Írtam már nektek a sportról sokat, illetve a kezdődő/múló depressziómról is, de átfogóan a múltról még nem annyira, hogy mégis hogyan jutottam el ide, és miért. 

Valamikor 3 éve kezdődött, hogy úgy éreztem, nem élek. Sosem akartam tipikusan élni, hogy egy bejáratott séma szerint éljem le az életem. Dolgozom-alszom, gyereket gyártok, stb, ahogy az elő van írva. Aztán ránéztem a szüleinkre, és arra jutottam, hogy bárhogy szeretnék élni, de így nem. Hadirokkant lelkinyomorultként végezni 50-60 évesen, elmagányosodva, társ nélkül, széthullott családdal, reményvesztve. Nem csak a saját szüleimről beszélek, hanem sok ismerősöméről is, meg úgy az emberekről, akiket az utcán látok. Apám egy kültelki kertben lakott élete utolsó éveiben, míg a stroke és a masszív alkoholfogyasztás két éve el nem vitte, anyám pedig egyedül él, mert sosem tudott alkalmazkodni senkihez. Szóval erről ennyit, én jobbat szeretnék magamnak. 

Aztán 3 éve azon kaptam magam, hogy egy irodában ülök, közel 130 kilósan, és semmi örömöm az egészben. Éldegélek az akkori csajommal, csak úgy nyugdíjasan. Esténként az egyikünk a szoba egyik felében netezik, a másik meg a másikban. Kötelező ebéd a szüleinél vasárnaponként, néha valahová elséta, vagy elmenni a Burger Kingbe meló után. Nagyon utáltam az életem. Nyilván van sokkal rosszabb is, meg nagyságrendekkel nehezebb sorsú ember, de ez most nem a sajnáltatásról szól, csak hogy én magammal nem voltam megelégedve. Azt éreztem, hogy ordítani tudnék, és hogy megpenészedem. A csajom is folyton azt kérdezte, hogy miért nem jó nekem soha, így nyugisan? Hogy van film, meg lóvé, meg p*na minden este? Mert nem, bassza meg! Nem azért születtem, hogy tengjek, mint az állat! Hogy egy ilyen fogyasztói társadalomba belekeseredett nyárspolgár legyek, akinek az az egyetlen öröme, hogy rendelhet a webshopból valamit. Nem akartam az életminőség megszállottja lenni, sem azt hogy számítson egy márka a pólómon. 

Az egészségi állapotom addigra nagyon gatya lett. Az még elment, hogy 130 kilóval nemigen találtam magamra ruhát, a 4XL is néha szűkös volt. Hosszas kutakodás után bejáratott boltok voltak, a shoppingolás közel sem jelentett semmiféle örömöt. Inkább csak megkönnyebbülést, hogy bakker végre találtam 2 pólót! Még a kinézet se számított, csak legyen méret, és ez azért elég nyomasztó. De visszatérve az egészségre, szerintem rosszabb állapotban voltam, mint mikor dohányoztam. Az erek a lábamban szétdurrogtak, bokától térdig vörös pöttyökkel voltam tele, mert nem bírták a nagy súlyt. Egy lépcsősor megmászása rendes kihívás volt. A magas vérnyomás persze alap, illetve ha jött egy felhő, ami eltakarta a napot, azonnali lebetegedések. Egy gyenge szar voltam. 

A felismerés, hogy kéne változtatni, több lökéssel indult. A kezdeti fallabda edzések, aztán a bicikli megvétele hosszas elemzés és keresés után. Vagy amikor egy brutálisabb megfázásnál a leghokibb multivitamin is látványos javulást hozott, és rájöttem, hogy ha egész évben nem eszek gyümölcsöt, zöldséget, akkor előfordulhat hogy vitaminhiányos leszek. Tehát amikor azt látjátok, hogy minden nap tekerem a cangát, meg nyomom a túrákat, akkor nem az van, hogy én egy ilyen baromira kisportolt illető vagyok, sőt! A mai napig jelentős súlyfelesleggel küzdök, de legalább van célom, hogy leadjam. Ha annyit mondok, hogy talán idén már be tudok menni 100 alá, azzal mindent elmondtam. Van egy olyan mondás, amit magamévá tettem: Ha van célod, akkor az alkalmat keresed, ha nincs, akkor a kifogást. Nem is akarok én sokat. Tudom, hogy nem leszek már Iron Man bajnok, sem űrhajós, sem a Bolygó Kapitánya, csak érezni akarom, hogy élek. Valamiféle testi és mentális egészség a cél, és hogy ne keseredjek bele a társas vagy társ nélküli magányba, meg a mókuskerékbe. Nem az okostelót bambulni egész nap, illetve nem fogok úgy új embereket megismerni sem, ha itthon ülök. 

Valahol persze azt is érzem, hogy hirdessem az igét, talán erre van ez a blog is. Hogy ismerj magadra, és kelj fel a székből, változtass az életeden egy kicsit, ha nem jó úgy ahogy van. Mert panaszkodni és semmit sem csinálni mindenki tud. Rossz nézni az egykor életvidám és tettrekész barátaimat, hogy ugyanúgy megsavanyodnak ebben az egész életben, mint ahogy én is majdnem. Még nem tudom, hogy lesz jó, de így nem. Azt gondolom, hogy a továbblépés kulcsa valahol az emberi kapcsolatokban keresendő. Keresni a társaságot, és akkor egyszer meglesz a megoldás. 

Itt tartok most, de ha megtudtam valamit, szólok!

Komolyan mondom, ez a környék is kezd rendesen lecsövesedni. Hat éve lakom itt, kellemes zöldövezeti részen, nem messze a belvárostól. Anno még rendes polgári környék volt, de elmúlt.

Szoktam mondani, hogy a reggeli szexre ébredni mindenki szeret, kivéve ha a szomszédod csinálja. Na, hogy a szomszéd picsa csak ordítva tud, azt nem is értem. De még ha legalább az ütemet eltalálná, de nem! Ő csak néha bele ordít egy hörgőset a világba, mint ha épp egy Uruk Hai ork tépné le a bűrt az arcáról. Cuki romantika. Azonban a sztori nem is itt kezdődik, ezt csak amolyan felvezetőnek szántam, hanem a társasház biciklitárolójánál, kb másfél évvel ezelőtt. 

A közös lónak túrós a háta mondás itt semmi esetre sem lehet igaz, kicsiny közösségünkben ugyanis a kommunizálás és a harácsolás ösztöne vezérli a népeket. Történt anno régen, hogy a társasház közös tárolóihoz mindenkinek egységesen volt hozzáférése (étsd: kulcsa). Értelemszerűen a tároló mindig kevés, a tárolni kívánt kramanc meg mindenkinek kurva sok, így az évek során szépen fogytak a kulcsok. Ugye, ha jött egy új lakó, akkor annak már inkább nem adtak kulcsot. Ha meg érdeklődött, valami falsch dumával lepattintották, míg nem 1-2 lakó kezébe került a teljes tároló. Mikor beköltöztem nem nagyon érdekelt, bőven elfértem, meg van egy garázs is ahová el tudom suvasztani, ami nagyon útban van (egy szomszédos városban). Egész addig megfértem ezekkel a kiskirályokkal, míg fejembe nem vettem, hogy én biciklizni fogok.

A bicikliről tudva levő, hogy nem hagyjuk az utcán, illetve a nappalit is csak erős kompromisszumokkal díszíti, így lementem az első számú szószólóhoz a házban, hogy kéne kulcs a tárolóhoz. Mi sem egyszerűbb, ad egy kulcsot, bicikli elrak, csá. Ehelyett: "Ó, hát oda? Én azt magának nem ajánlom! Tudja mi van ott? Atyavilág, ha én aztat elmondanám magának! Százezer évnyi kramanc, azt se tudni már hogy kié." Ha erősködtem, hogy ne tessék aggódni, szívesen kikúrom én onnan másnak a szarját egy bringányi felület erejéig, ami ugye megillet engem, akkor jött a burkolt fenyegetés, hogy ki tudja mit lopnának le a biciklimről, illetve milyen sérülések keletkeznének rajta. Kb ez volt az a pont, ahol elvágta magát nálam ez a nő. 

Egyáltalán miért ő dirigál? Van nekünk közös képviselőnk, vagy mi. Nyilván cég, és nem egy helyi lakó. Fel is hívtam én, hogy akkor kéne kulcs, ugye. Egyszerű. A "mutyi alarm" a fejemben akkor jelzett, amikor a közös képviselő is elkezdtett mentegetőzni. Ő ugyanis - tudni illik - "nem foglalkozik a közös helyiségekkel". Azt oldják meg a lakók egymás közt. Hogy ha akarok vele kezdeni valamit, akkor írjak körbe a lakóknak, hogy lomtalanítsanak ki. De érted, ki vagyok én ehhez? Körberöhög az első ilyen oligarcha. De a közös képviselő csak nem állt kötélnek. Én sem voltam ám rest, ment is a tértivevényes levél a képviselőnek az aggályaimról, illetve hogy ha tanácstalan lenne, akkor a jogi képviseletemet ki látja el.  Ez a burkoltan fenyegetés, úgy tűnik, dívik errefelé.

Összegezve odáig ment a dolog, hogy a szent lakógyűlésre kitűzték napirendnek, ahol a kiskirályok, két nyugdíjas és én mentünk el. Meg lett ott szavazva minden is! Hogy majd kiértesítenek mindenkit, hogy címkézze fel a holmiját, és ami nem lesz felcímkézve, azt kilomtalanítjuk, és lesz hely. Szerinted mi lett belőle? Kicsit bekussoltattak, hogy majd hátha elfelejtem.

Egy évet vártam, most kezdem elölről. Először kérek szépen a kiskirálytól, aztán a képviselőtől, majd jöhet az ügyvéddel fenyegetés, meg a társai. Drukkoljatok!

De ez semmi! Egyik haverom kettő lépcsőházzal odébb a babakocsitárolót akarta igénybe venni leendő gyermeke érkezésének alkalmával, mégse a harmadikra kelljen már felcígölni a babakocsit. Ott nem köntöfalaztak ennyit, kerek perec kijelentette az egyik lakó, hogy azt csak neki van joga használni, mert ő lakik ott a legrégebben. Szerinted? 

Megérett pár gondolat az elmúlt héten, és elég velősre sikerült. Ez a pár sor leginkább a kritikusaimnak szól, akiktől megkapom a frankót, persze csak sunyiba. Főleg azoktól, akikkel 3 mondatot beszéltem összesen 10 év alatt.

Tény, hogy életem nem kimondottan papírforma, és le lehet köpni verbálisan - vagy konkrétan is - azért ahogy zajlik élet körülöttem az utóbbi időben. Mindezen embereknek üzenném, hogy én legalább nem vagyok műanyag! Nem próbálom eljátszani, hogy minden szép és jó, és ha visszaolvassátok a cikkeket ezen a blogon is, akkor is láthatjátok, hogy nekem is van örömöm, fájdalmam, nehézségem, és a hozzá tartozó küzdelem. Élek, nyomom, keresem, találom, gondolom, újragondolom, megfogalmazom, megbabonázom. Igen, nincsen családom, és nem terelgetem a gyerekeimet sem, és ez sem véletlen. Mert ahogy szétnézek az ismerősi körökben kurvára kevés a működő példa, és valahogy azt gondoltam, hogy nem jó ez így. Még nem tudom, hogy lesz jó, de így nem jó. Az egy maradandó emlék, amikor körbekérdeztem egy éve az ismerősök közt, még a távolabbiaktól is, hogy boldogok-e, és - el nem hiszed! - senki sem mondta hogy boldog lenne! Senki! Akkor most éljem az életem egy papírforma szerint, amiben senki nem boldog, vagy csak egy ideig, aztán meg megmagyarázza magának, hogy jólvanazúgy? Amikor a volt csajaim velem nosztalgiáznak miközben az emberük mellé fekszenek be minden este? Legalább én nem játszom meg magam, és teszek azért, hogy másképp legyen, még akkor is, ha ez egy szélmalomharc. 

Akinek meg ez nem tetszik, az élje tovább a jól megcsinált életét, nyomja tele fészt a cukiskodó képeivel, miközben belül minden nap legalább kétszer ordít. Meséld el a világnak, hogy mennyire összejött minden, de leginkább a lakáshitel, a szépruhában tróger munka kispénzért, meg a gyerek attól a pöcsfejtől. De engem ne ítélj meg azért, mert nem tettem hasonlóan. Azért merek nektek ilyeneket mondani, mert egy közös van bennünk, mégpedig hogy társa, na, az egyikünknek sincs. Éveket, a fiatalságomat pazaroltam el olyan nőkre, akik legalább annyira voltak önzőek, mint én. Tudom tudom, olyan ez mint az ajtónyitogatás, de valójában már a legelső ideális volt. Közös célok, meg kompromisszum? Hahaha, csak nem gondolod? Igazából mindenki a saját igazát hajtja a végén, és nem a közös vonatot. Valahol itt van a hiba a fejekben, hogy tanulnánk már meg feláldozni valamit, nem csak ti, én is. De amíg én beszántottam ezeket, addig te még mindig ezt éled, és magyarázod magadnak, hogy majd 5-10 év múlva jöjjél rá. Legyen társad, mert anélkül semmi nem ér semmit. Ha nincs akivel megosszad, az életed csak egy nagy vicc. Egy bohóckodó ganajkupac a világban, semmivel sem több.

Ha meg te vagy a ritka kivétel, őszintén boldog vagy, akkor peace, love, and happyness! ;-) Good vibes only, vagy mi :-D

Elszigetelődni, a legkönnyebben elérhető önpusztítás, és a legnehezebben legyőzhető akadály. Korunk társadalmát a leginkább nyomasztó, csendes probléma.

Mert hát miért mennél emberek közé? Mindenki csak egy suttyó buzi, kivéve ugye téged. Mindenki másnak meg te vagy az, de az már nem érdekel. Belénk van nevelve az osztályharc, hogy nem keveredünk. Mindenki polgárnak gondolja magát, csak a szomszéd a proli paraszt. Az arisztrokráciával meg nem foglalkozol. Nyugi, ők se veled. Minek mennél az utcára? Még a végén megesznek a bevándorlók. De eddig is ott lapult minden bokorban egy kéregető, vagy egy jehova tanúja. Az ajtó névtáblagyártó biznisz nem a legjövedelmezőbb üzlet, sőt, már a postaládára se írunk nevet, csak házszámot. A metrón a fejünkbe húzzuk a könyvet, biciklizés közben meg fullra tekerjük a fülesen a zenét. Az autóban is inkább klímázunk felhúzott ablakkal a 25 fokban, és a teszkó parkolóban is a legmesszebbi helyre állunk. Véletlenül mosolyogjál rá valakire, egyből megkérdezi mi a faszt röhögsz. Szegd le a fejed, nehogy megkérdezze valaki mennyi az idő. A munkahelyen is csak bejáratott small talkok vannak, úgy utáljuk az összes kollégát, hogy ha nem a megszokott választ adja a megszokott kérdésre, akkor legszívesebben eltépnénk a fejbőrét a nyomorultnak. Árvíz? Éhezés? Katasztrófa? Ezeket is leszarjuk. Sírós smiley a facén, meg sajnálkozó megosztás, és már rendben is van a lelkiismeret. Családdal is csak akkor foglalkozni ha muszáj, barátból is csak azt amelyik megerősít. A legkisebb kritikára is ugrani, és még magadnak sem bevallani, hogy hát ezt a vásárlást most benézted. Mert mindenki csak lehúz, átver, és megvezet. Szinte bizseregsz az elégtételtől, amikor végre te húzhatsz le valakit. Persze nem embert, de egy bolt kárára jól járni, az már rendben van.

