Életem első túrája - Gróf Sándor Móric emléktúra II. rész

2018/05/13. - írta: GTV1986

Sajnos a blog.hu rendszere nem tudja egy cikkben megjeleníteni a maratoni cikkemet, így két részre kellett felosztanom. Az első rész itt.

Haladjunk tovább, viszonylag permanens, de sziklás/murvás (értsd: tré) ereszkedés, akadt ahol elég meredek volt. Csak egymásba kapaszkodva mertünk lemenni. A bakancsom vibram talpa nagyon jól kapaszkodott a sziklákon, tartja a bokám, aranyat ért. Közben Blanka már komolyan foglalkozik a gondolattal, hogy ha beérünk Epölre, akkor feladják a túrát, ugyanis előttünk volt még egy durvább hegy Epöl után. Ati ekkor még folytatná, de mire kiérünk a tűzforró műútra, már ő is inkább feladná. Nagyon nehéz és gyötrő pillanatok ezek. Sosem adtak még fel életükben túrát, pláne nem huszonkilométerest. A teljesítménytúra alapvetően időre megy, nehéz is, az emberből minden méltóságot és büszkeséget kiöl. Minden túrázó eljut arra a pontra, hogy inkább innen hazamenne, durvább esetben "anyukámat akarom" behiszti. Egyszerűen nehéz, tényleg. Éget a bakancs, izzadsz, elfáradtál, meleg minden innivalód. Sokat segít, ha valakinek van hozzád egy jó szava, vagy valaki bátorít, azt gondolom ezért jó csoportosan túrázni menni. A többi túratársak nem tutujgatnak, ha bajban vagy, adnak vizet vagy gyógyszert, ha tudnak, de aztán mennek tovább. Egyedül kétszer ilyen nehéz lehet mentálisan. Epölön a kocsmában töltjük újra a vizes palackot, megjegyzem elfért volna ide még egy ellenőrzőpont vízzel. Megfogadtam, hogy szénsavasat nem iszok, de nem bírom megállni, hogy ne döntsek le 3 deci tonikot. Azonban itt már nem ülök le. Atiék már határozottan mondják, hogy nekik itt a vége, meg is értem. Alapvetően jó lett volna, hogy ha együtt jöttünk, akkor együtt is csináljuk végig, de inkább itt hagyom őket, mint hogy a harmadik hegyen az erdőben essenek össze. Onnan hogy viszem le őket? Úgy voltam vele, hogy itt van busz, tudnak kicsit pihenni, üccsi van a csehóban, jó helyen lesznek. Meg is beszéltük, hogy Bajnán találkozunk, én meg mentem tovább.

 

Soha nem örültem még így falutáblának

Némi baktatás után, Epöl végénél kellett megkezdeni a harmadik hegyet (Őr-hegy). Itt egy szivatósabb pecséthely az Öreg-lyuknál. Utána az emelkedő azért már engem is durván próbára tett. A sorrend nagyjából úgy nézett ki, hogy az elején durva emelkedő, utána permanensen középnehéz, majd a végén megint durva. Az utolsó komoly emelkedőnél keményen szopóágra kerültem. Egyszerűen elfogyott az erőm, kész vége. Sokszor megálltam, a pulzusom miatt. 170-es érték körül már fáj mindenem, a fülemben dobog a szívem. Szállítaná szervezetem a tápanyagot, de már nincs mit, és talán nincs is hová. Megállok, hidratálok. Közben nyugdíjasok húznak el mellettem kétszázzal, legalább is úgy érzem, ragadok mindenhol az 5 liter izzadtságtól és a 3 réteg naptejtől. A lábamat már alig érzem, egy egybefüggő hústömeg az egész. Ha a bakancs nem tartaná, valószínű itt esnék össze. Nagyon csúnyán kikészülök, de innen már nincs visszaút. Mikor felérek a csúcsra, úgy érzem magam, mint aki megsemmisült és újjászületett. A csúcs tetején volt egy kereszt, illetve nagyon szép panoráma. El is időztem itt egy kicsit. További hidratálás, némi beszélgetés, pecsételés. Ez az utolsó csúcs megmászása elég csúnya mélypont volt, de legyűrtem. Laza ereszkedés következik.

