Most mindenki nyomja a tíz éves visszaemlékezést, hogy 2020, egy új korszak lesz, meg minden. Így hát én is összeszedtem fejben, hogy mi történt velem az elmúlt tíz évben, és össze is foglalnám veletek röviden, kevésbé lírai módon.

Azért is jó ez így most, mert pont tíz éve (2009. dec. 22.) volt a diplomaosztóm, kerültem ki a munkás világba, és vágtam bele a tragikusnak mondott munkás felnőttkorba. A dolgot súlyosbította akkor, hogy pont az év szeptemberében gyűrűzött be hozzánk érezhetően a gazdasági válság, így nem könnyítette meg számomra a karrier kezdetét. Végzett szociálpedagógusként pedig még nem is számíthattam túl nagy gázsira, összegezve tehát többszörösen hátrányos helyzetben voltam. Az első két évében voltam minden, csak akasztott ember nem. Elvállaltam ami jött, sokan voltunk így akkor. Benzinkutastól a hegesztőig, bármilyen munka jött, elvállaltam. Akkoriban 100.000 nettó kellett az életben maradáshoz, ma ez már inkább a duplája. 2012-ben lettem gépkocsivezető, mert fiatal voltam és kellett a pénz. Ez annyira jól sikerült, hogy most igen keserves kiszállni belőle, és beszállni valami tök újba. A munkát és a karriert tekintve most is kb ugyanazt érzem, mint 10 éve:

Sikeres évek vannak mögöttem, és azt érzem, hogy van előttem egy nagy szakadék, csak azt nem tudom milyen mély lesz, és mennyire nehéz lesz kimászni belőle.

Akkor ez 3 év volt.

A lakhatásomat tekintve, nem lettem backpacker, sem couchsurfer. Nem is vágyom rá így, hogy bejártam Európát minden héten. Fél év Budapest és fél év Sopron után visszatértem Tatabányára, amolyan jó földhözragadt módon. Egyszerűen ezt ismertem, még ha tré is. Azóta egy tragédia és oltári szerencse árán sikerült szert tennem egy saját ingatlanra, amivel egy nagyon kínzó fejfájástól szabadultam meg. Bár nem lakok benne ma sem, de az érzés, hogy ott van, nem veheti el senki, és bármikor oda mehetek lakni ha a szükség úgy hozza, az elképesztő biztonságérzetet ad. Másnak ez a szülői ház és a gyerekszoba. Sajnos nekem ez már nem opció, mióta el lett adva a "szülői ház". Tatabánya van tehát még most is, de ki tudja meddig! Az biztos, hogy páréven belül fel kell számolnom az itteni székhelyemet családi okok miatt. Siratni nem fogom, de kicsit azért hiányozni fog.

Barátságokat tekintve sikeres volt ez az időszak. Nem lett sok új barát, de aki lett, azokkal tényleg rendes, mélyenszántó, őszinte barátság tudott kialakulni. Voltak, akik lemorzsolódtak, de szép volt, amíg tartott a jó viszony. Az ember meg emlékezzen a szépre, ugye.

Párkapcsolati dolgaimat tekintve pedig... Hát, tulajdonképpen ez az egész blog arról szól, mind a 83 bejegyzésével, így vagy úgy. Volt benne minden, hosszú párkapcsolat, kaland, csalódás és öröm. Biztos, hogy ez visszafelé is igaz, hiszen én sem voltam sosem az a könnyen elviselhető ember, és mint tudjuk, az idővel ez nem javulni szokott. Miután megírtam a Mesterségem a magány című bejegyzésemet, tiszta vizet öntöttem a pohárba. Lapoztam, és eldöntöttem, hogy nem leszek többet a magány zászlóvivője ebben az életben. Most boldog vagyok Vele, és azt érzem, hogy könnyebb a világ terhe, mert ő van. Remélem sosem múlik el.

Így telt el nagyjából ez a tíz év, komolyan mondom, hogy szinte egy szempillantás alatt. És akkor ilyeneket még meg sem írtam, hogy hány új hobbi jött, hány kilót híztam vagy fogytam, vagy hány hajszálam hullott ki. De talán ez nem is olyan érdekes. Azt meg hogy tíz év alatt lett Facebook, meg Insta, elterjedt az okosteló, és a nokia töltő már senkit nem érdekel, majd megírja más. Idénre nem lesz több blogbejegyzés már, ha csak nem ér valami katartikus élmény.

Köszönöm mindenkinek aki olvassa, követi, megosztja, lájkolja, kommenteli az okosságaimat. Jó hogy vagytok, és remélem a következő 10 évben is itt lesztek, ahogyan én is. Addigra talán már egész másról fog szólni ez az egész. Boldog Újévet nektek, és legyen jobb az élet jövőre, mint idén!