És akkor próbálj meg ebből kitörni. Felkelni egy nap, hogy te majd ezt másképp csinálod. De a suttyó proli paraszt akkor is az lesz, amikor már megpróbálod a szintjén kezelni, mert még mindig szintek vannak, de legalább kezeled. A bevándorlás meg - úgy ahogy van - nem érdekel, hiszen kimész az utcára és nincs is itt senki. A kéregetőt elhajtod, a jehova tanúját is, azért minden nemá! Már néha felnézel a buszon utazva, vagy a postán várakozva, elkezded nézni az embereket ki milyen és miért olyan. Sztorikat gyártasz fejben, hogy biztos ezért vagy azért olyan, amilyen. Rájössz, hogy a füles bömböltetést és a mosolygást össze lehet kötni, és akkor már nem hallod ha megkérdezik mi a faszt vigyorogsz te hülye? A munkahelyen sem akarod megölni azt a lelkiszegény idiótát, akit az asztalod mellé rendelt a sors, csak már nem érdekel a hülyesége. Keresel egy új hobbit, tán még anyádat is felhívod.

Többet olvasni, fokkal tudatosabbnak lenni, az sem lenne baj. Csak szólna hozzád valaki! Csak találkoznál már rendes emberekkel! Lehet hogy a suttyó prolik azok? Kitől kéne megkérdezni?

Beszéljünk a pulzusról, az edzések alapjának alapjáról. Egy egyszerű számadat, mégis mennyi mindent kiolvashatunk belőle! Írtam már róla, hogy miért érdemes mérni az edzéseink alatt történő folyamatokat. Azzal, hogy minél több visszacsatolást kapsz a szervezeted állapotáról, sokkal tudatosabban állíthatod össze az edzéstervedet/fogyókúrádat.

A pulzus alapvetően az egy percre jutó szívverések száma, ezt még egy kisiskolás is tudja. Az edzés során akkor fogunk zsírt égetni VAGY izmot termelni, ha munkára fogjuk a kis testünk izmait. A vér feladata, hogy ellássa izmokat az edzés alatt tápanyagokkal és oxigénnel. Minél többet bír szállítani a vérünk, annál alacsonyabb a pulzus. Ami nekünk hasznunkra lesz, az az úgynevezett nyugalmi pulzus, illetve a puzus zónák (heart rate) az edzéseink alatt. Szükséges még a maximális pulzus kiszámítása, ez legegyszerűbben úgy történik, hogy 220-ból kivonjuk az életkorunkat. Tehát ha 30 éves vagy, akkor 190 lesz a maximális pulzusértéked.

A nyugalmi pulzust úgy tudod megállapítani, hogy alvás utáni ébredéskor (még félálomban) megméred. Lehetőleg 3 nap egymás után és átlagold az eredményt, így egy 60-80 közötti értéket fogsz kapni. A pulzus zónák megállapításához még szükség lesz a kor, nem, súly adatokra. Ezeket vagy beütjük egy jóképű kalkulátorba, vagy kiszámolja nekünk a jóféle sportóránk, esetleg telefonos appunk. Ekkor megkapjuk azt az 5 zónát, ami nekünk érdekes. Haladjunk szépen sorban alulról felfelé, hogy melyik zóna mire is jó.

A függőleges tengely a pulzus száma, a vízszintes pedig az eltelt idő (forrás: polar flow)

Az alsó szürke zóna, itt a maximális pulzusszámod 50-60%-t használod. 20-40 perces időtartamra ajánlott. Többnyire laza séta, ami ide tartozik. Bemelegítés, edzés utáni levezetés, valamint regenerációt elősegítő kiegészítő edzés, ahol a hasznunkra lehet.

A második, kék zónában a maximális pulzusszámunk 60-70%-t maszírozzuk. 40 - 80 perces időtartam. Alacsony inzenzitású izommunka, például enyhe kocogás, tempósabb gyaloglás amikor ezt a tartományt használjuk. Növekszik az általános fittségünk, gyorsabban végbe megy a regeneráció, gyorsul a tápanyagokból történő energiatermelés, azaz aminosavak, szénhidrátok és zsírok kerülnek felhasználásra. Ebben a szakaszban a leghatékonyabb a zsírégetés.

A harmadik, zöld zóna az arany középút, ahol a maximális pulzus 70-80%-t használjuk ki 10-40 perc erejéig ideálisan. Növekszik az ütem, mérsékelt intenzitású erőfeszítés kocogás, futás alatt. Javul a tápanyagok felhasználásának hatékonysága. Aminosavak és szénhidrátok irányába tolódik el a felhasznált energia fajtája. A légzés egyenletes, nem ziháló. Állóképesség növelésére, illetve versenyre felkészüléskor a leghasznosabb. Ebben a zónában történő edzés különösen hatékony a szív és vázizmok vérkeringésének hatékonyságának javítására.

A negyedik, sárga zóna, amikor a maximális pulzusszámunk 80-90%-t használjuk 2-10 percig. Ez már anaerob tartomány, amiről akkor beszélünk, amikor az izommunkához szükséges energia előállításához a szervezet számára nem áll rendelkezésre megfelelő mennyiségü oxigén. Az anaerob mozgás tehát olyan gyakorlatot jelent, amelynek végrehajtásához nagy erőkifejtésre van szükség. Az anaerob erő azt a képességet jelenti, amelynek segítségével meghatározott idő alatt a legnagyobb izom-összehúzódás érhető el. A magas intenzitás miatt az anaerob tartományban történő mozgás csak rövidebb ideig tartható fenn, amit pihenési szakasz követ. Ismerjük ezt mind, amikor megnyomjuk a tempót, fáradnak az izmaink, kapkodjuk a levegőt. A tapasztalt sportolók verseny előtt használják ezt az intervallumot, hogy növeljék az állóképességüket. Okosan használva egy amatőr sportoló is jól kihasználhatja. Például futás közben 5 percig (hidd el ez is épp elég) használja ezt a zónát, majd visszalassít és 10 percig a zöld zónában tartja a pulzust, majd ismétel. Nagyvonalakban meg is kaptuk az intervallum edzések alapját.

Végül pedig az 5. piros zóna, maximális pulzusszámunk 90-100%-t kihasználva legfeljebb 5 percig. Sprint, és bármilyen mozgás amikor beleadsz mindent. Csúcsra járatod az izmaid, többlevegőt ha akarnál sem tudnál belélegezni, és nagyon fárasztó. Profi atléták használják az edzéseik során. Mi, lelkes amatőrök inkább kerüljük el ha lehet.

Miért fontosak ezek a dolgok?