 

Újdonsült túratársaimmal érünk az utolsó pecsét helyre a Szent Donát Borbarát Egyesület közösségi teréhez. Itt kapunk egy müzliszeletet, illetve víz és szóda állt rendelkezésre. Nem tudom miért, de azt hittem, hogy a kezdőpont (ami egyben a célállomás is) itt lesz a szomszédban. Volt még 40 percem a 8 órából. Meg is kérdezem az egyik szervezőt, hogy milyen messze van a Polgármesteri Hivatal, mire azt az eléggé lehangoló választ adja, hogy 3 és fél km. Itt volt a második brutális mélypont. 40 perc, kikészülve, 3.5km. Összeszedtem magam, ott hagytam mindenkit, és kőkemény talpalás a célig, több kisebb emelkedővel. Az utolsó 1 kilométeren éreztem, hogy itt a vég, hogy össze fogok esni. Elhagyott az erőm, már nem bírtam volna udvarias lenni senkivel, csak be akartam érni, időben. 

A célba érés nem volt olyan felemelő, mint amikor a maratont futó győztes átszakítja a célvonalat. Szimplán csak nagyon elegem volt, és örültem, hogy beértem, és vége. Nagyon elfáradtam, fájt mindenem, és csak haza akartam menni. Gyors adminisztráció, mint kiderült 08:01 perc alatt értem be, tehát 1 percet késtem. Nem érdekelt, mert tudtam, hogy akkor sem futottam volna, ha ezen a világ sorsa múlik. Megtaláltam Atiékat, és elindultunk haza.

 

Mindenki nagyon fáradt. Még Tarjánban megállunk egy üccsire. Közben megbeszéljük Atival, hogy sajnos az 5 év tunyulás, illetve a fejenként 20 kiló súlyfelesleg nagyon durván rontották a statisztikájukat. Hihetetlen, hogy mennyit ront egy ember fizikumán, ha elkezd irodában dolgozni, illetve rendelt kaján élni. Én is valahogy így voltam mielőtt 3 éve elhatároztam, hogy elkezdek mozogni és fogyni. Szerintem ha nincs a bringázással magamra húzott állóképesség, tutira én véreztem volna el elsőnek. Illetve a normális túrafelszerelés nélkülözhetetlen. Blanka kérdezte nem-e haragszom rájuk, amiért kiálltak, de nyilván nem. Illetve azt gondolom, hogy pont ez volt a felnőtt normális hozzáállás, hogy felismerték, hogy nem fog menni, és elvállalták a kudarcot is a még nagyobb önmegszivatás helyett.

Azt gondolom, hogy ehhez a túrához minden hozzátett, hogy sikerüljön. Elsősorban fejben dőlt el, hogy meg akarom csinálni, és a felismerés, hogy meg is tudom csinálni. Aztán az olvasottak és jó tanácsok, hogy ne egyem sose tele magam, hogy ne üljek le sose mert annál rosszabb felállni, hogy itt tényleg nem érdemes semmivel vagizni, illetve hogy mennyi múlik a folyamatos víz iváson. Még akkor is ha nem vagy szomjas, inni kell. Aztán a felszerelés minden apró tudása. A legegyszerűbb sapka, a póló, a normális túranadrág. A Polar V800, ami végig bírta a túrát akksival, és pontosan rögzített mindent, meg hát nyilván a Hanwag bakancs, ami minden fillért megért. 

 

Atiékkal meg a történtek ellenére azt gondolom, jobban összekovácsolódtunk. A sok biztatás, meg az együtt szívás hozzátett ehhez. Tanultunk a hibáinkból, és legközelebb óvatosabban állunk neki túrázni. Összességében nem szegte kedvemet ez a - számomra - nehéz túra. Hazaérve zuhany, egy pizza (mégiscsak elvesztettem 3700 kalóriát, ami egy felnőtt férfi 2 napi kalóriamennyisége összesen), és azon vettem észre magam, hogy már a következő túránkat böngészem. Át is küldtem Atinak a Pilisben egy 14 kilométeres túrát, azt mondta meggondolják. Úgy érzem, lesz még miről beszámolnom a jövőben is :-)

komment

A bejegyzés trackback címe:

https://ferceltalmok.blog.hu/api/trackback/id/tr5413914416

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása