Fél élet

Agyaltam már ezen egy ideje, hogyan írjak a generációm egy jelentős szeletéről, akiket csak lelki nyomoréknak csúfol a többség a hétköznapokban. Még egyik a másikat is, úgy, hogy magáról nem is veszi észre, hogy ő is egy a csoportból. 

Vagyunk itt a harminchoz - így vagy úgy - közelebb egy páran, akiknek valami félresiklott az életében. Próbálja mindenki jól csinálni. Jól karriert építeni, jól házasodni meg jól gyereket nevelni. Aztán van, hogy nem sikerül jól, persze ez senkire sincs így elsőre ráírva. És mi van akkor ha nem sikerült jól? Élni azért még csak kell valahogy ezután is. Elbeszélgetve ezekkel az emberekkel arra döbbenek rá, hogy teljesen értékes és normális emberek, csak valamit keresnek a világban. Ha megkérdezem, mégis mi volt az, ami nem sikerült, maguk sem tudják, csak töprengenek.

Lehet kellett volna tanulni egy kicsit többet akkor és ott. Akkor sikerült volna. Vagy másik szakra menni, hiszen ki tudta akkor még, mekkora szívás ez. Talán pénzügyileg tudatosabbnak lenni kicsit. És a nagy szerelem? Igen, azt is elengedte. Kellett volna kicsit jobban küzdeni, kicsit kitartani, kicsit még toleránsabbnak lenni. Akkor összejöhetett volna a család, esetleg. Vagy ki tudja... Lehet elvált szülő lenne mára. Azonban visszatekintve, ezek boldog évek voltak. És az ember hajlamos azt gondolni, hogy ő volt a társa. De ha nem ment, akkor mégsem... Vagy mégis. Azóta meg még olyan sincs. Közben aztán jön a súlyfelesleg, meg az "itt kéne tartani már" dilemma. Nézni, hogy a kortársak mit hoztak össze, hogy az meg mitől néz ki kettővel jobban, mint ő. Próbálni ezekre nem gondolni, elhinni a sok biztató dumát a családtól, meg a barátoktól, pedig tudja, hogy kamu. Nincs ő már olyan jóképű/szép, sem sikeres, sem értékes. Lehet, hogy lenne, ha nem lenne félbetépve az élete. Ha nem mászkálna a világban az élete másik fele darabokban, tudva, hogy sosem lesz már egész. 

Közben próbálkozni és a sok különböző fél életet valahogy összeilleszteni, valahogy passzintani, összekötözni, erőszakkal és görcsösen akarni, hogy de, ez  hozzám való! Mert nincsenek már éveim, nincsenek már lehetőségeim. Beleerőszakolni az elkésettséget, a félig kész terveket, az elmúlt szar évek kárpótlásigényét a másikba. Hiszen csak most jöttetek össze, de ő már családot akar 6 éve! Hogy harminc évesen még mindig nincs családi ház, hogy még nem utaztam be a világot. Nem szerettem eleget, nem szerettem eléggé, és talán már nem is fogok. 

Megpróbálsz aztán változtatni, kijavítani a múlt hibáit. Vén fejjel sportolni, karriert építeni, iskolába járni. Megpróbálni valahogy újrakezdeni ezt az egész randizást meg ismerkedést. Ment az 10 éve, megy az most is. Rejteni a megannyi csalódást, a múlt sebhelyeit a bőrön. Nem gondolni rá, hogy azt a heget ott a nagy szerelmed okozta, és nem mondani el senkinek, aki szembe jön. Haveri köröket építeni, és klubokba járni, közben nem belefutni abba, hogy te vagy a pénzes harmincas kivénhedt nyomorék, aki "még mindig" klubokba jár, ráadásul ingben. Letagadni, hogy hát az egyetem az annyira nem jött be, ködösíteni valamit arról, hogy de azért sikeres vagy. Mutatni, hogy meglenne az a kerek egész, szinte már majdnem! Nem sok hiányzik, tényleg!

Csak még egy fél...