A "tudd hogy értsd" szituáció lényege, hogy ne csinálj hülyeséget. A cikk elején említettem, hogy vagy fogyunk, vagy izmot építünk, a kettő egyszerre nem megy! Illetve ha fogyunk, akkor sem mindegy, hogy a szervezetünk a zsírpárnáinkat égeti, vagy azt a kevés meglevő izmot. Ha például fogyi szeretnél, azaz zsírt égetni, neked jellemzően a kék tartományban, tehát alacsony intenzitással kell hosszú ideig ciklikus mozgást végezni (séta, kerékpározás, kocogás, úszás, stb).

Ha állóképességet szeretnél növelni, mert például fél óra helyett 2 órát szeretnél kocogni, akkor a zöld/sárga tartomány a neked való, ámde ekkor a szervezet jellemzően szénhidrátot éget el. Azért teszi ezt, mert a cukor gyorsabban hasznosítható, mint a zsír. Ha nem vittél be szénhidrátot edzés előtt, akkor a szervezeted a szükséges mennyiséget az izmok lebontásából fogja kinyerni. Így, ha te a nagy elhatározásod közepette - hogy sportolni fogsz - elkezdesz futni kifulladásig, könnyen előfordulhat, hogy a súlyod kevesebb lesz (izmot vesztettél), de a zsírpárnák mégis megmaradnak. Jó tehát neked az, ha tudod, hogy épp milyen pulzustartományban edzel? Nagyon is!

Fontos tudni, hogy a rendszeres edzés hatására javulni fog a hatékonyság. Egyre alacsonyabb pulzussal fogod tudni végezni ugyanazt az edzést. Így vagy növelheted a tempót, vagy az edzés hosszát. Ha valaki nem mozgott évek óta, értelemszerű lesz, hogy az első 50 méter futás után a pulzusa az egekben lesz, és zihálva esik össze. Ennek az oka, hogy a szervezetét évek óta nem érte ilyen mértékű stressz, nincs hozzászokva, hogy gyorsan kell tápanyagokat mozgósítania, nincs a vérében elegendő makrotápanyag, hogy a hirtelen támadt mozgáshoz alkalmazkodni tudjon. Ellenben ha hónapok óta futsz, fejlődni fogsz. 

Mire jó még a pulzus mérése?

Az edzés alatt rögzített pulzus értékéből (és további adatokból, mint pl súly, kor, nem, stb.) számolja ki egy algoritmus az elégetett kalóriák számát. Ezt ugye jó tudni, hogy az étrendünkbe aznap még mi fér bele. A változatos és fehérjedús étrend ugyanúgy része a diétánknak, mint az edzés. Egyik sem ér sokat a másik nélkül. 

Továbbá - ha van egy sportóránk vagy jó appunk - végezhetünk teszteket, amik kimutatják a fittségünk állapotát, hogy milyen mértékben fejlődtünk az utóbbi hetekben/hónapokban az edzéseink hatására. Ebből jellemzően a felhasznált oxigén mennyiségére következtet az algoritmus. Ez az adat erősen hozzávetőleges, mivel laboratóriumi körülmények között egy maszk segítségével mérik edzés közben a beszívott és kilélegzett levegő oxigéntartalmának különbségét, ami azért egy kicsit pontosabb. Mindenesetre nekünk nagy segítség így is.

Végezhetünk terheléses vizsgálatot is, mint a Polar Jump Test, amiből az állóképességünk állapotát tudjuk felmérni. Ilyenkor minél nagyobb az ismétlésszám, annál pontosabb eredményt kapunk. Alább a videó a mérésről.

Csinálhatunk ortosztatikus tesztet, ami egy olyan általánosan használt eszköz, amelyet az edzés és a regenerálódás közötti egyensúly nyomon követésére használnak. Ez az edzésen alapszik - beleértve a vegetatív idegrendszer funkcióiban történő változásokat. Az ortosztatikus teszt eredményeit számos tényező befolyásolja, mint például a stressz, az alvás, a lappangó betegség, a környezeti változások (hőmérséklet, magasság) stb. A hosszú távú követés segíti az edzésének optimalizálását és a túledzés elkerülését. Ilyenkor a teszt méri a nyugalmi pulzusunkat 3 percig, majd fel kell állni, és tovább méri a pulzusunkat ismét 3 percig. Ekkor az eredményt a két értékből, és a felkeléskor bekövetkező kilengésből számolja ki a gép. 

Mivel és hogyan mérjük a pulzust?

A legjobb eszköz erre egy megfelelő bluetooth mellkaspánt használata. Ez a minimum, 10-20.000 forint körüli összegért már nagyon jókat lehet venni (Suunto, Polar, Garmin, stb). Pl a Polar H10 már képes teló/óra nélkül is mérni a pulzust, majd eltárolni az eredményt, ha csak később akarjuk rátölteni a telefonra (pl úszáskor). Nincs szükség aktív kapcsolatra az edzés során. Lehetőleg vízállót vegyünk, ha tervezünk benne úszni is. Én a mellkas pántban bízom. Tény, hogy léteznek a nagyon fancy órába épített, meg külön is kapható optikai pulzusmérők, de ezek nem pontosak! Gondold el, egy teniszezés során például akármilyen szorosra húzod a csuklódon az órát, az mozogni fog, és olyankor mindig téves jelet fog mérni. A mellkaspánt az biztos, elfér a póló alatt, nem érdemes kísérletezni. 

Nagyjából ennyit gondoltam a témában értekezni. Kicsit hosszúra sikerült, de már megszokhattátok :-) Tudom, hangyányit Polar-szagú lett ez az írás is. Ez azért van mert ezeket az eszközöket használom, nekem ez vált be. Természetesen ettől még más gyártó termékei is nagyon jók. Kövess minket Facebookon, és akkor további okosságokat tudhatsz meg :-) Ha vitatkoznál, vagy hozzáfűznél, akkor várom hozzászólásodat itt vagy a Facebook oldalunkon. 

Források (innen gereblyéztem össze a cikkhez valót):

- Polar Heart rates

- Biotech USA az anaerob állóképességről

- Aerob vagy anaerob edzés? (Webbeteg)

- Pulzus és zsírégetés (Shop Builder)

- grafikon Polar Flow 

Egy ideje már érlelem magamban, hogy beszéljünk egy elég jelentős társadalmi problémáról, ez pedig nem más, mint a sikerfüggőség. 

Azt tudom, hogy a mostani huszonéves generáció szenved ettől a legjobban, viszont a saját kortársaim között (harmincasok) is egyre sűrűbben veszem észre, hogy vannak jelek, amik mind ide vezethetők vissza. Mást sem hallunk a life coachoktól, meg a trainer magazinokból, hogy legyél sikeres, meg hogy zsákolj be minél több elismerést. Hgoy ez csak egy token, amiből ha minél több van, annál kellemesebben érezheted magad. Ezzel még nem is lenne baj, kivéve, hogy ezek a mondatok úgy kezdődnek: "Ehhez csak annyit kell tenned, hogy...". És akkor ide mindenki beszúrhat egy tetszőleges tízes felsorolást olyan javaslatokkal, hogy mosolyogjál, meg keljél korán. 