Szóval eltelt a karácsony, és félig már kinyitottak a kultúrintézmények. Mivel kicsiny városkánkban izgalommal várjuk, hogy felépüljön az új könyvtár, addig pedig - szomorúan, nyilván - az Aranykutyában művelődtünk ezúttal. Valahol a második és a harmadik meggysöröm között térünk rá arra - az én kedves barátommal -, hogy a kommunikáció az oka mindennek. Pontosabban annak a hiánya. 

Ha jobban belegondolunk, háborúk robbantak ki azért, mert valakik nem voltak hajlandóak beszélni egymással, vagy mert nem voltak őszinték egymáshoz. Így hát, miért is ne, korunknak is ez a legnagyobb problémája, hogy az emberek valahogy nem beszélnek egymással, vagy nem úgy, ahogy kéne. Így történhet meg az, hogy egy győri pedagógust megkésel az egyik tanítványa. Pedig mennyivel egyszerűbb lett volna, ha a problémáját jelzi valakinek, kezdve az érintett tanártól az igazgatóig. De nem, ő a bökőt választotta, amivel jó eséllyel kukázta le az élete első felét biztosan, és nagy rá a sansz, hogy a másodikat is. 

Közben elkalandozunk némileg, hogy a női mell, az pontosan milyen méretnél és hány évesen kezd el a gravitáció irányába ereszkedni, és elmerengünk rajta, hogy férfiként mekkora mérföldkő, amikor ezt felismerjük, hogy igen, egyik mell sem marad feszes örökké, legalábbis természetesen formájában. 

Ugyanakkor mindig visszatérünk rá, hogy milyen fontos dolog ez az őszinte vélemény-nyilvánítás. Például, hogy ha én normálisan tudnék kommunikálni és nem lennék ilyen sznob sértődős, akkor nem is blogolnék - szegezi nekem az én drága beszélgetőtársam, és nem siet hozzátenni, hogy azáltal, hogy most ezen megsértődök, megint csak őt igazolom. Nem mondom, vérbeli huszonkettes csapdája ez, és nem is marad vég nélkül a gondolatmenet. Hiszen ilyen problémái mindenkinek vannak, és mindenki ugyanezt éli meg így vagy úgy, mégsem írja le ezt egy blogon a többség, így lehet, nekem sem kéne, hiszen továbbléphetnék rajta, ahogy mindenki más - teszi hozzá.

Talán igaza is van, csak valahogy az is van, hogy szeretek írni. Valakinek jól esik kibeszélni a gondját, nekem meg jól esik leírni, mert úgy érzem, hogy ha valami pinceszerver utolsó bitmorzsáin is, de nyoma marad a soraimnak, akkor azt talán megtalálja majd valaki, akinek éppen erre lesz szüksége, hogy más is volt már így mint ő, vagy más ilyen hülye is van, mint ő. Akkor ürül ki a fejemből a nyomás érzése, ha leírom, kiírom magamból. Ezt csak az érti igazán, aki szintén ír. Bár vajmi kevesen lehetnek, mert a mai emberek többségének túlzott erőfeszítés elolvasni kettő sornál többet. 

Aztán ahogy hazafelé ballagok, gondoltam még megírom neki, hogy a női mell végstádiuma nem az, amikor megereszkedik, hanem amikor majd le is ereszt. És ha már így rendesen lekommunikáltuk, hogy minden szaron meg tudok sértődni, legyen róla írás is. De azért innen is csókoltatom (mert tudom, hogy olvassa), és remélem, nem sértődik meg. Vagy ha mégis, rendesen lekommunikáljuk majd egy következő kör meggysör mellett, ugye? Minden irónia nélkül ;)

Rohantam az elmúlt napokban mindenfelé. Nem újdonság ez, mindenki rohant. Lehet csak annyiból volt másabb, hogy nem tipikusan karácsonyos dolgok miatt rohantam. Hol egy barátomnak segítettem, hol a saját vackaimat terelgettem, de nem volt az a kimondott karácsonyi láz. Sem karácsonyi hangulat. 

Tanakodtam legyen-e fa. Ez az utóbbi években mindig kérdés, mert azok az értékek, amik nekem fontosak, nagyon billegtek az elmúlt pár évben. A család, meg a szeretet, azok csak olyan súlytalanok lettek. Ahogy így beszélgettek ismerősökkel, más is volt így ezzel, mármint hogy karácsonyi hangulata, na az egyáltalán nem volt. A bevásárlást is elintéztem 23-án és 24-én délelőtt, két részletben, mert nem volt tömeg. Talán egy zsúfoltabb szombat délelőtthöz tudnám hasonlítani az emberek tömegét. Nem volt kígyózó sor a pénztárnál, sem lerabolt polcok. Ahogy gurulok egyik üzletből a másikba, elhaladva a klasszikus fenyőfaárus telepek mellett azt látom, hogy 24-én délben még bőséggel van fájuk. Mi történt a karácsonnyal? Mi történt az ünneppel? Hol vannak az emberek?

Talán besokalltak, talán csak mindenkinek egyszerre lett elege. Elege a megfelelési kényszerből, az őrült költekezésből, a veszekedésekből, a stresszből, a rohanásból, az olyan emberekkel levésből, akiket rokonnak nevez, de valójában nem is ismeri. Könnyű ma már szeretni, és könnyű ma már utálni is, könnyű és erőtlen minden gesztus. Egyszerű látni a másikat, nincsenek már távolságok. Mennyit ér a telefonhívásom, ha bármikor beszélhetek a másikkal órákat? Mennyit ér eljutni Párizsba, ha fapadossal oda-vissza ötezerből megjárom? Mennyit ér a karácsonyi ajándék, ha simán megrendelem és kihozzák? Mennyit ér a vagyon, ha van pénz lóvéra? Hol az ünnep ha minden napom lehet ünnep? Ha bármikor bulizhatok, akkor abban mi a felemelő? 

Régen még 5-10 embernek akartunk megfelelni karácsonykor, ma már csak 1-2-nek. Legyen ajándék a gyereknek, meg esetleg a páromnak, aztán többi meg örüljön, hogy láthat. Beleborzongok, hogy inkább egyedül akartam lenni szent este, mint a családommal, mert úgy éreztem, jobban érezném magam egyedül. A végén talán már fa sem lesz, ki tudja.

Aztán valahogy ráébredtem, hogy az ellensúly hiányzik. Hiányzik a nehézség a hétköznapokból, hiányzik az elszakítottság a másiktól. Vajon jobban akarnám látni anyámat, ha nem láthatnám hónapokig, mint most, amikor bármikor láthatnám (de nem látom mégse)? Vajon nagyobb ünnep lenne a karácsony, ha nem lenne egész évben karácsony meg vásárlási láz? Értékesebb lenne a szülinapi ajándék, ha nem rendelnénk magunknak minden héten valamit? Vajon jobban megbecsülnénk meglevő szeretteinket, ha veszélyben lennék? Hiányzik az ellensúly, mert valaminek értéke, csak másvalamivel szemben van. Azért prémium ez az autó, mert a többi nem az - teszem azt. Azért ünnep a karácsony, mert a többi nap baromira nem volt az. 

Habár örülök, hogy a mindennapokban kicsit kevésbé küzdelmes az élet, mégis, hiányoznak a várva várt ünnepek, hiányzik a várakozás emléke, a viszontlátás öröme, a régi idők karácsonya. Mikor még nem azért volt apróság az ajándék, mert nem akartunk költeni, hanem mert egy apróságot is baromi nehéz volt előteremteni. A "jut" örömét felváltotta a "jár" keserűsége. A lét elviselhetetlen könnyűsége. 

Azért végül lett fa. Rendes, környezetpusztító vágott, nem mű, mint régen. Legalább ennyi maradjon, de ettől még egyedül vagyok.

Menni kéne lassan. Ő vár engem, még főzött is. Pont a kedvencemet, pedig nem is szerettem volna. Olyan gondoskodás ez, amit nem érdemlek meg. Még nem. 

Túl régóta vagyok egyedül legbelül. Túl sok ideje nem tudtam elmélyedni egy kapcsolatban sem. Annyira régóta börtönöm a magány, hogy már hiányoznának a falai, ha nem lennének. Folyton azt érzem, hogy visszahúz, hiába szeretnék kimászni belőle. Minden ölelésben ott van a szeretésre az igény, amit egyszerűen nem tudok megadni, pedig szeretnék. Szeretnék gondtalan lenni, feloldódni az ölelésben, önfeledt lenni, de nem tudok. És ez az örök bűntudat, ami mindeközben jön, hogy adós lettem, és nem tudom rendezni a számlát. Ezt nem tudom elmagyarázni senkinek. Szégyellem magam érte.

Közben mindig eszembe jut az utolsó nő, akit tiszta szívből szerettem. Miért gondolok folyton rá? Pedig kihasznált és megalázott. Még csak nem is beszélek vele. Mégis az az érzés hiányzik, ami vele volt. Az az izgalom, amikor vártam őt, és az a derű, amikor szembe jött velem. Az a vegytiszta szerelem, mikor semmi sem számított. Mikor majdnem egy pótkocsi végében fejeztem be egy kötélen. Igen, még az is hiányzik. Igaz szerelem csak egy van az életben.

