ekkor elhangzik a címadó mondat, miszerint "Meg kell értened". Ez van, fogadd el, dolgozd fel. A Földi paradicsomból a pokolba rugdosott vissza épp, és neked ezt - ki tudja miért - de meg-kell-értened. Mint egy pofon, és ne üss vissza. Viseld el, hogy beléd rúgtak, és halj meg, mint egy hős. 

A kérdésem, hogy MIÉRT?! Nem a konkrét, húsvágóbárdra hasonlító szakításra, hanem az összejövésre. Miért kezd bele egy új kapcsolatba valaki, ha még nincs túl a régin? Ha felbukkan egy ex? Ha kétségek között vergődik? És leginkább, miért nem lehet a másik szemébe nézni, amikor ez a döntés megszületik? Miért egy Messenger üzenetben kell értesülni arról, hogy pusztulj el? Ennyire önzők lettünk? Hogy fogom a másikat, kitaposom - nem 1-2 év alatt, hanem pár hét alatt - mint egy rossz cipőt, és még mielőtt bármit bele kéne tenni a kosárba, gyorsan elhajtom. Ennél már csak egy szemetebb húzás van, ha üzenet nélkül egyszerűen felszívódik (ghostingolás). 

Azt kell mondjam, hogy ez a kihasználás iskolapéldája. Azt gondolom, hogy ha efelé tartunk az ismerkedéseink során, akkor nagyon szomorú jövő elé nézünk, ami a párkapcsolatainkat illeti. Kitartást mindenkinek!

Ezúttal egy másik szenvedélyemről fogok írni nektek, ami pedig a nők helyett ezúttal az autók. Kocsit vettem a héten, és az ehhez vezető útról fogok írni. Inkább az érzelmi oldalát ragadnám meg, mert azt, hogy mennyi hulladék van a használtautó piacon, milyen flegma a nepper, és hogyan próbálnak átverni/lehúzni, ezt már megénekelték mások, sokszor. 

A cuore sportivo olaszul annyit jelent, hogy sportos szív, ami alfás körökben elterjedt mondás. Durván a 2000-es évekig, ha ránéztünk egy alfára, a sportosság volt az első, ami eszünkbe jutott. Fájdalmasan szép forma, sportkocsikat igéző belterek, pörgős motorok, és persze mindegyik pirosban nézett ki a legjobban. Ezek súlyos általánosítások, de egy laikus nagyjából így látta, és én sem volnék más. Ha birtokoltál egy ilyen autót, nyugodtan mondhattad, hogy a te szíved sportos. Összességében, az vett Alfa Romeot, aki a vezetést az élményért szerette, adott a szépségre, amire még visszatérünk. 

Valahol a zsigulizással kezdődött nálam ez, hogy szeretjük az autózást. Tíz év zsigulizás pedig nem múlik el nyomtalanul. Életem 23. életévében döntöttem úgy, hogy szükségem van egy négykerekű járműre, akkor még csak hobbiból, illetve hajtott a birtoklási vágy, hogy nekem is legyen kocsim. Akkoriban még nem volt meg az autóval járás kényszere. Egyetemista voltam, jellemzően busszal és vonattal mentem mindenhová, így a zsigulim a parkolóban várta a hétvégéket, amikor lett időm vele foglalkozni. Mondhatni ez volt az uras autóm. Persze elromlott, mint minden zsiguli, így rendszeressé vált hétvégente egy kis szerelés. Jellemzően apróságok, úgy mint karburátor pucolás, gyújtás ellenőrzés, tömítés csere. Jól összekoszoltam magamat, és elégedetten konstatáltam, hogy ezt is megjavítottam. Szép időszak ez, mert ez egy alkotó tevékenység. Ha nem volt időm vagy pénzem egy javításra, hát elnapoltam. Majd megcsinálom a jövő héten, vagy a jövő hónapban. 