Azonban - ahogy szinte mindig - itt is a fejekben van a gond. Azáltal, hogy minél gyorsabban, és minél kevesebb munkával akarjuk bezsebelni az elismerést, elinfláljuk azt. Tehát nem fog annyit érni, mint amit ezelőtt áldozatos munkával szereztünk meg. A helyzet az, hogy a sikerünk is éppen annyit fog érni, amennyi munkát belefektettünk. Ha visszagondolok a gyerekkoromra, eszembe jut, hogy mennyit kellett hallgatni a testvérem hamis és hibáktól hemzsegő zongoraleckéinek gyakorlását, csak azért, hogy egy versenyen eljátszhassa azt az egyetlen egy darabot 3 perc alatt hibátlanul, és megtapsolják. Hetekig nyomta a zongorát. Utálta, mi is utáltuk, meg a szomszédok is, de ez kellett ahhoz, hogy egy este erejéig sikeres legyen. Aki meg sikerfüggő, az ezt a szenvedést akarja megspórolni. És ez még mind semmi a mesteremberekhez képest, akik egy egész életet szántak egyetlen egy szakma tökéletesítésére. Fel tudod te ezt fogni? Ha belebukott egy újításba, akkor nem ment el valami tök mást csinálni, hanem kezdte elölről, és így ment ez az élete végéig.

Az ilyen ember azt gondolja, hogy az ő kibugázott diplomája, ahol azzal szerzett jó jegyeket, hogy jóban volt a tanárokkal, az annyit ér, mint aki megtanulta az anyagot, és a valós tudására kapta ugyanazt az érdemjegyet. Lehet, hogy a diplomaosztón mindketten ugyanott álltok majd, ugyanazzal a papírral a kezetekben, de hosszútávon mindig az lesz a sikeresebb, aki befektette az idejét és az energiáját a célért való szenvedésbe.

De hogy hozzak egy sportolós példát is, szokták mondani az emberek, amikor látnak egy vékony embert futni, hogy minek fut? Hiszen nem is kövér! Összekeverik az okot az okozattal. Az az ember azért nem kövér, mert rendszeresen fut. Ha nem futna, akkor lenne kövér.

Hogyan győzheted le a sikerfüggőségedet? Először is fogadd el, hogy semmivel sem vagy különb, mint bárki más. Ugyanolyan senki vagy, mint az, aki szembe jön veled az utcán. Innen indulsz, mint mindenki. Aztán kinézed, hogy miben akarsz sikeres lenni, és belefektetsz a gyakorlásba és kutatásba éveket, évtizedeket. Sokan őrültnek fognak nézni, meg megszállottnak az első pár évben, de ez ne zavarjon, csak csináld tovább csendben, alázattal. Az lesz majd az igazi siker, amikor elkezdenek felkeresni téged, hogy ezen a szakterületen kikérjék a véleményed, meg adjál másoknak tanácsot. Az igazi siker nem pompás termekben, díjátadókon születik, az csak porhintés. Sőt, a siker és elismerés csúcsa, amikor a legnagyobb kritikusaid, ellenségeid és támadóid ejtenek el egy félmondatot, hogy ez azért szép volt. Nem beszélve arról, hogy a pályatársaid leteszik neked a tollat az asztalodra. 

Ha te is sikerfüggő vagy, gondold át, hogy jól csinálod-e. Nem leszel attól sem szebb, sem jobb, sem ügyesebb, hogy vágysz a sikerre, az még kevés. Dolgozz meg érte, akkor fog érni valamit. 

Történt az valamikor egy szombat délutánon, hogy úgy éreztem, hogy a pünkösdi "hosszú hétvége" se teljen el esemény nélkül, így gyorsan le is szerveztem egy túrát magamnak. Bár minden ilyen simán menne.

Szombaton körbeírtam az ismerősöknek, hogy túra vagy valami? Ahogy ezt bölcsen megállapítottuk már egy ismerősömmel, hogy az emberek a 30-hoz közel már nagyon nem olyanok, mint egyetemistaként. Mindenki bele van kényelmesedve az otthoni karosszékébe, aminek az oldalzsebében már ott lapul a - mindannyiunk által jól ismert - ezer oldalas kifogáskönyv, hogy most éppen miért nem fog menni az, amire te megpróbálod rávenni. Pedig most közel sem terveztem akkora önmegszivatást, mint a legutóbb. Csak egy laza túra, valami egy délelőtt alatt letudható. Akik mozognak amúgy az életben, azoknak csak szimplán más dolguk volt, akik meg nem, azok meg egyenesen körberöhögtek.

Sebaj, ettől még nehogy már nem megyek! A bakancs ki van készítve, táskát 2 perc összerakni. Fel is csaptam ezt az "életünk megrontója" Facebookot - vegyem már valami hasznát... - hogy milyen túrázós eseményeket kínál a kis testemnek. Jött is a találat: 10km, Rám-szakadék, vasárnap reggel. Be is regisztráltam, nyomjuk!

Találkozó vasárnap ká' korán az Esztergomi buszvégen. Mondjuk amire nem számítottam, az a nyugdíjas találkozó, ami lett belőle. Én se vagyok már friss hús a 31 évemmel, de nálam csak egy fiatalabb gyerek volt, az egyik mamának az onokája, akit nem akartak otthon hagyni. Ebből már gondoltam, hogy vicces lesz, de hát nem a társaságért jöttem, úgyhogy hörgős metál a fülbe, mert az illik a csicsergő madarak és az őzikék közé, aztán foroghat alattunk a Föld. 

A túra útvonala: Dömös -  Szentfa-kápolna - Rám-szakadék - Szakó-nyereg - Téry-út - Dömös.

Egomból kibuszozunk a rendes járattal Dömösre, már ez önmagában nagy flash. Nem ültem vagy 6 éve buszon, mióta a wc-re is kocsival járok. Az meg pláne retró élmény, hogy lerakod a lóvét a sofőrnek, ő meg jegy nélkül hátraküld. Megrohan a bugázás eme diszkrét bájának az emléke. Illetve az az örök törvény sem kopik ki, hogy a buszon mindig van egy büdös ember. Hogy a buszozás miért zárja ki a tisztálkodást, továbbra is rejtély. 

Dömösről laza 2 km séta a Szentfa Kápolna. Itt megáll a csoport már most enni. Gondoltam délre otthon leszek, de ez így hosszú lesz. Laza fél óra pihi után megyünk tovább. A táj mellesleg gyönyörű. Vadregényes utak, dombok, meg hát maga a szakadék is. Aki teheti jusson el ide, tényleg egy délelőtt lazában megcsinálható. 

A szakadékban vezet az út felfelé, a folyó egyik vagy másik oldalán. Némi dagonya, de jó bakancsunk van, nem ázik be. Minden sarkon meg kellett állni egy fotóra, szóval lassan haladunk. Sebaj, legalább én is lőttem pár kockát. Amikor épp haladunk, akkor tök jó. Létra, korlát, szikla, ugrálok egyik kőről a másikra. Változatos, nem úgy mint a pusztában baktatni. A csoport kb fele rendesen lemarad, szétszakadunk. Ez nem jó, de én befontam volna a szemöldököm, ha bevárok mindenkit. Miután felérünk pihi ismét. 

Nem szeretek ilyenkor megállni. Fűt az adrenalin, pulzus az egekben, 8 km-nél járunk, így fáradt se vagyok. Gondoltam egyet, és ott hagytam a többieket. Az eredetileg 10km-es túra maradék 2 kilométerét mondom simán letalpalom. Ebből lett aztán az, hogy frankón eltévedtem. Valahol benézhettem a turista jelzést, meg egyszer csak elfogyott alattam az út. Kilyukadtam valami magaslesnél egy tisztáson, ahol látszott hogy nem járt ember kb egy hónapja. Út meg sehol. De nem vagyunk mi papírkutyák, átvágok az erdőn. Azt viszonylag kevesen írják le, hogy egy erdő út nélkül mekkora szívás. Minden lépésedre jut egy vadhajtás vagy bokor, ami képen vág, illetve jól nézzél körül, nem-e lépsz rá egy tavalyi avarban horkoló vadkanra. Valahol itt realizálom, hogy elég jól eltévedtem. Offline navi elő, legalább irányban haladjak. Végül némi nem szándékos avarban hempergés után kilyukadok a Dömösi dűlő tetején. Innen már van út, séta a buszmegig. 