Szóval indulnom kéne. Hogy mondjam meg, hogy nem tudok? Hogyan mondjam meg, hogy gyors ez nekem? Hogyan ne bántsam meg? Hogyan értessem meg vele a világom lényegét, hogy mennyire szeretnék kitörni belőle, és mennyire nem tudok? Nem tudnám megenni a főztjét. Túl sok szeretet van benne, amit nem érdemlek meg. Pedig akarnám, de mit adhatok én cserébe? Nehéz szívvel írom meg neki, hogy nem megyek. Meg fogom bántani, pedig nem akarom. Hiányzik is...

Haragszik rám, és joggal teszi. Az ilyen, mint én, mégis, minek akar társat? Aki nem tud szabadulni a démonjaitól, az ne terheljen másokat. De meg akartam próbálni. Végig akartam csinálni, egyszer, rendesen, úgy hogy most nem rontom el. Nem tudtam, nem volt erőm, csak a félelem sötét felhőiből lett sok a fejem felett már megint. Nem önzőségből, hanem szeretetből engedtem el, hogy inkább bántsam most egy kicsit, mint később nagyon. Mindenki másban jó, úgy tűnik, nekem csak a keresés megy, a megtalálás nem.

Mesterségem lett a magány, és bizony nem vagyok rá kicsit sem büszke, de profi lettem benne. Megint végtelenül magányos vagyok, pedig nem akarok... A saját láncomat kovácsolom észrevétlen.

A férfi ember életében eljönnek bizonyos dolgok, amik a férfi váláshoz elengedhetetlenek. Ezek olyan események, amiket csak egy másik férfi ért meg igazán, mint az első borbély, az első orrszőrnyírás, az első autóvásárlás, az első esztergálás vagy fahasítás, vagy az első CroVa vagy csavarhúzókészlet. Egyszer aztán beérik a férfi abba az életszakaszba is, amikor kell egy jó multiméter. Még ha nem is megszállott villanyhuszár, eljön az az idő, amikor a "probléma felismerése" és az "alkatrész cseréje" közé megérkezik a megfontolt mérés. Már nem dobáljuk csak úgy ki talián szenvedéllyel a feltételezhetően rossz, de valójában még egészen használható részegységeket, pláne nem a komplett rendszereket, ha egy kábelszakadás, vagy  meghibásodott jeladó helyez minket ama nemesebbik szerv rossz végére.

Mérni pedig mérőeszközzel lehet, hosszúságot mérőszalaggal, az időt órával, így az elektronikai eszközöket multiméterrel. Na de pontosan milyet? Amennyi elektronikus eszköz, annyiféle mérőműszer kapható, így tehát a megfelelő szerszám kiválasztását pontos önismeret és igényfelmérés előzi meg, hogy mire is szeretném használni, és mennyire értek hozzá. Jómagam elég alap villanyszerelői tudással rendelkezem, ami nagyjából kimerül abban, hogy ezt a dugót be tudom-e dugni abba az aljzatba, illetve ha világít a fázisceruza, akkor ne taperoljam a kábel szigeteletlen végét. Javarészt autószereléshez kellett egy jó multiméter ami tud akusztikai folytonosságvizsgálatot is. Magyarán amíg sípol, addig jó a kábel, ha már nem sípol, akkor elszakadt valahol.

Volt nekem már multiméterem, egyszerű 1.000-2.000 forintos áruházi darabok, amikkel a legnagyobb baj, hogy nem pontosak. Volt amelyiket kivettem a dobozából, és már meg volt szakadva az egyik mérőkábel. Annál nagyobb szívás pedig nincsen, mint rossz műszerrel mérni, és találgatni, hogy amit mértünk az most jó, vagy sem. Többnyire nem.

Így esett a választársom a Voltcraft VC251TRMS eszközére, ami elsősorban egy oktató eszköz. Egyszerű, mint egy barlangrajz, tudja amire szükségem van, és még azt is kiírja, hogy melyik lyukba dugjam a mérőkábelt. 600V feszültségig használható, így ha a lakásban kell mérnem vele, arra is tökéletesen alkalmas. 

A kijelzője nagy, az összeszerelés kellően masszív. Bírni fogja a koszos kezet, és a féktisztítót a pucoláshoz. A kijelző a négy számjegyű értékeket kijelzi 2000-ig (1,9cm-es méretben), így ezred pontossággal tok mérni, ami több, mint kielégítő. Tudja a TrueRMS mérést, amit valószínű sosem fogok használni de van benne. Hogy mire jó? Inkább belinkelem a leírásból:

A TrueRMS valódi effektívérték mérés lehetővé teszi az aszimetrikus feszültségek és áramok pontos mérését, amik eltérnek a színuszos alapformától. Aszimmetrikus feszültségek a leggyakrabban olyan teljesítményszabályozóknál fordulnak elő, mint a dimmerek, fordulatszám szabályozók, kapcsolás szabályozók, pulzusos töltők vagy elektromos menetszabályozók a modellezésben stb. A hagyományos középértékes mérőműszerek az ilyen speciális mérési feladatoknál nagyon nagy mérési eltéréseket mutathatnak.

A készülék 12.990 Ft-ba került díjmentes 24 órán belüli szállítással a Conrad elektronikai szaküzlet webshopjából. Úgy gondolom, hogy egy jó minőségű, számomra jól használható, alap igényeket kielégítő eszközzel lettem gazdagabb. Nemsokára fel is avatom, hiszen az alfán van bőven mérnivaló, mint például miért nem működik a hátsó ablakfűtés, vagy hová tűnt az egyes fokozat a hűtőventilátorból. 

Mindig is szerettem különcnek lenni, még akkor is, amikor épp a levét ittam. Ez egy olyan dolog, amivé bárki válhat, ha eléggé merész. Hogy szemléltessem, miről is beszélek, egy egyszerű példát hoznék, és ezért lehet, hogy sokan meg fogtok kövezni. Mégpedig, hogy az átlagosság a gyáva emberek luxusa, akik köszönik, inkább a pálya szélén maradnak. Beállni a versenybe, erőltetni, izzadni, küzdeni, na azt köszönik, nem kérik. Ha játszanának, nem lennének sikeresek, mert nem akarják felrakni a tétet a pirosra vagy a feketére, inkább tesznek mindkettőre, és mindig annyit nyernek, hogy annál a pénznél maradjanak, amivel elkezdték a játékot. Nincs kockázat, nincs veszteség, nincs nyereség.

A különcség tehát bátorság, aminek megvan az ára. Vegyük például sokszor cikkeim témájául szolgáló új hobbiautómat, az Alfa Romeot. A szar olasszal járni semmi estre sem logikus. Tisztában vagyok vele, hogy Alfa Romeoval járni költségesebb, mint egy megbízható, német autóval. Jobban kopik, vannak nyűgjei, többet fogyaszt, ugyanakkor jobb vele menni, imádok ránézni. Megfizetem tehát a felárát annak, hogy ilyen autóval járhassak. De miért csinálok ilyet? Miért akarok többet kiadni valamiért, amikor az átlagos olcsóbb? Mert szeretem ezt a feltartott középső ujjat. Szeretem, hogy nem alkuszok meg, hogy keresem a szenvedélyt, még ha az életemmel is fizetek érte. Én vagyok aki kimondja, aki meglépi, aki összehozza, mert többet akar az élettől, mint egy barátok közt epizódot hétköznap esténként. Aki tisztel, ezért tisztel.

Ugyanakkor, aki megvet, ezért vet meg. Mert a különcségem rámutat mások egyszerűségére, és ez sértő. Pedig nem másoknál akarok jobb lenni, csak saját magamnál. Ők azok, akik kárörvendenek, ha a szar, olasz kocsim nem indul be, akik élhetetlennek neveznek, amikor befürdök a szenvedélyes nővel, mert nem a biztonságos egyszerűt választottam, akik azt mondják, hogy úgy kell nekem, amikor kirúgtak egy munkahelyről a nagy pofám miatt. Hát ez a különcködés erkölcsi felára, az emberek megvetése.

Akkor sem lennék más. Talán ha akarnék se tudnék, mert van az a kevés ember, aki felnéz rám, és tudom, hogy miattuk érdemes képviselni a másik oldalt. Előfordul, hogy találok még egy ilyen hülyét, mint én, az pedig diadal nekem, mert egymásra ismerünk a másikban. Ez mi szövetségünk, a nem-átlagosok szektája. Ó kapitány, kapitányom!

Ismét autós témában értekeznék néhány keresetlen gondolat erejéig. Vidám nem lesz, azonban női olvasók kedvéért megpróbálom kevésbé szakmai oldalról megközelíteni az elmúlt hetek eseményeit.

Most, e sorok képernyőre vetése helyett, épp csinálnom kéne az alfát. Féket javítani, vezérlést mókolni, vagy valamit. Olajosnak kéne lennem csukóig, miközben nagy precizitással figyelek arra, hogy bele ne ejtsem azt a csavart az aknába, mert akkor mászhatok le megkeresni. De nem ezt csinálom, mert hogy hideg van. Amikor dél körül ránéztem a hőmérőre, kicsit alábecsültem a -1 fokot. Nem tűnik nagyon hidegnek, az ember jóformán elvan egy vékonyabb pulcsival, kabátban, sapka nélkül, de nem egy műhelyben. Az ember a hőleadást a végtagjain végzi, így a hideg fémek fogdosása után, gyorsan elgémberednek azok az ujjak. A szerelés pedig nem csak fizikai munka. Közben fejben számolok, mérek, leolvasok, tanulmányozok. Elmélyült meditáció ez a javából, aminek a vége a diadal, hogy egy nem működő tárgyból, működő tárgy lesz a kezem munkája által. Ez a diadal még várat magára...