Szerettem a közösséget is. Bújni a fórumot, túrni az okkultizmussal felérő megoldások között, hogy kevesebbet fogyasszon és hozzá jobban menjen. Menni a garázsukban régi-új alkatrészeket felhalmozó, majd onnan kiárusító fórumtársakhoz, ahol a vételár mellé némi megalázkodó hálával is fizettél, hiszen "örülj hogy lehet kapni" azt a csetreszt aranyárban. Elmentem találkozókra, ahol előtte még waxoltam a kocsit, hogy szép legyen. Sosem felejtem el, amikor egyik barátommal együtt mentünk, de előtte még cseréljünk reggel kardántengelyt az ő kocsiján. Minket ez nem zavart, sőt. Jót nevettünk a saját őrültségünkön, hogy míg más nyugiba issza otthon a kávét, közben a soha el nem romló Volkswagenjében, Opeljében, Skodájában gyönyörködik, addig mi melós ruhában már hajnalban cseréljük a kardántengelyt. Vagy csak egy random januári éjszaka a -10 fokban cserélni a csupa olajos vezérműláncot a kocsibeállón úgy, hogy nem cseppenhet le az olaj, mert új a viacolor. Mindig belefért munka után egy kis koszolás, de talán kellett is, hogy jobban érezzük magunkat.

Ahogy eltelt pár év - és leginkább ez a munkába állással összeköthető - eladtam a zsigulimat, és az egyre megbízhatóbb autók felé haladtam. Lett egy öreg Volvom, amit bár kellett szerelni, mégsem volt az a zsigulis öröm a végén. Jött az Octáviám, amin kijavítva az elhanyagolt dolgokat, igazából sosem romlott el. Cserébe a vezetési élményt már csak netes szócikkekben találtam, ha kerestem. Végül megérkezünk a Seat Toledomhoz, amivel már negyedik éve járok, és legjobb autó a világon, mert nem romlik el. Ez is megkapja a rendszeres karbantartást, mindent kicserélek idő előtt, amiről tudom, hogy el fog romlani, így sosem térdel le. Ugyanakkor nem szeretem. Nem szerettem meg az 1.9 Tdi motort, ami megy, mint a zsírozott villám, miközben 5 liternél többet nem lehet lenyomni a torkán. Nem szerettem meg a megbízhatóságát, a kényelmét, mert hiányzott valami.

A feketén füstölés öröme valahogy nem jött át

Ezt ahhoz tudnám hasonlítani, mint amikor volt egy barátnőm, akiben semmi tűz nem volt. Jól megvoltunk, de szenvedély nélkül. A végére már úgy éreztem, hogy megpenészedem ebben a meleg pocsolyában. A Seattal is így vagyok, hogy már le se mosom sokszor. Bevágom az ajtaját, közben átfut az agyamon a gondolat: nem szeretlek. Pedig szegény mindent megtesz, hogy szeressem, de unatkozom. A nőknél is hiába a bomba test, ha nincs meg hozzá a sokat sejtető fehérnemű. Mert valójában nem a szépségre izgulunk, hanem arra, hogy de milyen szép lehet ott a ruha alatt. Hogy kitaláljam, hogy felfedezzem, hogy megdolgozzak azért, hogy leimádkozzam róla azt a darab textilt. Valami ilyesmit jelentett a zsiguli szerelése, hogy egyszer jó lesz. Persze sose lett jó, de a felfedezés és az elfáradás öröme, az ott volt benne. 

Valamikor még a zsigulizós időben fedeztem a hahun egy kocsit, ami akkor és ott nagyon betalált. Egy tűzpiros (mi más) Alfa Romeo Sprint Zagato. Valami négymillióért árulták a ritka sportkocsit, aztán meg háromért, de az én akkori anyagi körülményeimnek mindegy is volt. Tudtam, hogy sosem tudnám megvenni, pláne fenntartani, de jól esett nézni az otromba, de mégis gyönyörű kockaságát, a 3 pár kiskocka lámpáját, a másmilyenségét, a vadságát. Pedig ez az autó ronda mint a bűn, főleg hátulról. Mégis azt éreztem, hogy annyi tűz van benne, mint egy olasz nőben. Egyszer kell egy ilyen, vagy majdnem ilyen. 