Hazafelé a busz ismét nagy flash, a szag sem lett kevesebb. Hiába, ez egy ilyen műfaj. Mielőtt elindultam haza még ráírtam facebookon a túravezetőre, hogy ne keressenek, okéba vagyok. 

Szó mi szó, nagyon el sem fáradtam, jóleső túra volt. A Rám-szakadék nekem meg még a kötelező körök egyike volt, ahol már mindenki is járt, csak még én nem, szóval meg akartam nézni. Azt gondolom, ebben

a túrázás témában is a gyenge láncszem az ember lesz.

Még mindig nem találtam olyan fiatal túratársat, aki aktív túrázó, nem 600 kilométert akar menni egy nap, illetve be lehet társulni. Korunk legnagyobb problémája továbbra is az, hogy mindenki szeparálódik, klikkesedik, bezárkózik, miközben mindenki keresi passzívan a társaságot. Nem is értem, miért nincs tele a facebook társaságszervező eseményekkel. A következő túra még nem tudom mi lesz, majd megint kitalálom egyik napról a másikra. Ezt a csoportot viszont követem, mert szerveznek tök jó több napos túrákat Ausztriába, Erdélybe, stb. Talán ott már vegyesebb a társaság :-)

Akkor jöjjön még egy kis túra, még mielőtt hétfőn én is visszamennék a taposómalomba. Ha befejeztük kedvenc túránkat, és hazaérés után túl vagyunk a kitűnő zuhanyzáson is, jöhet a regeneráció. Illetve ahogy a műhelyben is illik eltakarítani meló után a szerszámokat, úgy itt is vár ránk némi utómunka.

Először is, érdemes mindjárt némi táplálékkiegészítővel kezdeni, mert a szervezetünk éhezik. Jó dolog a nagy pizza, meg a pörinoki, de viszonylag kevés vitamint és hasznos makrotápanyagot tartalmaz. Azt mondják népszerű oldalak, hogy egy kiadós edzés után fél órával be kell vinni testsúly-kilogrammonként 2g szénhidrátot (cukor), illetve minimum 1g fehérjét. Ezt egész nyugodtan duplázd, vagy triplázd meg egy egész napos túra után. Erre azért van szükség, hogy a szervezeted üzemanyagként ne az izmaidat kezdje el lebontani, illetve hogy elkerüld a másnapi izomlázat. A fehérje nem lesz egy egyszerű téma, mivel ha vagy 100kg (csak hogy egyszerű legyen a matek), akkor kell 200-300g tiszta fehérje. Ha nem fogsz betolni saccra 1kg bélszínt lehetőleg véresen, akkor a táplálékkiegészítő porokhoz kell nyúlnod. A Scitec termékei nekem nagyon beváltak. Érdemes ezt a mennyiséget elosztani 1:3 arányban gyors felszívódású tejsavó fehérjére, és 2:3 arányban pedig micelláris kazeinre, aminek a felszívódási ideje kb 8 óra. Így amíg alszol a szervezeted folyamatosan kapja a fehérjét egészen reggelig. A kazeint egyébként indulás előtt is be lehet tolni 1g/tskg mennyiségben. Természetes anyagokból a gyors felszívódású fehérje helyett fogyaszthatsz nagyobb mennyiségű tojásfehérjét (a sárgáját nem, mert zsíros), illetve tiszta kazein helyett túrót. Hogy pont mennyit kell ehhez a mennyiséghez megenned, ebben segít a Kalóriabázis. 

További segítség, ha beviszel dupla adag multivitamint, illetve legalább 4-5g (4-5 kapszula) omega3 zsírsavat vagy halolajat, amihez mehet 1 kalcium pezsgőtabletta. Ezeket kvázi bármelyik nagyobb hipermarketben beszerezheted. Lefekvés előtt célszerű ledönteni még 1-másfél liter vizet, különben többször kínzó szomjúságra fogsz ébredni.

Másnap - ha okosan szerveztél magadnak túrát és nem kell menni dolgozni - a jól megérdemelt pihenésen kívül célszerű elrendezni a túrafelszerelésedet. Pakold ki a hátizsákodból, amit ki kell. Ne 1 hónap múlva találd meg a megmaradt szendvicseket ;-) Ezen kívül vár ránk kedvenc túrabakancsunk ápolása, hogy megőrizze a bőr a rugalmasságát, és vízálló maradjon. Kézkrém, meg egyéb kenceficéket felejtsük el, inkább akkor ne kenjünk rá semmit ha nincs más. Ennek menete pontokba szedve:

- Miután hazaértünk a bakancsból ki kell szedni a talpbetétet, kifűzni, kihajtani a nyelvét, és jól szellőző helyen kiszárítani. Radiátorra tenni nem szabad!

- Ha sáros lett, puha kefével letakarítjuk a durvább retket

- Vizes mikroszálas kendővel portalanítjuk. Nem tarjuk a csap alá, pláne nem küldjük meg egy körre a mosógépben!

- Ha kifűztük, jöhet a waxolás és impregnálás. Ehhez való waxot érdemes a túraboltban beszerezni. Állítólag más fajta wax eltömítheti a gore-tex membránt, és nem fog szellőzni a bakancsunk. Ne ezen a pár ezresen múljon. Én a Hanwag waxát vettem meg, 4000 pisztolyorrú Mátyásért, és szerintem pár évre elég lesz.

- A waxoláshoz szintén mikroszálas kendő ajánlott. Jól oszlassuk el az anyagot a felületen. Nem kell vastagon kenni, mert a vékony réteg is jól véd. A vastag wax darabok meg a bőrrel együtt jönnek le, ha rajta hagyjuk.

A bőr a waxtól sötétebb lesz

- Miután a waxolással végeztünk, jöhet az impregnálás a textil felületeken. Lehetőleg a bőrre ne jusson belőle, habár a pumpás adagolás sajnos nem a legjobb. A pontos műveleti sorrend: ráspricni, fölösleget gyorsan visszatörölni mielőtt beszívja.

- Nyelvet kihajt, hagyjuk száradni.

- Ha van kaptafa, tegyük bele. Nekem nincs ilyenem, így csak nem használt frotir zoknit tömök az orrába. 

- Örül, buksisimi, önpacsi!

Valahová érdemes felírni, hogy mi az, amit pótolnunk kell a következő túrára. Nekem is szükségem lesz egy jobb talpbetétre, egy jóféle túrabotra, valamint egy olyan sapkára, ami a tarkómat is védi. Nagyjából ennyi, egyéb pepecseléssel még kiegészíthetjük a fentieket :-) 

Sajnos a blog.hu rendszere nem tudja egy cikkben megjeleníteni a maratoni cikkemet, így két részre kellett felosztanom. Az első rész itt.