Szerencsére nekem nem borítja vastag olajsár a vezérlést, mint ezen a fotón. Ez nem az én kocsim, csak illusztráció, hogy lehetne sokkal rosszabb is.

Reggel a költségvetést néztem át, és azt hiszem, ismét sikerült egy-két ráncot begyűjtenem a homlokomra. Ha dohányoznék, valószínű a gondterheltség mértékét az engem beborító dohányfüst felhő jelezné hűen. Mikor megvettem a kocsit, tudtam, hogy lesz vele dolog. Nagyvonalú 500.000 Ft-t írtam be a fejemben a helyreállítására, ami elég combos helyrehozási alap. Itt ugye nem teljes restaurálásról van szó, az egy nullával több lenne minimum. Arra gondoltam akkor, hogy ennyi pénzből letudom a kötelező szervizt, lesz bele egy rendes hifi, és egy garnitúra szebb, gyári felni új gumival, hogy fenntartások nélkül simogathassa a szél a tükörre polírozott kasznit. A gondterheltség akkor nehezedett a vállamra, amikor reggel beírtam az excel táblába a hiányzó tételeket. Precízen vezetem a kiadások listáját, mert a számok makacs dolgok. Ha nem írnám rendszeresen, legyinthetnék, hogy ugyan, annyit még biztos nem költöttem rá, pedig de. Az enter lenyomása után pedig ott pislákolt a szumma, hogy 512.515 Ft. Itt tartok most, és az autó még nem jár. Nem hogy nem jár, a kulcsot sem lehet elfordítani. Már csak az a kérdés, hogyan csináltam egy amúgy működő autóból egy nem működőt ilyen k*rva sok pénzért?

Végül is, a kötelező szerviznél akadtam el, amit már meg is írtam ezelőtt. A saját precizitásom az ellenségem, mert nekem jó kell legyen, amit megjavítok. Közel gyári, de inkább jobb. A két vezérműtengelyt viszonylag olcsón sikerült beszerezni, habár a 2 tengely, a 16 új hidrotőke, az új variátor, valamint a vezérlés szett a hozzá szükséges célszerszámmal együtt elvitte a költségvetés felét, és ez csak a motor vezérlése. Még várok néhány apróságot. Szimeringek, egyedi csavarok, miegymás. Mindig találni egy szimeringet, ahol gyöngyözik egy kis olajpára. Tulajdonképpen, már mindent is megvettem, csak be kéne építeni, de nem tudom, mert hideg van. És ez bosszant. Amikor majd dolgozni kell, akkor persze lesz 10 fok!

Szóval most nagyon kéne egy egyenletesen felhördülő motorindítás a lelkemnek, mert kezdek egy kicsit megcsömörleni. Annyi munka után még mindig nem tudom behajtásra állítani a CroVa kulcs pöckét, pedig már nagyon élném. Így hát most felmelegedésért imádkozom, és azért, hogy ne találjak egy újabb tömítést, ami nem tömít, mert akkor megint várhatok az alkatrészre, és addig a többi alkatrész is vár, mert azok csak utána jönnek. Sebaj, megvettem már az első fékekhez az új tárcsákat és betéteket, ha mégis így lenne. Addig is épül/szépül más.

Ja, a hűtő szivárgásait megszüntettem, egy új hűtő, új vízpumpa és új termosztát által, szóval csak szolidan a fél hűtőrendszer cseréjével. De legalább nincs tócsa a kocsi alatt! Buksisimi nekem!

Tata, metsző hideg, megfáradt napsütéssel. Néhány lelkes patrióta pártszínekben, kihasználva a vadlúd sokadalom csekély embertömegét, aláírásokat gyűjt egy - a többség számára - rég elfelejtett strand felújításáért. Szoktunk ilyet látni máskor is, közönnyel megyünk el a stand mellett, s talán csak a szorgalmasabbja olvassa el, hogy pontosan milyen ügyért is folyik az aláírás. Annyi ember akarja a figyelmünket és az aláírásunkat manapság, hogy már meg sem állunk. A többség már leszavazott a héten a klímás kérdőíven, a heti jó cselekedet megvolt - gondolják. A különbség számomra csak annyi, hogy ezúttal én is ott álltam köztük, a standnál.

