Születésnapom van, éppen ma. Átszellemülve kellene ünnepelnem önnön nagyságom, hogy sikerült nem megölnie semminek egy éven át. Nem bírok ünnepelni...

Vagy azért, mert - ahogy egy ismerősöm mondaná - harminc felett nem ünneplünk, csak sunnyogunk, vagy azért mert boldognak lenni manapság túl sok embert sért. Nem kimondottan egy ünneplés boldogsága, hanem úgy az egész életedre kiható állapotról beszélek. Mert ugye, ha te harminc felett egyedülálló vagy, akkor azt te hogy mered? Igen, megkaptam már burkoltan, és nyiltan is. Őrült vagy netán, hogy nem kellettél senkinek? Vagy neked senki sem elég jó? Miért nem alapítottál már családot? Igen, azzal, akivel éppen együtt voltál, úgy huszonöt körül, mint mindenki más. Aztán született volna utódod tőle. Te alszol? Hogy képzeled? Más bezzeg virraszt a gyermeke mellett, te meg itt azzal kérkedsz, hogy ki merted magad pihenni. Még undorodsz egy kis kakitól? De édi! Nyilván el sem tudod képzelni, hogy milyen az, dolgozni, gyereket nevelni, esetleg még maszekolni mellette. Nem is vágyhatsz rá, hiszen ha akarnád, meglépted volna. Huszonöt körül, igen, mint mások. Igen, azzal a dilis picsával.

Vagy te már eleve a második körösökre gyúrsz? Azt hiszed, majd az elvált anyukák egy-két gyerekkel, azok majd igazolnak téged? Hogy majd veled nem lesz gondjuk 5-10 év múlva? Ó, te biztos annyi elcseszett szülőt láttál, hogy majd te biztos jobban tudod! Ja persze! Kihagyni a kemény éveket, és egyből a 10 éves gyerekkel kezdeni a szülősködést, hát úgy más is kibírná! Te akkor is csak egy különc leszel, aki azt sem tudja mi az a válás, milyen végig csinálni. Amikor a gyereknek meg kell magyarázni, hogy apa ma miért nem jött haza, vagy azt, hogy miért kell egy kisebb lakásba költözni. Amikor titkolni kell előtte, hogy adtál egy csókot valakinek, aki nem apa. Te nem is értheted, te csak itt élvezkedsz. Mert olyan nincs, hogy nem hiszel a házasságban, akkor biztos csak az élvezetet veszed ki a képzeletbeli kosárból. És a nők? Legyenek boldogok, miközben a gyereknek tanulni kell, meg foglalkozásokra járni? Tényleg azt hiszed, van idő itt a boldogságon töprengeni? Akkor menjél haza és töprengjél rajta otthon, egyedül. Igen, a kurva magasztos gondolataiddal csak ezt érted el, hogy neked senkid sincs. Másoknak legalább ott a gyerek, ha elválnak, aztán meg a zsebkutyák, ha már a gyerek koleszos. Mert valójában más sem hisz ebben az egészben, de legalább megerőlteti magát, és elmímeli, hogy működik. Te meg még ennyire sem vagy képes, hogy a családi ebédnél legalább megmutasd mennyivel jobban csinálod, mint sógorék. 

Szóval te csak ne mondd meg másoknak, hogy hányas a kabát! Tessék szépen visszaállni a sorba! Megjátszani, hogy minden rendben, belül meg ordíts, mint többiek. Így áldozunk mi a normalitás istenének.

,,A tehetség csendben alakul ki, de a jellem a világ viharaiban."

- Johann Wolfgang von Goethe

Krisz és Julcsi, ha tehették, minden idejüket együtt töltötték. Először nevettek rajtuk a többiek, aztán már csak úgy emlegették őket, hogy "akriszmegajulcsi". Az óvodában játszották együtt a Bolygó Kapitányát, egymás mellé kellett tenni az ágyukat a délutáni alváshoz, és együtt keresték a dombokat hazafelé, amire lecsüccsenhetnek egy mondóka erejéig. Julcsi hétvégén is szívesen időzött kedvenc barátjánál, mert otthon úgy érezte, hogy olykor felrobban a levegő is. Élvezte a békét, amit Krisz félszeg világa hozott neki. Csodás két év volt ez mindkettejük számára. 