Amikor megjelent a 159-es Alfa Romeo, akkor majdnem ezt éreztem. Pláne amikor még csak a Need for Speedben láttuk először a Brerát, a 159-es coupé változatát. Leesett állal néztük, hogy úristen, hát így is lehet autót rajzolni? Akkoriban a nép számára a a Suzuki Ignis meg a Skoda Fábia jelentette a valamit. Olcsó, szürke, semmitmondó célszerszámok. Na de ez a Brera, ez valami olyan, ami lyukat ütött a világban a 3 pár kerek fényszórójával, a vonalaival, és nagy seggével. Ami olyan, amibe kedvem lenne belemarkolni. Annyira dinamikus forma, hogy úgy érzed, akkor is 120-szal megy, amikor áll. Órákig, napokig, sőt, hetekig tudnám térdelve, zokogva nézni a részleteit, hogy mennyire szép, a csőműszerek, a 3 kis műszer a vezető felé fordított középkonzolon, a sportülések, az oldalindexek és az ajtókilincsek formájának harmóniája. 

Ahogy telt az idő én kezdek megöregedni, és a Brera sem fiatal már, így elérhető közelségbe került a megvásárlása. Kéne venni egy Brerát, fogant meg bennem a gondolat, úgy 2 évvel ezelőtt. Néha volt olyan ami tetszett, de akkor jöttek a vekengő ismerősök, hogy hülye vagyok, meg rontást hozok az életemre. Mert az Alfa az elromlik, az nem jó autó, ha egyáltalán az autó jelzőt kiérdemli. Aztán néha voltak észérvek is, hogy vállalkozó vagyok, és egy vállalkozónak megbízható autó kell, mert oda kell érni helyekre. Persze, de mégis akkor mikor vegyek ilyet? Fiatalon azért ne, mert nincs pénz, középkorúan azért ne, mert a stabilitás kell, idősen meg azért ne mert nem kell az már nekem. Szóval az összes észérv ellenére nekiálltam Brerákat nézegetni a szabadnapjaimon.

Elmentem megnézni néhányat, és sajnos a hazai példányok lesújtó állapotától eltekintve, ez nem egy kimondott élményautó. Igen tudom, több helyen is elmondják, hogy ez nem sportkocsi, hanem Gran Tourismo. Csendes, kényelmes, hosszú utakra alkalmas, sportkocsis külsejű autó. Mégis, engem nagyon zavar, hogy egy Alfa Romeoból hiányzik a sportos szív. A kocsi továbbra is gyönyörű, de sokat elmond a problémáról, hogy a dízelmotorral mozog legjobban ez az autó. DÍZEL MOTORRAL!!! Amiben annyi a szenvedély, mint Amy Schumer külsejében. A próbakörök alatt azt éreztem, hogy jó autó ez, mint egy Volkswagen. Hiányzott a motorok trombitálása, a tapadás érzése a kanyarokban. Csak azt éreztem, hogy egy 2 tonnás dögöt terelgetek a sávban. Mint egy túlsúlyos, de vonzó nő az ágyban, aki bár sokat tud, de hamar kifárad. 