Fázunk, nagyon. Odajön egy fiatal srác a barátnőjével. Nem idevalósiak, nem érinti őket a bezárt strand ügye, csak beszélgetni szeretnének. A kérdése, hogy miért kell politikát vinni olyan dolgokba, ami csak szórakozás, ahogyan ez a rendezvény is az? Valahol megértem az álláspontját, és el is keserít. A politikának - hála az elődeinknek és a politikai elitnek - van egy erősen negatív és agresszív sztereotípiája. Politizálni, ízlelgessük. A többség egyenlőségjelet húz a politika, és az uszítás között, hogy szidjam a másik anyját. Hogy aki nem velem van az csakis ellenem lehet. De könyörgöm, nem akarunk senkit megtéríteni, csak egy elhanyagolt műemléket szeretnék felújíttatni! A végére jót beszélgetünk azért, és ugyanez a fiút tette fel azt a kérdést, amiért ez a blogposzt megszülethetett.

Kell-e politikai pártba belépni ahhoz, hogy képviselhesd a politikai identitásodat, vagy csak a véleményedet? 

Azt gondolom, ez mindenkinek az egyéni döntése, hogy tagja lesz-e valamelyik pártnak. Magyarország javarészt olyan fotelpolitikusokból áll, akiknek a fele szavazni sem megy el, nem hogy bármiért is kiálljon, aláírjon, utcára menjen, csatlakozzon. Azonban, ha a fotelpolitizáláson kívül bármit is szeretne valaki elérni a politikai életben egyénileg, az szinte lehetetlen. Ennek az oka, hogy grandiózus (nagy) dolgokat elérni, kizárólag csapatmunkában lehet. Nem tudsz vállalatot felépíteni egyedül, nem tudsz influencer lenni követők nélkül, nem tudsz nagy ügyeket létrehozni támogatók nélkül. Így aztán politizálni sem tudsz politikai tömeg nélkül, bár jó lenne. Egységben van az erő.

Mi a politika? Nem minálunk itthon, hanem az idea mögötte? Talán az, hogy sok ember egyet gondol valamiről. Van egy közös ügy, amiért összetartozunk, és ezt a valamit elnevezzük politikának. Én is így tettem, beléptem egy pártba. Na nem azért, mert kedvem van megszedni magam, vagy kedvem van kiabálni az utcán. Sikeres vagyok a munkámban, nem akarok felkapaszkodni a politika hátán a nagytőkések világába, és nem is hagynám, hogy bármelyik társam így tegyen. Csak lelkes amatőrök, patrióták vagyunk, akik kiállnak ügyekért. Rád, kedves olvasóm, nem fogok sosem haragudni, ha más ügyeket támogatsz, más színre rakod az ikszet, és arra kérlek, te se haragudj rám, amikor majd látsz engem aláírást gyűjteni, vagy hallatni a hangomat. Csak keresem a hozzám hasonló, közel álló embereket. De nem így tettünk mindig is? 

Nemet mondok az elmúlt 30 évre, vagy az elmúlt 100-ra. Nemet mondok a megosztottságra, és arra, hogy valaki csak ide, vagy oda tartozhat. Nemet mondok az erőszakra, a primitívségre, és a hazugságokra, amivel az elmúlt években folyamatosan mérgezik a magyar emberek tudatát. Nemet mondok a társadalmi különbségekre, az osztályharcra és az elnyomásra. Nem volt mindig így? Lehet, de talán most értem meg fejben arra, hogy képviseljek valamit nyilvánosan, még akkor is, ha egyszer valaki falhoz akar állítani érte. Mert bárhogy is legyen, a közösségben, a kommunikációban és az egységben van a siker kulcsa. Nem akarok megtéríteni senkit, azt szeretném, ha mindenki maga jönne rá erre.

Hogy hogyan alakul majd a jövő? Sajnos nem tudom, mert eltörött a kristálygömböm. Meglátjuk. Addig is kövesd az oldalamat itt és a Facebookon ;-)

Mindenki nyugodjon meg, előjött egy (nem kicsi) hiba az alfán. Azt ugye már megírtam nektek, hogy egy sport coupé fenntartása bizony nem kétfillér, és hogy az előző tulajdonos (illetve egy bármilyen átlag autós) fillércsiszoló képességeiről ismét tanúbizonyságot nyerhessünk, az alábbi kedves kis esettanulmánnyal örvendeztetett meg a legújabb hobbiautóm. Lassan úgy érzem, hogy ez már nem restaurálás, hanem leletmentés.