Míg nem, egy hűvös csütörtök reggelen, mikor Krisz a süni csoport ajtaján belépett, nem találta kis barátját. Pedig Julcsi mindig hamarabb szokott jönni, mert ők még az apukájával óvodába menet megállnak az utca elején a kisboltnál, hogy apu egy doboz kiváló minőségű, illatos fekete színű cigarettával és az aznapi Kisalföld újsággal üljön ismét a volán mögé. Biztos késik. Hősünk addig reggelizni sem akart, hiszen aznap lekváros kenyér volt, ő pedig mindig rákente a saját adagjáról a lekvár Julcsiéra, mert amaz nagyon szerette a málnás ízt. De most nem volt kinek adja. Hol lehet? Krisz izgatott lett a mellkasában hangosan verdeső szívétől, amely mint ha a sötétben kotorászott volna a párja után. Nem volt meg, nem jött többé. Óvoda után Krisz sietett haza, hogy apuval gyorsan menjenek Julcsiék házához, de ott nem találtak senkit. Apu az éppen hazaérkező szomszédokkal próbált beszélni. Fontos emberek jöttek, és elvitték őket, nem tudni hová...

Hősünk úgy érezte, a tao ezúttal kizökkent megszokott üteméből. A világ többé nem volt számára a béke és a megnyugvás szigete. Várta minden reggel Julcsit, és sosem engedte, hogy a reggelinél más üljön mellé. Űr volt a szívében, amit nem tudott más betömni. Az őszre tél jött, majd a télre tavasz, az óvodára pedig az iskolás évek. Krisz - szülei támogatására - hamar rájött, hogy az elfoglaltság hasznos, leköti őt. Így esett, hogy Krisz felhagyott a mesevilágok kreálásával, játékait akkurátusan dobozba gyűjtötte, és a tanulásba temetkezett. Mire elkezdődött az iskola, már egészen szépen tudott olvasni, kivéve a dupla betűket. Csukott szemmel is el tudott számolni százig, és olyan kézügyességgel húzta az egyeneseket festékkel a papírra, hogy társai irigységgel vegyes kíváncsisággal figyelték, amint alkot. Ő volt az egyetlen, aki szabad kézzel közel tökéletes kört tudott felrajzolni a táblára. Így a matematika tanárnő büszkén hívta ki a táblához halmazokat kanyarintani, ha arról volt szó. A zeneiskolát viszont nem szerette. Untatta, mert a zongoratanár lassan beszélt. Egyébként gyorsan fejlődött. Mire felső tagozatba ment, a városi hangversenyen Giacomo Puccini Le Villi című librettóját kísérte zongorán, amikor a szerelmesét elhagyó vőlegényt a Fekete-erdőben kóborló elhagyott lányok lelkei halálra táncoltatják. Lassan elhalványult kedves Julcsijának emléke. Csak a legerősebb képek maradtak meg, valahol mélyen.

Ennek ellenére az űr nem szűnt, de kisebb sem lett Krisz szívében. Mire középiskolába ment, csak azt tudta, hiányérzete van, de sosem tudta igazán, hogy miért. Krisz a szende kisfiúból szende kamasz lett. Majdnem elérte a 180 centi magasságot, széles vállai lettek, de 70 kilónál alig nyomott többet. Az osztályban mindig balról a harmadik padban ült, az ablak mellett. De nem azért, hogy a szép időben révedezzen, milyen jó lenne rúgni odakint a bőrt, hanem mindig az esőt várta, és a zúzmarát az ablakon. Olyankor - nem is igazán tudta miért - úgy érezte, nem csak az ő hangulata komor, és a társa lett egy kicsit a többi ember is. Utálta az antidepresszánsokat, amiket az anyja készített ki neki minden reggel, mert ha bevette, nem tudott a kottából játszani délután alla turca. 

A szerelem mondhatni érdekelte, de azt élvezte, hogy valamiért a lányok egy része zavarba jön, ha meglátják, pláne a koncertek után. Voltak köztük olyanok, akiket Krisz szépnek talált. Egyet-egyet olykor elhívott moziba, vagy sétálni a Deák téri parkba, de sosem kötötte le igazán egy lány sem. Két hét, vagy két nap, mindegy volt. Nem is nagyon értette, hogy a lányok miért lesznek dühösek, amikor a hétvégi randi után, hétfőn egy másik lányt csókol meg a folyosón, de tulajdonképpen nem is érdekelte.