Amy Schumer

Megint ott álltam - mint már életemben sokszor - hogy megnyertem valamit, de már nincs meg a tárgynyeremény. Élményautóznék, de mivel? Végül elkezdtem nézegetni az Alfa GTV-ket, ami kb úgy néz ki, mint egy Sprint Zagato és a Brera szerelemgyereke. Még ék forma, furcsa, de azért vérpezsdítő külső, és ez még (talán az utolsó) igazi sportautó az Alfa kínálatából. Jó, ott a 4C meg a 8C, de az nem a halandóknak van. Még benne van a bugi, még akkor is, ha a kisebbik kétezres motorral lehet csak kapni emberi áron. Aki szeret élményautózni, az tudja, hogy az élmény nem a motorerőben lakik. Persze kell hozzá, de a jó futómű, rendes fék, éneklő motor és direkt kormányzás sokkal többet tesz ehhez hozzá.

Átnyálazva a magyar - kemény 8 autóból álló - kínálatot, végül lecsaptam egyre. Második autónak, feketét, piros bőr belsővel. Ezek nem makulátlan kocsik, nagyon nem. De nem volt összetörve, ami egy sportkocsinál elég jó érv a vásárlás mellett, illetve a galvanizált kaszni nem is rozsdásodik. Kell foglalkozni vele, sok apróságot meg kell javítani. Viszont a második autóság előnye, hogy nem kell sietni a javítással. Majd apránként, hétvégente mindig megcsinálok egy kicsit, és egyszer csak összeáll.

Szóval eme hosszú út végén mégis lesz Cuore Sportivo, büszke Alfa tulajdonos lettem, mert szenvedély nélkül lehet élni, de nem érdemes.

Amikor úgy döntöttem közel egy éve, hogy nyitni fogok az emberek felé, még magam sem gondoltam, hogy ennyire nehéz feladat lesz. Az sem volt egyszerű, hogy leküzdjem a magam köré éptett falakat, de mi a helyzet azzal, amit más épített saját magának? 

Az elmúlt évben nem kevés embert ismertem meg, és be kell valljam, ennyire sérült és agresszív társadalommal baromi nehéz boldogulni. Mert mire szocializáltak minkez az elmúlt évtizedek? Hogy aki hozzám szól, az biztos akar valamit. Leszól, lehúz, rám melegíti a szarját. Nem lehet odamenni valakihez és azt mondani neki, hogy jófej vagy, mert egy zavart és gyanakvó pillantást kapsz cserébe. 

Ezen kívül az emberek szeretnek szenvedni. Szeretik magukat bezárni a dobozba, hogy nekik csak ennyi jut. Ilyen a munka, ekkora paraszt a párom, nem tudok lefogyni, nincs hová elmenni, nincs mit felvenni, és a boltban is punnyadt a zöldség. A nagytöbbség nem fogja azt mondani, hogy változtatok, hogy keresek jobbat, hogy ettől jobbat/szebbet/többet érdemlek. És ha valakinek megpróbálod elmagyarázni, hogy sokkal többre is képes, akkor ezt teherként éli meg. Mert neki jó így, kicsiben, mert ezért is kell erőfeszítést tenni, de csak kicsit. A nagy az nem kell, abba elfáradna, viszont az elvárás az megvan, hogy kéne a jobb. Ezt tanultuk a tréner világból, hogy tenni nem kell a dolgokért, csak be kell vonzani. Hogy elhiszed, hogy neked jár az Audi és akkor kiadja, hitelből. 

Ezek az emberek nincsenek másképp a társas kapcsolataikkal sem. Lehetőleg senki ne akarjon hozzájuk közel kerülni, mert ha mégis, akkor abba nekik is energiát kéne fektetni. Ha te elmondod, hogy milyen napod volt, akkor neki is el kéne mondania, és nem akarja. Időt és munkát beletenni egy barátságba azt nem, csak kitaposni a másikat, mint egy rossz cipőt. Legyen kitől kölcsönkérni, vagy legyen kivel félrelépni, és lehetőleg azonnal váljon köddé az illető, ha meguntam. Ezt simán eljátszák emberek, hogy több hónapnyi barátkozás, ismerkedés után egyszercsak közlik, minden előjel nélkül, hogy akkor ők nem kívánják ezt folytatni, és légyszives ne keresd őket többet. Mint lámpa, ha lecsavarom, Ne élj, mikor nem akarom - Szabó Lőrinc: Semmiért egészen

