Elvesztett barátságok

A napokban a még megmaradt barátaimmal leginkább arról folyt a társasági diskurzus, hogy így, a harmincadik életévéhez közel, ki hány barátot veszített el. Mert amikor kezdtem volna panaszkodni, hogy mennyire elkoptak a barátok mellőlem, akkor ők is megjegyezték, hogy nem vagyok egyedül a problémával. Amiért most erről írok, hogy rámutassak egy nagyon destruktív és cseppet sem kisméretű társadalmi folyamatra.

Azt gondolom, hogy a húszas éveiben mindenki inkább szerzi a haverokat, mint sem veszíti. Igen, akkor is morzsolódnak, de könnyen jönnek helyettük újak. Többet vagyunk különféle társaságokban, akár szabad akaratunkból, akár kényszerből. Az évek során aztán kibontakozik, hogy kikkel lesz ebből a széles haveri körből barátság. Amire rájöttem az eltelt idő alatt, hogy az emberi kapcsolatok legnagyobb ellensége a hétköznapok szürkesége, és a rutin. Az iskolapadból kiesve mindenki elkezdi hajtani a mókuskereket, családot alapít, úgynevezett nem-ér-rá.

Majd holnap ráírok - gondolja mindenki sokszor. 

De nem írsz rá, és holnapután sem írsz rá. A hétköznapok szürkeségében pedig más emberek leszünk. Olyanok leszünk, amilyennek a szüleinket láttuk. Ráncosak, enyhén megtörtek, folyton fáradtak, hibáktól és káros szenvedélyektől koránt sem mentesek. Más emberek leszünk. Mégis azt gondolom, hogy erősebbek lennének ezek a barátságok, ha együtt változnánk, és nem egymás mellett. Ha barátok maradnánk a hétköznapokban is, vagy legalább kapcsolatban maradnánk. Ehhez képest sokan megengedik maguknak azt a luxust, hogy egyes baráti kapcsolataikat kimondottan elhanyagolják.

Ahogy így ülünk a sör felett egy-egy barátommal, csak úgy hízik a veszteséglista. Az egyiknek egy 22 éves, gyerekkori barátsága lett füstbe ment terv, mert a másik egyik napról a másikra nem vette fel a telefont. Biztos megvolt az oka a sértődésre, de ezt sosem közölte, csak eltűnt. Nekem egy közel 8-9 éves barátság látszik véget érni úgy, hogy sosem ér rá a másik. Nem vesztünk össze, nem sértődtünk meg, egyszerűen csak nincs igényük rám talán. Nem vagyok már nekik érdekes. Aztán ott vannak a fiú-lány barátságok, ahol előbb-utóbb eljön az elkerülhetetlen vég, hogy az egyik többet fog gondolni, és a végkimenetel sosem pozitív. Vagy egy szakítást követő komplett baráti társaságok elvesztése. 

Akárhogyan is, ezeket a barátságokat szinte lehetetlen pótolni. Nem kötsz már olyan könnyen emberi kapcsolatokat, pláne barátságokat. Párkereső appból tucatnyi van az App Storeban, de barátkeresőből, vagy haveri beszélgetőtársból vajmi kevés. Azt gondolom, hogy nem engedhetjük meg magunknak azt a luxust, hogy hagyjuk az embereket eltávolodni magunktól, még akkor sem, ha van helyette másik, aki jobb, szebb, érdekesebb. 

Egy párkapcsolat ugyanis lehet önző, egy barátság soha.