Mi, akik nem elégszünk meg

A párkapcsolati kérdések mindig igen bizonytalan és kötelezően meghozandó döntések sorozata, amit a legtöbb ember így vagy úgy, de el kell döntsön, még akkor is, ha nem tudja, annak mi lesz a végkimenetele. Mik ezek a kérdések, miért futunk bele nevetve a legnagyobb kapcsolati zsákutcákba, és mi van velünk, akik nem érjük be a rizikós döntésekkel?

A párválasztásra, ha visszanyúlunk, azt látjuk, hogy kezdetben egy evolúciós drive hajtja. Amikor tizenévesen elkezdünk párkapcsolatokkal foglalkozni, a legkevésbé sem gondolunk bele abba, hogy aki tetszik, az majd milyen szülő lesz, milyen karrierre számíthat, mennyire családcentrikus. Csak az számít, amit az evolúció adott nekünk, tetszik-e vagy sem, fajfenntartanánk-e vele vagy sem, és semmi más nem számít. Később, amikor már a húszas éveink derekán járunk, ez az evolúciós hajtóerő egyre rövidül, és jönnek az olyan kínos gondolatok, hogy "Na jól van drágám, barátkoznék veled közelebbről, ámde milyen bárcáid vannak neked, amik majd kicsiny rendszerünket fenntartják, előbbre viszik?" Nem kevés ismerősömnél látom, hogy azért házasodnak és szülnek, mert most vannak abban a korban. Szemellenzővel nézik el kedves párjuk elcseszett dolgait, csak mert ők most vannak "abban a korban"! Ők nem fognak szakítani, újra ismerkedni, újra éveket eltölteni valaki mellett, mire megint az esküvő közelébe kerülnek, ó nem.

S mi történik velünk, akik azt mondjuk, habár már mi is abban a korban vagyunk, hogy illene házasodni meg családot alapítani, de ez a párunk nem az, akivel mi ezt szívesen megtennénk? Láttunk elég példát, tudjuk, hogy nem tudnánk még negyven évig elviselni a dolgait. Előttünk van apáink és anyáink elcseszett élete, a gyermekkorunkban végighallgatott veszekedések, a mintacsaládok tíz évvel későbbi széthullása, a felnőtt baráti körök tagjainak különbzöző találkozókon való összekacsintása. Mi legyen hát? Azért házasodjunk össze vele? Úristen, dehogy! Szakítunk, és újabb kapcsolatba kezdünk, akiről megint kiderül, hogy nem működne a dolog hosszútávon. Megint dobbantunk, és megyünk a következőre. Aztán ha elteltek az évek, és mi nem tudtuk meghozni az ideális kompromisszumot, akkor mi lesz? Majd jól lemaradunk? Esetleg más, kétségbeesett, időből kifutott párt keressünk magunknak, akivel gyorsan be lehet hozni a lemaradást? A fenét, mi nem ilyenek vagyunk!

Azért nem, mert nem érjük be a közepessel, mert sosem értük be semmivel az életünkben, ami az ideálistól egy hangyabokányit is távolabb van. Ha úgy alakul lemondunk a családalapításról és a gyerekvállalásról, ha nem lehet a számunkra ideális párt találni? Nagyon helyes! Magyányosak leszünk, és sokszor nem lesz kihez szólni, de nem feledjük, hogy a magánynál csak a társas magány a rosszabb. Intő példaként vannak előttünk a családapák, akik nem éltek még eleget, és a családanyák, akik lelki toprongy férjeik mellett szenvednek. Nem, nem vagyunk jobbak, csak másképp nyomorúságos az életünk, de legalább nem függ olyan emberektől, akiket már a legkevésbé sem szeretünk, és leszarjuk a rokonságot, akik minden közös ebéd alkalmával szóvá teszik, hogy miért nem állapodtunk meg az előző párunkkal, pedig olyan aranyos volt. Nem, mama! Nem élünk le egy életet nyomorúságban egy félidegennel, hogy aztán hatvan felett egyedül maradva majd nosztalgiázhassunk, hogy mégis inkább a szívünkre kellett volna hallgatni! Hatvan fölött? Hahahaha! Harminc felett a válóperes tárgyaláson is előjön már ez, hogy a fenébe ne!

Mi marad nekünk? Keressük azt a valakit, és ha megtaláljuk, akkor majd lesz családunk, és gyermekünk közösen. Ha meg nem, hát majd leszünk hedonisták, élvhajhászok, és irigylik majd sikerünket (valójában gyászos, magányos szar életünket) a többi ember. Jól van ez így? Nem, de jobban van, mint máshogy.