És akkor itt vagy te, egyedül, aki szeretnél barátokat, ismerősöket, párkapcsolatot, és azzal szembesülsz, hogy mindenki elvenne belőled valamit, de senkitől sem kapsz vissza semmit. Sőt, ha egyedülálló vagy, akkor meg vagy bélyegezve, mint egy leprás, hogy te mást nem is akarhatsz, mint eljutni a lányok bugyijába. Ha szingli vagy, akkor ne is szóljál a másikhoz, húzz innen a picsába! Nem mindig mondják, de látod a szemükben, hogy kellemetlen vagy, pedig csak megkérdezted mennyi az idő. Ezt még a régi ismerősök is eljátszák ilyenkor, hogy még a wécére is félve mennek ki, nehogy kettesben hagyják veled az asszonyt, mert még a végén - mint egy ragadozó - lecsapsz!

De mi a tanulság? Nem a saját falaidat nehéz lebontani, hanem a másét. Különben hiába bajlódtál a sajátoddal, attól még egyedül vagy. 

Tegnap nagyon odatettük magunkat Tatán, a Víz, Zene és Virág Fesztiválon. Összeálltam egy haverommal, hogy csapassunk egyet a Paddy and the Rats koncerten, aminek a munkásságát mindketten igencsak kedveljük a zenekar indulása óta. Számomra már csak a fesztiválon derült ki, hogy lesz előtte még Lord koncert is, ami külön nagy öröm, hiszen azt is szeretjük. 

A Víz, Zene és Virág Fesztiválnak régrenyúló hagyományai vannak. Ámbár fesztivál a neve, de nem egy klasszik sátras fesztivál. Inkább egy 3 napig tartó családi nap, koncertekkel. Némi lézengés, és egy jól elfogyasztott michelin csillagos árú rántotthús után bele is csaptunk a Lord koncertbe. Azért volt nagyon jó, mert a 6 évestől a 70 évesig minden korosztály ott volt. Kulturáltan csápolt mindenki, lőtték a fotókat. Nagyjából a közönség első 1/3-ig jutottunk, mindenféle tülekedés nélkül. Nagyszerű bulit csaptak a bácsik a színpadon, verettünk a Kifutok a világbólra, térdeltünk a Vándorra. Nagy élmény volt és őszintén mondom, menjen el mindenki Lord koncertre, mert nagyon barátságos a tömeg, és jó hangulatot csinál a zenekar!

A Lord után következett kb 45 perc dizsi DJ Dominikkal. Nem volt rossz, de nekem annyira nem jött most be a pumpálós hands-up zene két metal koncert közt. Gyors WC- és sörkör után be is helyezkedtünk az első sorba, ekkor még voltak a kordon mellett lyukak. Időben beálltunk, mert valljuk be, kevés nagyszerűbb dolog van egy koncerten, mint az első sor. Szorítunk még helyet magunk mellett egy nagyobb darab fószernek, meg egy párnak, mert nem vagyunk p*naféltősek. A hangolás alatt megbeszéljük, hogy a Lord hangosítása nem volt a helyzet magaslatán, és reméljük a Paddy jobb lesz. Jobb is lett, elkezdődött a nagyon kemény csiholás a zenekar gitárosától, amit magasba emelt kezekkel jutalmaztunk. My Sharona, Ghost from the Barrow, Join the riot. A heves riffekre hamar kialakult mögöttünk a zúzda, avagy a pogózó társaság, és itt álljunk meg egy szóra.

Értem, hogy kutúrális gyökere van, meg nincsen metal koncert pogo nélkül, de aki a zúzda szélén találja magát, és történetesen semmi kedve nincs pogózni, az nagyon megszívja. Azért is érzem, hogy itt valami nincs rendben, mert egy 30-50 fős pogózó társaság jókedve miatt 100 ember szív. Ennek is megvannak a szabályai, bármilyen hihetetlen. A pogózás célja a zenére való közös ugrálás, tánc öröme és nem a lökdösődés. Ehhez képest inkább egy csürhéhez tudnám hasonlítani, akik totál készen az alkoholtól terebélyes slamdancebe kezdenek. Ennek köszönhetően többeknek abból áll a koncert, hogy próbálja odébbtaszítani a figyelmetlen pogózókat, és megpróbál állva maradni, miközben semmit, de tényleg semmit nem tud élvezni a zenéből és a zenekar játékából. El kéne jutnunk lassan oda, hogy a bármennyire is felszabadult érzés egy koncerten a tömegben szórakozni, tekintettel kellene lenni a mellettem-előttem-mögöttem állóra is! Pláne, hogy vannak a tömegben kiscsajok 150 centivel és 50 kilóval, akiknek sokkal nagyobb metal-szíve van, mint némelyik fejkendősnek, viszont nem annyira pattan vissza róluk a 90 kilós rockerállat. 

Azoknak meg külön gratula, akik megpróbálják az első sorba verekedni magunkat úgy, hogy ők nem álltak végig 45 perc discot, csak hogy pont ott állhassanak. Az első sor azoké, akik "korán keltek", akik feltétlen rajongói a zenekarnak, akik kilométereket sétáltak a szimatszatyorral a vállukon, mert a belépőre és egy vízre volt pénz, de a helyijáratra már nem. A fanatikusoké, akik az abszolút kedvencükért jöttek ide. Nagyon nem szép dolog erősebb kutya közösül alapon megpróbálni elvenni ezt tőlük. De ha ez így fog menni a jövőben, miattam jöhetnek, én véreb leszek. Valakit pofán is vertek tőlünk odébb ezért, amiért a zenekar a tömeg lenyugtatásául eljátszotta nekünk a Tavaszi szél vizet áraszt c. dalt. Oltári élmény volt! Mármint a zene, a gyereknek a pofon nyilván nem :)

Visszatérve a koncertre, az utóbbi időszak legjobb élményét adta nekem a Paddy and the rats. A rángatózók és pogózok ellenére jót buliztunk. Szórtunk a metálvillát, mint ha nem lenne holnap, és térdeltünk a Freedomra. Tikkadtan, eufórikus állapotban értünk a végére, de nagyon megérte, és legközelebb is ott leszünk, bármelyik sorban! 

Ha sportolsz, vagy igyekszel aktívan élni, akkor hasznos lesz ez a cikk. Amúgy meg erősen réteg téma, és nem is biztos, hogy elsőre világos lesz, hogy melyik érték mire is jó. Megpróbálok rendet tenni a fejekben.

Először is, azért kellett nekem beleásnom magam ebbe a kiváló témába, mert a kisebb polgári vagyonért megvásárolt Garmin sportórám nem képes kiírni normálisan a regenerációt, amikor kíváncsi vagyok rá. Azaz de, közvetlenül futás után. Bocs, akkor pont arra koncentráltam, hogy ne haljak meg... De amikor érzem, hogy ez nem sült el a legjobban, és kéne tudom, hogy hány napig leszek hadirokkant, na akkor aztán kereshetem ezt az információt az órában. Köszi Garmin, cuki vagy! A Polar bezzeg kiírja, és elég pontosan. Na, ennyit a vekengésről.

A regenerációról talán már beszéltünk. Ez az az időszak, amit sportolás után pihenéssel töltesz el. A szervezet ilyenkor piheni ki a sportolás során elszenvedett stresszt, tölti vissza a tápanyag raktárait és építi fel az új izomszöveteket. A legtöbb sportóra ad erről valamiféle tájékoztatást, hogy pontosan meddig tart ez a folyamat. Ezt az adatot a szívfrekvencia-variabilitásból (továbbiakban HRV) számolja ki. Ezt egy pulzusmérő övvel és egy okostelefonnal is gyorsan megmérhetjük, majd kapunk egy rakás nyers adatot, amivel egyszerű halandóként nem tudunk kezdeni semmit. A népi interneten pedig nincs egy nyomorult oldal, ahová beüthetnénk ezeket az értékeket, és kiírná, hogy "Édes öcsém, te most nagyon szopóágon vagy!", vagy valami.

De mi is az a HRV konkrétan? 

Köszönhetően a technológiai fejlődésnek számos okoseszközben, így okosórában (pl Apple Watch, Polar, Garmin, Suunto, stb) és okostelefonban is elérhető ez a mérés, amiről senki nem tudja, hogy pontosan micsoda. A mérés a következőképpen zajlik:

- felcsatolod a pulzusmérő övedet (optikai és beépített pulzusmérő nem jó, mert nem pontos! De mérni attól még lehet vele)

- állva és egyenletesen lélegezve elindítod a mérést

- ami 3-5 percen keresztül méri a pulzusodat

- és a végén kiír egy csomó idegen adatot

A HRV (Hearth rate variability) a szívfrekvencia variabilitást jelenti. Ez nagyjából azt jelenti, hogy a puzuszámunkban nem csak annyi adat van, hogy hányat üt a szív percenként, hanem jóval több is. Ha sokkal kisebb méretekben gondolkodunk, rendeteg adat van még a pulzusban. A HRV konkrétan a szív két leütésének nagyságát, illetve a kettő közötti időt méri mikroszekundumokban. Mivel a szív nem egy metronóm, az az mindig máskor és más nagyságút üt (variability), ezért kapunk egy rakás adatot átlagolva, meg százalékban. A HRV mérés Magyarországon kb olyan, mint a tengert látni, vagy teslát vezetni, azaz hallotunk már róla, hogy valaki csinált ilyet, de alapvetően távoli dolog. Így ne is számítsunk arra, hogy egy mezei háziorvos, pláne a szomszéd segíteni tud megfejteni, hogy mire is jó. Ellenben az USA területén ez egy aranystandard, ami nem tudom mit jelent, de a lényeg, hogy ott komolyan használják. Ennek köszönhetően angolul magunkra tudunk zúdítani egy csomó mérést, tanulmányt, számunkra feleslegesen bonyolult adatot. 

Mire jó?

A HRV a vegetatív idegrendszer állapotát tudja nekünk megmondani. Az autonóm (vegetatív) idegrendszer és a belső elválasztású mirigyek rendszere (endokrin rendszer) szabályozza a szervezet belső környezetét, tehát alapvető szerepük van a homeostasis fenntartásában. A következőkben ismertetjük az autonóm idegrendszer szerkezeti felépítését, kapcsolatait az idegrendszer más részeivel és az endokrin rendszerrel, felsőbb központjainak irányító működéseit (by wikipédia). 

Azért vegetatív, mert te - halandó emberként - a sajátodat nem tudod szabályozni olyan egyszerűen. Ellenben ha tudjuk, hogy milyen állapotban van, akkor tudunk annak megfelelően, edzeni, étkezni, szükség esetén orvost felkeresni.

Jó hír, hogy már szűkül a kör, ugyanis a vegetatív idegrendszernek csak két nagy része van: a szimparikus idegrendszer és a paraszimpatikus idegrendszer.