Hogy hősünket az édesanyja ne cseszegesse folyton, amiért egyedül tölti a délutánjait, ezért vagy az utca végén az nyugdíjas autószerelő mesternek festett a veterán motorok tankjára csíkot, külön erre a célra vásárolt hosszúszőrű borzszőr ecsettel, vagy a helyi biliárdklubban múlatta az időt. Nem volt egy selyemkesztyűs bajnok de Feri nevű cimborájával rendszeresen járt ide, mert jó volt nézni a golyókat, meg addig is elment az idő. 

Így teltek hát a mindennapok Krisz számára. Hedonista nem lett, de maximalista igen. Minden untatta előbb vagy utóbb, legyen az ember, tárgy vagy alkotás. Csak az érdekelte, hogy kihozza az adott dologból a maximumot, majd másikat keresett helyette. Mindenki csak porszem volt neki ideig-óráig a tao viharában, ami már lassan 10 éve tartott Krisz életében. Békét nem érzett, mindig csak a legküzdendő akadályt látta, hogy meg kell mászni minden hegyet, és magába kell szívni, amit csak lehet. Unalmasan lökték a golyókat a biliárdklubban azon a májusi szombat estén is, amikor nem várt társaság lépett be hősünk törzshelyének ajtaján...

"A zseni olyanra céloz, amit más nem lát, és el is találja."

Holly Goldberg Solan

Krisz nem volt a hétköznapi értelemben vett átlagos srác, habár élete kezdetén még igencsak hétköznapi módon teltek a napjai. Apu vitte az oviba minden reggel, majd a szokásos egész napos bohóckodás után, otthon kedvenc GI Joe katonájával hajtotta álomra fejét esténként, miközben azon tűnődött, hogy milyen rendben van ez a világ így, boldog, és a zen állapotából nem zökkentheti ki immár semmi sem. 

Egy zúzmarás téli reggelen azonban a tao nem a megszokott hullámokban terelte az univerzumot Krisz útjába. Apu a hétköznapi élet rejtélyes világától nagyokat sóhajtva gondoskodott arról, hogy a családi hintó tovaterjedjen az álmos, jégvirágos reggelen az óvoda felé, ahol férfias búcsú után Kriszt már várta a megannyi legó, mecsa, és lányok, akik számára érthetetlen módon tegnap még egy fiú műanyag baba fütyijén kacagtak nagyokat, Krisz pedig nem értette miért. Aznap az óvónéni a szokásos köszöntésétől eltérően összehívta, és körben leültette apró népét, hogy törzsfőnöki rangjához hűen kinyilatkoztassa az élet további rendjét. Ámbátor a világ újabb törvényei és útvesztői helyett, egy idegent vezetett be a bizalom körének közepére, és Krisz onnanstól legalább három percen keresztül valahol a nirvánában lebegett testetlenül. Amit látott, számára ismeretlen érzésekkel töltötték el. Derűt, és melegséget érzett szívében, és szokatlanul kalapált a szíve, ahogy a búzavirág kék szemű csodát nézte. Magáról megfeledkezve bámulta, ahogy az idegen körbe megy, és egyenként bemutatkozik társainak. A plafon neonfényét elnyomva, a jégvirágos ablakon beszűrődő fáradt napfény gurult végig a számára legkedvesebb idegen szőkésbarna, háta közepén ugrándozó fürtjein, fehér csipkeruháján, és zavarában elbűvölő mosolyán. 

Szia! Julcsi vagyok - kapta el a láthatatlan kéz hősünket, és rántotta vissza a fennséges nihill állapotából, hogy egy zavart "Krisz vagyok" válasz kiszaladhasson a száján. Társai pusmogó röhögésére némi szégyenérzet futott végig a hátán, de tudta, hogy ezer kérdése lesz a lányhoz, leginkább arról, hogy mi ez az érzés az ő szívében. Akart ő odamenni, persze a keményebb és nagyobb fiúk már erős bástyaként rendeződtek Julcsi köré, és ostromolták őt érdeklődésükkel. Hősünk lemondóan vonult félre tologatni a mecsát, hogy nem lel ő válaszra soha már, mert túl kicsi, túl gyenge, és mert ne kérdezd mit mondana. Kicsit talán el is akarta felejteni, mikor szeme sarkából látta, hogy Julcsi az élő fal mögül egy pillanat erejéig őrá mosolyog, nem másra, nem másért. Aprótalpú telepi hősünk pedig tudta, ma meghal, de örömmel teszi.