Haladjunk tovább, viszonylag permanens, de sziklás/murvás (értsd: tré) ereszkedés, akadt ahol elég meredek volt. Csak egymásba kapaszkodva mertünk lemenni. A bakancsom vibram talpa nagyon jól kapaszkodott a sziklákon, tartja a bokám, aranyat ért. Közben Blanka már komolyan foglalkozik a gondolattal, hogy ha beérünk Epölre, akkor feladják a túrát, ugyanis előttünk volt még egy durvább hegy Epöl után. Ati ekkor még folytatná, de mire kiérünk a tűzforró műútra, már ő is inkább feladná. Nagyon nehéz és gyötrő pillanatok ezek. Sosem adtak még fel életükben túrát, pláne nem huszonkilométerest. A teljesítménytúra alapvetően időre megy, nehéz is, az emberből minden méltóságot és büszkeséget kiöl. Minden túrázó eljut arra a pontra, hogy inkább innen hazamenne, durvább esetben "anyukámat akarom" behiszti. Egyszerűen nehéz, tényleg. Éget a bakancs, izzadsz, elfáradtál, meleg minden innivalód. Sokat segít, ha valakinek van hozzád egy jó szava, vagy valaki bátorít, azt gondolom ezért jó csoportosan túrázni menni. A többi túratársak nem tutujgatnak, ha bajban vagy, adnak vizet vagy gyógyszert, ha tudnak, de aztán mennek tovább. Egyedül kétszer ilyen nehéz lehet mentálisan. Epölön a kocsmában töltjük újra a vizes palackot, megjegyzem elfért volna ide még egy ellenőrzőpont vízzel. Megfogadtam, hogy szénsavasat nem iszok, de nem bírom megállni, hogy ne döntsek le 3 deci tonikot. Azonban itt már nem ülök le. Atiék már határozottan mondják, hogy nekik itt a vége, meg is értem. Alapvetően jó lett volna, hogy ha együtt jöttünk, akkor együtt is csináljuk végig, de inkább itt hagyom őket, mint hogy a harmadik hegyen az erdőben essenek össze. Onnan hogy viszem le őket? Úgy voltam vele, hogy itt van busz, tudnak kicsit pihenni, üccsi van a csehóban, jó helyen lesznek. Meg is beszéltük, hogy Bajnán találkozunk, én meg mentem tovább.

Soha nem örültem még így falutáblának

Némi baktatás után, Epöl végénél kellett megkezdeni a harmadik hegyet (Őr-hegy). Itt egy szivatósabb pecséthely az Öreg-lyuknál. Utána az emelkedő azért már engem is durván próbára tett. A sorrend nagyjából úgy nézett ki, hogy az elején durva emelkedő, utána permanensen középnehéz, majd a végén megint durva. Az utolsó komoly emelkedőnél keményen szopóágra kerültem. Egyszerűen elfogyott az erőm, kész vége. Sokszor megálltam, a pulzusom miatt. 170-es érték körül már fáj mindenem, a fülemben dobog a szívem. Szállítaná szervezetem a tápanyagot, de már nincs mit, és talán nincs is hová. Megállok, hidratálok. Közben nyugdíjasok húznak el mellettem kétszázzal, legalább is úgy érzem, ragadok mindenhol az 5 liter izzadtságtól és a 3 réteg naptejtől. A lábamat már alig érzem, egy egybefüggő hústömeg az egész. Ha a bakancs nem tartaná, valószínű itt esnék össze. Nagyon csúnyán kikészülök, de innen már nincs visszaút. Mikor felérek a csúcsra, úgy érzem magam, mint aki megsemmisült és újjászületett. A csúcs tetején volt egy kereszt, illetve nagyon szép panoráma. El is időztem itt egy kicsit. További hidratálás, némi beszélgetés, pecsételés. Ez az utolsó csúcs megmászása elég csúnya mélypont volt, de legyűrtem. Laza ereszkedés következik.

Újdonsült túratársaimmal érünk az utolsó pecsét helyre a Szent Donát Borbarát Egyesület közösségi teréhez. Itt kapunk egy müzliszeletet, illetve víz és szóda állt rendelkezésre. Nem tudom miért, de azt hittem, hogy a kezdőpont (ami egyben a célállomás is) itt lesz a szomszédban. Volt még 40 percem a 8 órából. Meg is kérdezem az egyik szervezőt, hogy milyen messze van a Polgármesteri Hivatal, mire azt az eléggé lehangoló választ adja, hogy 3 és fél km. Itt volt a második brutális mélypont. 40 perc, kikészülve, 3.5km. Összeszedtem magam, ott hagytam mindenkit, és kőkemény talpalás a célig, több kisebb emelkedővel. Az utolsó 1 kilométeren éreztem, hogy itt a vég, hogy össze fogok esni. Elhagyott az erőm, már nem bírtam volna udvarias lenni senkivel, csak be akartam érni, időben. 

A célba érés nem volt olyan felemelő, mint amikor a maratont futó győztes átszakítja a célvonalat. Szimplán csak nagyon elegem volt, és örültem, hogy beértem, és vége. Nagyon elfáradtam, fájt mindenem, és csak haza akartam menni. Gyors adminisztráció, mint kiderült 08:01 perc alatt értem be, tehát 1 percet késtem. Nem érdekelt, mert tudtam, hogy akkor sem futottam volna, ha ezen a világ sorsa múlik. Megtaláltam Atiékat, és elindultunk haza.

Mindenki nagyon fáradt. Még Tarjánban megállunk egy üccsire. Közben megbeszéljük Atival, hogy sajnos az 5 év tunyulás, illetve a fejenként 20 kiló súlyfelesleg nagyon durván rontották a statisztikájukat. Hihetetlen, hogy mennyit ront egy ember fizikumán, ha elkezd irodában dolgozni, illetve rendelt kaján élni. Én is valahogy így voltam mielőtt 3 éve elhatároztam, hogy elkezdek mozogni és fogyni. Szerintem ha nincs a bringázással magamra húzott állóképesség, tutira én véreztem volna el elsőnek. Illetve a normális túrafelszerelés nélkülözhetetlen. Blanka kérdezte nem-e haragszom rájuk, amiért kiálltak, de nyilván nem. Illetve azt gondolom, hogy pont ez volt a felnőtt normális hozzáállás, hogy felismerték, hogy nem fog menni, és elvállalták a kudarcot is a még nagyobb önmegszivatás helyett.

Azt gondolom, hogy ehhez a túrához minden hozzátett, hogy sikerüljön. Elsősorban fejben dőlt el, hogy meg akarom csinálni, és a felismerés, hogy meg is tudom csinálni. Aztán az olvasottak és jó tanácsok, hogy ne egyem sose tele magam, hogy ne üljek le sose mert annál rosszabb felállni, hogy itt tényleg nem érdemes semmivel vagizni, illetve hogy mennyi múlik a folyamatos víz iváson. Még akkor is ha nem vagy szomjas, inni kell. Aztán a felszerelés minden apró tudása. A legegyszerűbb sapka, a póló, a normális túranadrág. A Polar V800, ami végig bírta a túrát akksival, és pontosan rögzített mindent, meg hát nyilván a Hanwag bakancs, ami minden fillért megért. 

Atiékkal meg a történtek ellenére azt gondolom, jobban összekovácsolódtunk. A sok biztatás, meg az együtt szívás hozzátett ehhez. Tanultunk a hibáinkból, és legközelebb óvatosabban állunk neki túrázni. Összességében nem szegte kedvemet ez a - számomra - nehéz túra. Hazaérve zuhany, egy pizza (mégiscsak elvesztettem 3700 kalóriát, ami egy felnőtt férfi 2 napi kalóriamennyisége összesen), és azon vettem észre magam, hogy már a következő túránkat böngészem. Át is küldtem Atinak a Pilisben egy 14 kilométeres túrát, azt mondta meggondolják. Úgy érzem, lesz még miről beszámolnom a jövőben is :-)

Hát megvolt ez is! Vérrel, verejtékkel, sok szép látnivalóval, mélypontokkal, és mindennel, amikor az ember a saját határait feszegeti. De jöjjenek a részletek, ismét maratoni hosszúságú cikk lesz. Lenne, de a blog.hu nem tudja kezelni a cikkem hosszúságát, így két részre osztottam. A második cikk ezzel egy időben jelenik meg. 

Tehát a túra, amin részt vettem Blankával és Atival a Gróf Sándor Móric emléktúra nevet viseli. Ez nagyjából annyiban merült ki, hogy minden ellenőrzőponton volt egy 1 mondatos infó az ember életéről. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy ezeket én elolvastam, talán egyet félig, azonban méltatlannak tartanám, ha nem ejtenénk szót erről a remek emberről. De nem kezdek most itt hosszú monológba (erről), akit érdekel az önéletrajza, itt megnézheti. 

De vissza a túrához, tehát ugye első túra, így mi rögtön meg is céloztuk a leghosszabb XL távot, ami 26km papíron, 8 óra szintidő alatt. A valóságban nekem 29 jött ki, de nem azon a 3 kilométeren múlt. Tehát bevállaltuk, keményen, ahogy azt kell. Atiék ugye anno rutinos túrázók voltak (több Gerecse túra, meg Budai-hegység, stb), igazából adtam a szavára, hogy ez rendben lesz. Mert mégse egy Gerecse 50, de azért vannak dombok, látni ezt-azt, stb. 

Jött is a reggel, kurva korán kelés, 05:00-kor szólt az ébresztő. Egy óra kell, hogy összeszedjem magam, meg 6-kor még el kellett mennem boltba, Atiék meg már 6:30-kor itt voltak értem. A táskába mentek a szendvicsek, egy kabát, egy váltás póló, némi EÜ felszerelés, meg egy másfél literes víz. Kissé félkómásan gurultunk Bajna felé. Érkezés után némi tökölés, kell-e mobil vagy sem, ilyesmi, majd regisztráció. Átvettük a pecsét füzetet, aztán go. Az elején még mindenki vidám, könnyed beszélgetések, a nap se süt olyan durván. Az első pecséthely hamar eljön, illetve mi érünk oda hamar, ez a Máriácska kegyhely. Fotózkodás, megírjuk a füzetet, séta tovább.

Itt még őszinte a mosoly

A második pecséthelyig azért kellett menni, főleg a szántóföldek szélén, a végén némi erdővel. Itt a Sárási romtemplom található, illetve nem található. Ahol a pecsét volt nem igazán láttunk semmit, elkolbászolni meg nem akartunk, nyomni kell, meg a szintidő ugye. Itt nem is vesztegettük nagyon az időt, haladjunk tovább. A harmadik pecsétig további baktatás várt ránk a pusztában. Letudtuk az első komolyabb emelkedőt is, lihegve, de megmásztuk hamar. Aztán ahogy telt az idő elkezdett sütni a nap is istenesen, ekkor már volt kb 28 fok. Fa persze sehol, árnyék nulla, még jó hogy hoztam a kamionos sapkámat. A naptejet úgy ahogy van el is felejtettem, így Atiékét hiénáztam. A harmadik ponton gyors pecsét, iszunk is. Két kiscsaj fogad minket, kaptunk cukrot (frutti!) és vizet. Valahol a negyedik ellenőrzőpont előtt kezdtem el érezni - ha jól emlékszem 9 kilométernél, hogy kezd egy kicsit elég lenni. Kezdett meleg lenni, meg szakadni rólunk a víz, ráadásul az útminőség a poros földútról átváltott murvásra, aztán meg aszfaltra. A tuti pólóm szerencsére a nap végéig szállította az izzadtságot kifelé, így mindig csak enyhén izzadtnak éreztem magam, a valóságban meg durva dehidratáció zajlott. A negyedik ponton már mindenkinek egy kicsit elege van. Elfogy a vizünk, de szerencsére itt kaptunk egy másfél litereset, illetve volt kenyér, fasirt, meg koviubi. Friss kenyér! Komolyan mondom a legjobb ennivaló volt akkor és ott, pedig kenyeret már egy ideje igyekszem hanyagolni az étrendemből a diéta végett. 

Az ötödik ellenőrzőpontig megúsztuk különösebb dráma nélkül. Itt volt az utolsó sátor a hegyek előtt. Még lehetett vizet venni, pihenni kicsit. Árnyék sehol, a Polar órám 35-36 fokot mutat. Jött az első durvább kaptató, ami komolyan megizzasztott bennünket. Alapvetően ha ilyen nehézség jön, leszegem a fejem, és mint az igavonó állat, csak talpaltam felfelé. Aztán Blanka a csúcs előtt összeesik. Visszamentem érte, hogy összeszedjem, de nem bírom felállásra bírni. Hányinger, látás elvesztése, ájulás széle, szerintem egy frankó napszúrás. Itt mondanám el mindenkinek, hogy sapka/kalap kötelező túrán! Ha süt a nap azért, ha esik az eső akkor meg azért. Arra mi sem számoltunk, hogy nulla árnyék lesz, de egy sapka hiányán elhasalni elég kellemetlen, szóval gondoljatok rá, és ne hagyjátok ki a túrafelszerelésből! Na de visszatérve szóltam Atinak, hogy másszon vissza ő is, aztán ketten felvisszük Blankát, de nagyon rosszul volt. Adtunk neki vizet, egy srác megállt és odaadta a fruttit, amit még a 3-as ponton kapott. Fogtam, aztán telibe lelocsoltam Blanka arcát és a fejét, majd valahonnan szerzünk vizet. Ezektől jobban lett, de nagyon ott voltunk, hogy visszavisszük az utolsó ellenőrző pontra. Némi agónia után végül együtt mentünk tovább. 

Itt jött a következő kihívás, további meredek kaptató, fel a Kőszikla hegyre. Itt már Ati is elvérzett, ugyanis a sportcipő nem a legjobb választás egy túrára. A murva, meg a forró aszfalt miatt felhólyagosodott a talpa, alig bírt járni, de - talán büszkeségből - nem fordultunk vissza. Sűrűn megállunk, biztatom őket, hol húzom őket magammal, hol elküldenek anyámba. Lihegek én is, de még jól voltam. Figyeltem a pulzust az órámon, ha 160 fölé megy, visszább veszek, vagy megállok. Végül a csúcs előtt kidőlnek mind a ketten egy bokor aljában. Nehéz pillanatok ezek. Úgy voltam vele, hogy a maradék kb 100 métert egyedül megteszem a csúcsig, aztán bevárom őket ott. Ekkor volt 12:00, direkt megnéztem az órámat. 38 fok volt, egy fa sincs sehol. A csúcson újabb checkpoint, kisebb pihenő a többi túrázóval. Eszünk, beszélgetünk, együtt panaszkodunk. Ilyenkor mindenki sorstárs, egy a problémánk. Ki mit nézett be, ki hogy áll fizikálisan vagy mentálisan, ezek a témák mennek. Közben elindultak Atiék is hozzánk a csúcsra, nagyon készen vannak. A túratársak meg is jegyzik, hogy a farmer sem a legideálisabb túrához. Egyszerűen szar, nem arra való. Beleragadsz, korlátoz, utálni fogod ha farmerban akarsz túrázni. Az egyik hölgy ad nekünk - ha jól emlékszem - koffein-magnézium cukorkát, ez életmentő. A sima csoki nem jó, az csak szénhidrát. Itt minden vitamin morzsa aranyat ér. Bármit töltesz a gyomrodba, az gödörként nyeli el azt.

Folyt köv. a következő cikkben, ami már elérhető ide kattintva.