Elmémbe látni

Önismeret. Ez a döntéseink előszobája. Onnan tudod, hogy valaki ezt aktívan gyakorolja, hogy szemlátomást folyton a gondolatain mereng. Állandó zakatolás ott bent, hogy elemezze az elmúlt egy percet, vagy az elmúlt 10 évet, hogy milyen lehetséges irányokba mehetett volna el a sorsa, ha egy apróságot másképp csinál. Mire képes még, mire nem, hogy látják őt, hogy nem, terveket gyárt és rombol le, egy perc alatt akár többet is. Magam is hasonlóan elemzek minduntalan, de egy ponton túl sosem jutok. Túl sok a bizonytalan, a változó az egyenletben, a félelem, a meg-nem-értés. Önismeret.

Reggel korán ébredem, ahogy tegnap, meg azelőtt. Mondhatnám, hogy ez micsoda erény, ha nem tudnám magamról, hogy tegnap már este hatkor elaludtam. És tegnap előtt is, meg azelőtt. Kedd van, vagy szombat? A napi rutin hiánya teljesen összezavar, az egyetlen kapaszkodó más emberek rutinja. A bolti nyitvatartás, a lépcsőházi ajtócsapódások, a postás, a szomszéd reggeli ébresztője. A vállalkozói lét nem segítség ebben.

Kéne dolgozni, de nem akarok, nincs kedvem. Folyton azon jár az eszem, hogy nincs életem, nincs időm magamra. Volt az a bekattanásom tavaly, hogy nekem semmi nem elég jó. Többet akartam az élettől, mint amennyit kaptam, ezért gyorsan mindenkit ellöktem magamtól. De a régi emberek helyére nem jöttek újak, a nagy vágyak közepette egyedül maradtam. Vagy ha jöttek, hát mentek is. Mindenki szenved, mindenki önző, mindenkinek maga felé hajlik a keze. Tegnap a fogorvosnál ültem. Ahogy ott ülök a székben kiszolgáltatva, tehetetlenül, az injekció beadása közben kifolyik a könnyem. A doktornő szabadkozik, azt hiszi valamit rosszul csinált, vagy hogy én lettem rosszul, de nem. Csak rám tört egy érzés, hogy mennyire egyedül vagyok. Nincs értelme semminek, ez az egyenlet vége folyton a fejemben. 

Folyton csak menni előre, ez a mai ember mantrája. Előre, de hová? Dolgozni, mint az állat, hogy teljen kocsira, lakásra, ruhára, kütyükre, de minek? Megfeszülni, hogy a múlandó világban egyetlen másodpercre legyen valami ami új, aztán már az is régi lesz. Mi van, ha nincs is előre? Mi van, ha csak a most van? Mi van, ha az egész mind nem számít?

Nem beszélek a családtagokkal sem, nem akarom hogy lássák. Segíteni nem tudnak, illetve megőrülök attól, amikor semmi bajom, de valaki folyton a segítségét erőlteti. Nincs bajom, csak elegem van. Nem tudnak értelmet adni ennek a mindentől mentes életnek. Folyton azon jár az eszem, hogy valahogy ki kéne szállni a százezerrel száguldó vonatból. Nem akarom folytatni. Megéltem több száz életet fejben, végigpörgettem az rengeteg lehetőséget, és nincs olyan végkimenetel ami ne lenne nyomorúságos. Szárnyalni akarnék, ha tudnék.