A délutáni udvarra kiterelés lett a pillanat, amikor egy magányos, kósza mászókázásban Krisz látóterében megjelent a babakék pufidzseki és sapka közt a napfényt sugárzó mosoly, de fejjel lefelé mégsem volt az igazi, így lemászott kedvenc, alig rozsdás acél építményéről. Együtt sétálták végig az udvaron, mind a fél életnek tűnő 30 percen keresztül. Mindketten megosztották apró kis titkaikat, Krisz hogy milyen nehéz télen homokvárat építeni, és még a víz sem úgy folyik benne, mint nyáron, Julcsi pedig, hogy mennyire szereti Oszkárt, a zöld plüsselefántot, amit tegnap elvettek tőle szülei, amikor este nem szerették egymást, és megkérdezte, miért hangoskodnak. Miközben az óvónéni jelezte, hogy a további kószálás már nem lesz jó, és már mutatta is az irányt, hogy befelé merre lesz jó, Krisz tudta, hogy most férfinak kell lenni.

A délután hátralevő részében zsírkrétát és papírt ragadott, hogy vért és verejtéket nem sajnálva megalkossa a mesterművét Oszkár, a zöld plüsselefánt kiszabadításáról, amit gonosz trollok őriznek valahol egy sötét pincében. Amint elkészült a mű, titokban Julcsinak adta, aki végtelen örömmel, hálával, és egy puszival viszonozta Krisz hősies attitűdjét. Elég az hozzá, hogy mindketten tudták, hogy onnanstól elválaszthatatlan, örök barátok lesznek, és a világ sosem lesz többet egész a másikuk nélkül. Így aludtak el aznap este, Julcsi Oszkár kiszabadítása című hőstett összehajtogatott, kissé meggyűrt példányával a mellkasához szorítva, Krisz pedig GI Joe figurája mellé tette második kedvenc raptorfejű főgonoszát, hogy ne legyen egyedül többé a világban. 

Érzelmi másnaposság.

Felkelsz, visszafekszel. Forgolódsz, nem jó. Mi történt tegnap? Felemelkedtem, összetörtem. Szeretem, túl régóta. Titkolom, nem mondom. Nem is gondolok rá, csak néha. Mással van, nem szeret. Nem gondolok rá, nem töprengek rajta. Erős vagyok, kibírom. Gyenge szar vagyok, zokogok. Felállok, elesem. Elfoglalom magam, nem gondolok rá. A világ távoli, nem is érzékelem. Csak másolat vagyok, önmagam másolata. Másolatának a másolata, kontrasztos paca egy meggyűrt papíron. Bevalljam, megmondjam? Vállaljam, tagadjam? Megírom, kitörlöm. Őrlődöm, lelkemet fogyasztom, emésztem, kihányom. Színesen hányom, szürke masszává keveredik előttem. Megint leírom, kurzort bámulom. Minden örökre megváltozik? Jobb lesz vagy rosszabb? Hogyan jutottam el ide? Kitörlöm, más nőkben keresem a szórakozást. Utálom az összeset, szánalmas üres, romló, büdös húscafat mind. Átírom, csak utalgatok, szánalmas... Ő faggat, én terelek, tagadom, mi legyen? Találkozunk, megjátszom, nem mondom, nem gondolok rá. Másra sem bírok gondolni. Összeszedem magam, kimondom, ő sír, én megsemmisülök. De kimondtam, kész, túlestem rajta, picsába, szevasz! Hamvaimból feltörök, az ég felé száguldom, majd zuhanok. Zuhanásom közben fentről nézek le rá. A lába elé hullok, saját hamum mocskában véres paca vagyok. Neki fáj, nekem fáj, megérte? Boldogtalanságra vagyunk ítélve, s cellatársak lettünk. Másnap ismét nem gondolok rá, másra sem bírok gondolni. Nem uralom az érzelmeim, ők uralnak engem. Hagyjatok!  Eresszetek! Istenem, segíts!

A tegnapi cikk gondolatmenetét átültetve jöhet a folytatás. Ezúttal munkáról lesz szó, jövőről, fizetésekről, és általában az egészről való gondolkodásmódról.

Mi a munka ma? A többség számára egy hely, ami nagyjából az élete. Felkel hajnalban, bekocog a munkahelyére, ott az elvárásoknak megfelelően 110%-on pörögve, mosolyogva, hálás tekintettel ledolgozza a 8 órát, majd rátúlórázik ugyanilyen attitűddel még 4 órát feketén, hogy aztán hazakocogj este, bekajáljon, félzombiként létezzen még egy kicsit, aztán eldőlve alfában tölthesse az estét. Azon túl, hogy így huss, el is ment egy élet, keresett annyi pénzt, hogy ezt az állapotot hónapról hónapra fenn tudja tartani, esetleg összejött egy másfél szobás lakás, aminek még a törlesztőjét ki tudja tüsszenteni. Tudom, mert én is csináltam, és tudtam, hogy nem ezt akarom, nem így, nem ennyiért. 

Csernok Miklós, a kiszámoló blog örökbecsű prófétája, aki pénzügyi kultúrát és gondolkodásmódot próbál az átlagemberek fejébe verni. Nagyjából az ő gondolatmenetén fogok most okosságokat leírni. A cikk végén lesz tőle egy hosszabb videó, erősen ajánlom, hogy mindenki nézze meg! 

Ahogy a párkapcsolatokban, úgy a karrierben is trendeket követ a többség, és nem könnyű az árral szemben úszni. Az elamerikásodás szószólói, a reklámok, a tévé, az internet, stb stb mind elhiteti velünk, hogy nekünk minden JÁR. Jár a nagy lakás, a szezononkénti új ruhatár, az új trendi autó apának és anyának mert úgy illik, a legjobb borotvahab, az új telefon évente, a lakásfelújítás 4-5 évente, és még sok mást. Tényleg jár? Kell neked ez? Keresel te ennyit? Azt a megoldást most tegyük félre, hogy nem keresek ennyit, de majd más pénzén megszerzem (aranyásás, hitel, uzsorakölcsön, lottónyeremény, stb). 

Az már az első munkahelyeim idején megfogant a fejemben, hogy rendben, hogy én most nagyjából kijövök a pénzemből, de az összes használati tárgyam egy időzített bomba, ami ha elromlik/elkopik/elveszik akkor kell helyette másik. Persze a fizuból nem marad a hó végére, így hogyan lesz új laptop/kocsi/telefon/ruhatár? Valamit nagyon rosszul csinálunk. A probléma ott van, hogy a többség nem gondol bele, hogy a ma megkeresett pénzem, az nem csak a ma problémáit fedezi, hanem jövőét is. Probléma pedig lesz, csak mindig másnak hívják, hol egy elromlott hűtőnek, hol összetört autónak, hol egy váratlan csekknek. A megoldás rá, hogy úgynevezett pénzmagot képzünk, megtakarítunk baromi soknak tűnő pénzt. Álljon itt két példa:

Ha szeretnék egy közepes családi házat vidéken, ami kerüljön 20 millió forintba, akkor az nem egy nagy álom, ugye? Tételezzük fel, hogy baromi jónak számító fizetésemből félre tudok tenni évi 1 millió forintot. Örülünk, engem ünnepelnek a haverok a kocsmában, mégis bajban vagyok, mert a házat leghamarabb 20 év múlva tudnám megvenni, és akkor még csak megvettem, és nem húztam benne egy ecsetvonást, nem vettem bele egy szőnyeget. Eleget keresek? 

A következő példa: Van egy jó kis munkahelyem, megkeresem a nagy lóvét, mindenki szeret, fürdök a sikerben. Megy ez pár évig, balga módon nem takarékoskodom (vagy nem eleget), és eladja a főnök a céget, engem pedig kirúgnak. Ha nagyon nagy király vagyok és már másnap beadom egy céghez a resumémat, akkor onnantól kb 3 hónap, mire az első fizumat megkapom. Ki vagyok szolgáltatva 3 hónapig, nem beszélve arról, hogy ez a szerencsés eset. Mi van ha nem jön be, és megint másik helyen kell házalnom? Ha lenne legalább 6 havi béremnek megfelelő megtakarításom, akkor nyugodtabban kereshetnék munkát? 

Nem akkor vagyok iszonyatosan sikeres, ha hitelből megoldottam az igényeimet! Akkor vagy valaki, ha van pénzügyi biztonság a kezedben, ha a váratlan helyzetekre fel vagy készülve, ha úgy tudsz magadnak szép életet biztosítani, hogy nem szorulsz rá a bankokra. Most mindenki vegyen elő egy jó vastag filctollat, írja fel egy papírra és tűzze ki az ágya fölé a mennyezetre, hogy "Addig nem nyugszom, amíg nem keresek legalább havi 1 millió forintot!" És addig hajtja, amíg el nem éri! Képes vagy rá? Aki ennyit keres ma, az semmivel sem szebb, okosabb vagy ügyesebb, mint te! Mondhatnád, hogy a te szakmádban ez lehetetlen, de akkor tegyél érte, hogy lehetséges legyen. Mit csináltál a sikerért az elmúlt öt évben? Megtanultál még egy nyelvet? Megcsináltál egy jobb fizetést biztosító diplomát? Alapítottál vállalkozást? Befektetted a pénzed, hogy az termeljen neked? 

A munka nem arra van, hogy ott valósítsam meg önmagam, és az legyen az életem! Megvan az a jelenet bármelyik filmből, amikor a munkás nyugdíjba megy, utolsó munkanapján ugyanúgy bemegy dolgozni, majd becsukja maga mögött az ajtót a nap végén, és másnaptól egy senki, aki haszontalan? Tényleg így akarod végezni? Nem akarod! 

A párkapcsolati kérdések mindig igen bizonytalan és kötelezően meghozandó döntések sorozata, amit a legtöbb ember így vagy úgy, de el kell döntsön, még akkor is, ha nem tudja, annak mi lesz a végkimenetele. Mik ezek a kérdések, miért futunk bele nevetve a legnagyobb kapcsolati zsákutcákba, és mi van velünk, akik nem érjük be a rizikós döntésekkel?

A párválasztásra, ha visszanyúlunk, azt látjuk, hogy kezdetben egy evolúciós drive hajtja. Amikor tizenévesen elkezdünk párkapcsolatokkal foglalkozni, a legkevésbé sem gondolunk bele abba, hogy aki tetszik, az majd milyen szülő lesz, milyen karrierre számíthat, mennyire családcentrikus. Csak az számít, amit az evolúció adott nekünk, tetszik-e vagy sem, fajfenntartanánk-e vele vagy sem, és semmi más nem számít. Később, amikor már a húszas éveink derekán járunk, ez az evolúciós hajtóerő egyre rövidül, és jönnek az olyan kínos gondolatok, hogy "Na jól van drágám, barátkoznék veled közelebbről, ámde milyen bárcáid vannak neked, amik majd kicsiny rendszerünket fenntartják, előbbre viszik?" Nem kevés ismerősömnél látom, hogy azért házasodnak és szülnek, mert most vannak abban a korban. Szemellenzővel nézik el kedves párjuk elcseszett dolgait, csak mert ők most vannak "abban a korban"! Ők nem fognak szakítani, újra ismerkedni, újra éveket eltölteni valaki mellett, mire megint az esküvő közelébe kerülnek, ó nem.

S mi történik velünk, akik azt mondjuk, habár már mi is abban a korban vagyunk, hogy illene házasodni meg családot alapítani, de ez a párunk nem az, akivel mi ezt szívesen megtennénk? Láttunk elég példát, tudjuk, hogy nem tudnánk még negyven évig elviselni a dolgait. Előttünk van apáink és anyáink elcseszett élete, a gyermekkorunkban végighallgatott veszekedések, a mintacsaládok tíz évvel későbbi széthullása, a felnőtt baráti körök tagjainak különbzöző találkozókon való összekacsintása. Mi legyen hát? Azért házasodjunk össze vele? Úristen, dehogy! Szakítunk, és újabb kapcsolatba kezdünk, akiről megint kiderül, hogy nem működne a dolog hosszútávon. Megint dobbantunk, és megyünk a következőre. Aztán ha elteltek az évek, és mi nem tudtuk meghozni az ideális kompromisszumot, akkor mi lesz? Majd jól lemaradunk? Esetleg más, kétségbeesett, időből kifutott párt keressünk magunknak, akivel gyorsan be lehet hozni a lemaradást? A fenét, mi nem ilyenek vagyunk!

Azért nem, mert nem érjük be a közepessel, mert sosem értük be semmivel az életünkben, ami az ideálistól egy hangyabokányit is távolabb van. Ha úgy alakul lemondunk a családalapításról és a gyerekvállalásról, ha nem lehet a számunkra ideális párt találni? Nagyon helyes! Magyányosak leszünk, és sokszor nem lesz kihez szólni, de nem feledjük, hogy a magánynál csak a társas magány a rosszabb. Intő példaként vannak előttünk a családapák, akik nem éltek még eleget, és a családanyák, akik lelki toprongy férjeik mellett szenvednek. Nem, nem vagyunk jobbak, csak másképp nyomorúságos az életünk, de legalább nem függ olyan emberektől, akiket már a legkevésbé sem szeretünk, és leszarjuk a rokonságot, akik minden közös ebéd alkalmával szóvá teszik, hogy miért nem állapodtunk meg az előző párunkkal, pedig olyan aranyos volt. Nem, mama! Nem élünk le egy életet nyomorúságban egy félidegennel, hogy aztán hatvan felett egyedül maradva majd nosztalgiázhassunk, hogy mégis inkább a szívünkre kellett volna hallgatni! Hatvan fölött? Hahahaha! Harminc felett a válóperes tárgyaláson is előjön már ez, hogy a fenébe ne!

Mi marad nekünk? Keressük azt a valakit, és ha megtaláljuk, akkor majd lesz családunk, és gyermekünk közösen. Ha meg nem, hát majd leszünk hedonisták, élvhajhászok, és irigylik majd sikerünket (valójában gyászos, magányos szar életünket) a többi ember. Jól van ez így? Nem, de jobban van, mint máshogy.

A hangszer jó.

Nem csak azért, mert egyből kettő lépéssel előrébb indulsz minden csajnál, hanem mert a hangszer a társad. A legjobb barátod, aki mindig veled van, aki alázatra és szorgalomra tanít. Megszólaltatod majd örömödben, vagy elcincogsz egy bús dallamot bánatodban. Az önkifejezésed eszköze, mert ami szavakkal már túl elcsépelt lenne, az egy hangszeren mindig új, és megindító.

A hangszerre gondolj mindig úgy, mint az egyetlen barátodra. Mit akarsz hát neki? Mindent ami magadból a legtöbb, a legszebb. Ne nyúlj hozzá koszos kézzel! Tiszteld meg a hangszert azzal, hogy nem mocskolod be! Ha mégis, majd megbosszulja. Koszos és ragadós lesz, fénytelen és kedvetlen. Utána simogathatod majd órákig mikroszálas kendővel, hogy újra pompás ékszer legyen! Ha fúvós hangszered van (meg amúgy is), fordíts gondot a szájhigiéniádra! Evés ivás után nem játszunk rajta! Csodálkozni fogsz, ha majd ragad a cukros üdítődtől, vagy teleköpted mindennel. Jegyezzük meg: fogmosás és ásványvíz! Nem kell mondanom, hogy koszos kézel/körmökkel sem nyúlunk a húros hangszerhez!

A hangszernek legyen helye. Nem dobjuk le a lakásban a sarokba, nem is ejtjük, hanem tesszük. Megérdemli, hogy meglegyen az a szent hely, ahol a hangszer pihen. Pl. egy szép gitár a lakás dísze is lehet, ha sűrűn forgatjuk. Hiszen egy hangszer ne legyen poros, tartsuk a tokjában, vagy tisztítsuk rendszeresen.

Vigyázz a barátodra, vigyázz a társadra!

Akkor kezdjük ezt a blogot valami igazán velőssel, hogy miért lettem a minőség megszállottja, hogyan jut el az ember odáig, hogy felismerje az igényeit, mi különböztet meg másoktól, és úgy egyáltalán. 

Szokás azt mondani, hogy életünk csak egy van, és ezen gondolat köré sokan sokmindent kitaláltak már. Éljünk pozitívan, meg szeressünk mindenkit, és mindehhez csinálunk egy mosolygó csajjal készült, agyoneffektezett háttérképet, és kirakjuk a facebookra. Az én alapgondolatom az, hogy senki sem születik kiemelkedőbbnek a másiknál, senki sem lesz különb, legalább is ami az evolúciós képességeinket illeti. Az ember le tudja élni az életét egy viskóban is, valahol Rio külvárosában. Azt tudtátok, hogy a világ lakosságának 70%-ka beköltözne egy borsodi zsákfaluba, csak azért, mert ott van vezetékes víz, meg villany, és nem fenyegeti őket különösebben nagy veszély? Ennek tükrében értékeljük mindazt, amink van. 

Amikor kisgyermek voltam, akkor sosem értettem a vitákat az iskolában, hogy ha neked van valamid, és az nem márkás, akkor az miért nem ér semmit. Nem foglalkoztam ilyesmivel, hogy milyen címke van azon amit hordok. Emlékszem, akkor is az számított, hogy másoknak mi a véleménye egy adott dologról. Ha a többség megítélése pozitív volt, akkor azt mások megvették. És miért ne tették volna? Mindenki vágyik rá kezdetben, hogy mások elismerjék. 13 éves voltam mikor kisírtam anyámnál névnap-szülinap-karácsony összevont ajándék címszóval az első discmanemet. A sok gagyi walkman után, amik mindig becsípték a szallagot, vagy letört az ajtajuk, netán annyira zajosak voltak, hogy a zene alapp mindig ment az ütemes búgás, ahogy a motor tekeri a kazettát, mindezet után végre lett egy d-i-s-k-m-a-n, ami csak az enyém. Ami már lézerrel olvassa a legtutibb zenéket a lemezről, és ha számot akarok váltani, akkor csak megnyomom a gombot és odaugrik, őrület! Azért vigyázni kellett, hogy sétálós zenehallgatás közben ne nagyon mozgassuk a discmant, maert akkor megállt a zene. Akkor még baromi drága volt egy olyan gép, ami tudott "előreolvasni". Így isibe menet minden reggel rendesen megágyaztam a táskámban a discmannek törülközőból, hogy majd a hetykén félvállra vett hátizsákomban nem nagyon mozduljon be a lemez. Egy hétig voltam menő vele a suliban, utána már másoknak is lett. Az állandó vágyat azonban fenntartották a reklámok és a közösségi nyomás. Legyen új karórád, csipogós, meg új ruháid, még több ram a számítógépbe, legyen meg a legújabb játék, egyél mekiben, ballagásra kérj telefont, fogyassz minél többet, verd el minden pénzedet, hiszen sosem elég.

A szüleim nem voltak soha gazdagok, vagy tehetősek, és én sem lettem az. A legnyomasztóbb az volt, amikor a nagy megfeszülés közepette találkoztam a gimiben igazán tehetős és gazdag gyerekekkel. Szánalmas voltam a szemükben és én is annak éreztem magam. Míg én egy nyarat güriztem azért, hogy megvegyek egy mobilt, addig ők az ötször drágábbakat vágták földhöz, mert semmi nem számított. Mit érdekelte őket? Másnap kaptam a faterjuktól egy újat, jobbat, szebbet. Azt éreztem ezet látva, hogy minek? Minek küzdök? Kinek akarok megfelelni? Mindig lesz egyel gazdagabb, mindig lesz valaki akinek egyel jobb van mint nekem. 

Valamikor az egyetemi éveim környékén kezdtem rá felfigyelni, hogy a termékskálák már nem olyan sokszínűek. Mindenből van a nagyon olcsó a proliknak, és a baromi drága a tehetőseknek. Mindenhonnan eltűntették az egyedi boltokat, bejött a fast fashion, meg a hipermarket, hogy a végén majd visszahozhassák a kispari minőségi termékeket "kézműves" címszóval. Ha akarsz egy cipőt, akkor ott a plázában a D betűs cipőbolt, tele hulladékkal. De minek is jót csinálni? Egy szezon, aztán eldobod. Jövőre majd veszel másikat ugyanitt. Ha meg nem akarsz, akkor majd kifakul, kiszakad, kikopik. Ha nem tetszik menj máshová, ott is ugyanez a szemét lesz. Aztán találsz valamelyik kis utcában egy százéves mesterembert, aki csinál majd a te bajodra megfelelő darabot, drágán, de leszarod. Nem baj ha 3x annyiba kerül, csak ne nyomjon. Aztán odaszoksz, de az öreg meghal. Megint jön a pánik, hogy a plázában kell vásárolni a cipőt, ahogy az olcsó is szar, meg a drága is.

Aztán ha lakást akarok összehozok egy közepeset egy tömbben. Nem albérlet, saját, kurvanagy szó nyilván. De hiába csinálom meg szépre, ha a szomszédok büdös parasztok. A megvett lakás semmivel sem különb az albérlet lakásnál, sőt. Nem tudsz odébb állni, mert ezt megvetted. Egy évig csendes a szomszéd, aztán jön valami valami proli suttyó aki meg minden másnap a kiabál meg hangosan zenél. 

És akkor hogy ne legyen az ember sznob? Oda jutottam, hogy akkor vagyok igazán jól, ha minél távolabb vagyok az emberektől, ha a nem csak szépet veszek, hanem jót is.