A szimpatikus idegrendszer: A szimpatikus rendszer funkciója, hogy felkészítse a szervezetet a hirtelen nagyobb terhelések elviselésére. Hatására a szívritmus fokozódik, a bőr és a belek arteriolái összehúzódnak, a vázizmoké kitágulnak, és a vérnyomás emelkedik. A vér eloszlása megváltozik úgy, hogy csökken a bőr és a gyomor-bél rendszer (gastrointestinalis tractus) vérellátása, több vér kerül az agyba, a szívbe és a vázizmokba. Ehhez társul még, hogy a szimpatikus idegek a pupillákat kitágítják; gátolják a hörgők, a belek és a hólyag falának simaizomatát; zárják a záróizmokat (sphinctereket). A szőrszálak fölmerednek és verejtékezés indul meg. A szimpatikus idegrendszer a gerincvelői efferens kirajzásból, két szimpatikus dúcláncból (truncus sympathicus), fontos ágakból, fonatokból és regionális ganglionokból áll (by wikipédia)

A paraszimpatikus idegrendszer: Az autonóm idegrendszer paraszimpatikus részének működése az energia megőrzésére és újratermelésére irányul. A szívritmus csökken, a pupillák összeszűkülnek, a perisztaltika és a mirigyek kiválasztó működése fokozódik, a záróizmok megnyílnak, és a hólyag simaizomzata összehúzódik (by wikipédia)

A két rendszer úgy működik, mint egy inga, vagy az egyik vagy a másik aktívabb. Hétköznapian a szimpatikus idegrendszer felel a stresszért, hogy le tudjunk küzdeni akadályokat az életben. Pl ha sportolunk, küzdünk a munkahelyen, betegek vagyunk, akkor a szervezet ezt a rendszert működteti jobban. Ha pihenünk, jógázunk, regenerálódunk, megtaláljuk a lelki békét és zenmesterek leszünk, akkor pedig a paraszimpatikus idegrendszer dolgozik. 

Na, innentől mindenki el tudja dönteni, hogy saccra melyik működik nála jobban. Nagy tételben mernék fogadni a szimpatikusra. 

Oké, de mi van a számokkal? 

Ha számok konkrét jelentésére vagy kíváncsi, akkor itt egy angol nyelvű oldal, google translate a barátod, keresd ki amire kíváncsi vagy. Egyszerűen felesleges, mert nem tudsz vele mire menni. Viszont, vannak erre kiváló appok, amik megmondják ezeket a számokat is, de még ki is értékelik! Ilyen például a méltán népszerű Elite HRV. Van telefonos applikáció, többféle mérés lehetséges, és ingyenes. 

Természetesen ez is csak akkor működik, ha betartjuk a javaslatokat. Például minden nap mérünk HRV-t, ugyanabban az időpontban, mert egy mérés nem mérés. Ugyanis az érték elemezhetősége egy rakás adattól függ, úgy mint kor, nem, edzettség, kipihentség, éhség, betegség stb. A program néhány nap után szép grafikont rajzol nekünk és kiírja, hogy a szimpatikus, vagy a paraszimpatikus idegrendszerünk aktív-e, és tanácsot is ad, hogyan kéne a másik oldalra billenteni. Sportolóként ez nagyjából annyit jelent, hogy ha szimpatikus túl aktív, akkor tarts pihenőnapot, jógázzál, végezz regenerációs edzést. Ha a paraszimpatikus, akkor pedig ideje felülni a bringára, elmenni futni egyet, vagy lemenni a terembe. Ha túl szélsőséges értékeket kapunk, és nem tudunk rajta változtatni, akkor pedig ideje elballagni a háziorvosunkhoz. A túlzott szimpatikus idegrendszeri aktivitást például okozhatja magas vérnyomás. 

Nagyjából ennyit bírtam kibogozni nektek a témában. Nyilván nem egy orvosi szaklap precizitásával, de talán adtam egy képet arról, hogy miként használd ezt a mérést. Ha van egy jó sportorvosod, háziorvosod, kardiológusod, neurológusod, aki segít ezeknek a méréseknek az elemzésében, akkor külön mákod van. Habár sajnos a mai magyar egészségügyi helyzetben vajmi kevesen vagyunk ilyen szerencsések. Összegezve, mérj HRV-t, előzd meg a bajt, sportolj sokat, és élj egészségesen!