Az életminőség megszállottja 1.

Akkor kezdjük ezt a blogot valami igazán velőssel, hogy miért lettem a minőség megszállottja, hogyan jut el az ember odáig, hogy felismerje az igényeit, mi különböztet meg másoktól, és úgy egyáltalán. 

Szokás azt mondani, hogy életünk csak egy van, és ezen gondolat köré sokan sokmindent kitaláltak már. Éljünk pozitívan, meg szeressünk mindenkit, és mindehhez csinálunk egy mosolygó csajjal készült, agyoneffektezett háttérképet, és kirakjuk a facebookra. Az én alapgondolatom az, hogy senki sem születik kiemelkedőbbnek a másiknál, senki sem lesz különb, legalább is ami az evolúciós képességeinket illeti. Az ember le tudja élni az életét egy viskóban is, valahol Rio külvárosában. Azt tudtátok, hogy a világ lakosságának 70%-ka beköltözne egy borsodi zsákfaluba, csak azért, mert ott van vezetékes víz, meg villany, és nem fenyegeti őket különösebben nagy veszély? Ennek tükrében értékeljük mindazt, amink van. 

Amikor kisgyermek voltam, akkor sosem értettem a vitákat az iskolában, hogy ha neked van valamid, és az nem márkás, akkor az miért nem ér semmit. Nem foglalkoztam ilyesmivel, hogy milyen címke van azon amit hordok. Emlékszem, akkor is az számított, hogy másoknak mi a véleménye egy adott dologról. Ha a többség megítélése pozitív volt, akkor azt mások megvették. És miért ne tették volna? Mindenki vágyik rá kezdetben, hogy mások elismerjék. 13 éves voltam mikor kisírtam anyámnál névnap-szülinap-karácsony összevont ajándék címszóval az első discmanemet. A sok gagyi walkman után, amik mindig becsípték a szallagot, vagy letört az ajtajuk, netán annyira zajosak voltak, hogy a zene alapp mindig ment az ütemes búgás, ahogy a motor tekeri a kazettát, mindezet után végre lett egy d-i-s-k-m-a-n, ami csak az enyém. Ami már lézerrel olvassa a legtutibb zenéket a lemezről, és ha számot akarok váltani, akkor csak megnyomom a gombot és odaugrik, őrület! Azért vigyázni kellett, hogy sétálós zenehallgatás közben ne nagyon mozgassuk a discmant, maert akkor megállt a zene. Akkor még baromi drága volt egy olyan gép, ami tudott "előreolvasni". Így isibe menet minden reggel rendesen megágyaztam a táskámban a discmannek törülközőból, hogy majd a hetykén félvállra vett hátizsákomban nem nagyon mozduljon be a lemez. Egy hétig voltam menő vele a suliban, utána már másoknak is lett. Az állandó vágyat azonban fenntartották a reklámok és a közösségi nyomás. Legyen új karórád, csipogós, meg új ruháid, még több ram a számítógépbe, legyen meg a legújabb játék, egyél mekiben, ballagásra kérj telefont, fogyassz minél többet, verd el minden pénzedet, hiszen sosem elég.

A szüleim nem voltak soha gazdagok, vagy tehetősek, és én sem lettem az. A legnyomasztóbb az volt, amikor a nagy megfeszülés közepette találkoztam a gimiben igazán tehetős és gazdag gyerekekkel. Szánalmas voltam a szemükben és én is annak éreztem magam. Míg én egy nyarat güriztem azért, hogy megvegyek egy mobilt, addig ők az ötször drágábbakat vágták földhöz, mert semmi nem számított. Mit érdekelte őket? Másnap kaptam a faterjuktól egy újat, jobbat, szebbet. Azt éreztem ezet látva, hogy minek? Minek küzdök? Kinek akarok megfelelni? Mindig lesz egyel gazdagabb, mindig lesz valaki akinek egyel jobb van mint nekem. 

Valamikor az egyetemi éveim környékén kezdtem rá felfigyelni, hogy a termékskálák már nem olyan sokszínűek. Mindenből van a nagyon olcsó a proliknak, és a baromi drága a tehetőseknek. Mindenhonnan eltűntették az egyedi boltokat, bejött a fast fashion, meg a hipermarket, hogy a végén majd visszahozhassák a kispari minőségi termékeket "kézműves" címszóval. Ha akarsz egy cipőt, akkor ott a plázában a D betűs cipőbolt, tele hulladékkal. De minek is jót csinálni? Egy szezon, aztán eldobod. Jövőre majd veszel másikat ugyanitt. Ha meg nem akarsz, akkor majd kifakul, kiszakad, kikopik. Ha nem tetszik menj máshová, ott is ugyanez a szemét lesz. Aztán találsz valamelyik kis utcában egy százéves mesterembert, aki csinál majd a te bajodra megfelelő darabot, drágán, de leszarod. Nem baj ha 3x annyiba kerül, csak ne nyomjon. Aztán odaszoksz, de az öreg meghal. Megint jön a pánik, hogy a plázában kell vásárolni a cipőt, ahogy az olcsó is szar, meg a drága is.

Aztán ha lakást akarok összehozok egy közepeset egy tömbben. Nem albérlet, saját, kurvanagy szó nyilván. De hiába csinálom meg szépre, ha a szomszédok büdös parasztok. A megvett lakás semmivel sem különb az albérlet lakásnál, sőt. Nem tudsz odébb állni, mert ezt megvetted. Egy évig csendes a szomszéd, aztán jön valami valami proli suttyó aki meg minden másnap a kiabál meg hangosan zenél. 

És akkor hogy ne legyen az ember sznob? Oda jutottam, hogy akkor vagyok igazán jól, ha minél távolabb vagyok az emberektől, ha a nem csak szépet veszek, hanem jót is.