Használt autó vásárlásánál mindenki tudja (ugye???), hogy le kell cserélni az olajat, szűrőket, valamint a hosszbordás szíjat a motorban. Illetve ha szíjhajtásos a motor vezérlése, akkor azt a szíjat is, az összes feszítő és vezető görgőjével együtt. Mivel olajat és szűrőket már cseréltem, így a vezérműszíj cseréje még hátra volt.

Nem szeretném nagyon messziről indítani ezt a cikket, így mindenki zárkózzon fel, hogy pontosan mit is csinál a vezérműszíj. Ide is szúrok egy videót, amit a Dayco készített az "Elfelejtett szíj" névvel. Vannak benne ilyen érdekes mondatok, mint "ha elszakad a szíj, az nem jó" és társai, de a laikusoknak alapvetően jó.

Az alfa motorja tulajdonképpen az ősidők óta gyártott kétezres twin spark motornak a továbbfejlesztett változata, az úgynevezett 2.0 JTS, ami alapjában véve megegyezik az elődjével. A vezérléscsere is hasonlóan működik, ha nincs fennakadás, nem is nagy dráma megcsinálni, viszont kicsit magasabb költségekkel jár, mint pl egy VW motorjáé. Szükségeltetik ugyanis két vezérműtengely-rögzítő profil, ami a két tengelyünket a szíjcsere idejéig fix pozícióban tartja, máskülönben elmászna a helyéről. Jobb helyeken egy stifttel lehet rögzíteni a vezérlést egy 8-as csavar képében, itt mart profilokat vagy megvásároljuk (ahogy én is tettem), vagy kölcsönkérjük egy havertól, ha van olyan hülye, hogy odaadja. Ezt követően a mindenféle burkolatok lebontása után cseréljük a szíjat és görgőit, de ezzel most nem foglalkozunk.

Történt ugyanis, hogy levéve a vezérműtengelyek fedelét, feltűnt, hogy mint ha eltérések lennének a tengely bülykei között. Gyorsan fogtam egy tolómérőt, és végigmértem az összes bütyök méreteit, majd a következő értékeket kaptam:

(a motor képe csak illusztráció) 

Jól látszik a képen a két vezérműtengely, a szíj, illetve a két rögzítőprofil. A bütykök fölé írtam a mért értékeket milliméterben. Ezeknek kvázi azonosnak kéne lenni, ettől függ ugyanis, hogy mekkorát nyit a szelep. Ha feltételezzük, hogy 46mm a normál vastagság, akkor a legdurvább 41,2mm-es értéknél kvázi ki sem nyit a szelep. Ennek következtében kevesebb levegőt tud beszívni a motor, romlik az égés hatásfoka, csökkenő motorteljesítmény, és hangos zakatolás jelzi a hibát. Azonban rejtély volt számomra, hogy miért kopott meg az egyik bütyök jobban, míg a másik kevésbé, mert olyan nincs hogy az egyik kap olajat, a mellette levő pedig nem. 

kiszedett állapotban a két tengely (csak illusztráció)

Hosszas kutakodás után kikristályosodott előttem, hogy az ledugult/elromlott/kitámasztott hidrotőke okozhat ilyen tüneteket. A hidrotőke a szelep és a tengely bütyke közötti kis henger, amit azért találtak ki a mérnökök, hogy csendesebb legyen a motor, és mindig fix legyen a szelephézag (amekkorát nyit a szelep). Ezek a kis korongok olajjal töltődnek, és az évek során bizony elfáradnak, és cserélni kell őket. Jelzi a cseréjük esedékességét a hidegen zakatoló motor. Ezt a nép általában hígabb motorolajjal szokta orvosolni, amivel csak rontanak a helyzeten a csökkenő kenőképességek miatt. Ha nem cserélik időben, hanem jóindulatúan járnak vele tovább, akkor (mint nálam is) a nagyobb ellenállás miatt a vezérműtengely egyszerűen elkopik. 

A számla tehát:

A vezérlés szett már megvan, ez a vezérlésmódosítóval és a profilokkal kb 130.000 Ft volt.

16 db új hidrotőke, ezt kellett volna az előző tulajnak cserélnie. Magyarországon 9500 Ft/db, ebayről beszerezhető 35.000 forintért az összes

A két tengely cserés, felújítani nem lehet. Ha újat vennék, akkor csak külföldön kapnék, és kb 120.000 Ft darabja. Bontott is létezik, az egy nullával kevesebb, de meg kell nézni, hogy mennyire kopott. Valószínű bontott lesz, ha találok jót. A hengerfej teljes felújítását talán megússzuk.

Ez egy olyan hiba, amit a vásárlás előtt nehezen lehet kideríteni. Talán műszeres vizsgálattal tudnak rá utalni a szakműhelyben, de a többség 10 éves autójában ott van ez a hiba, minimum kezdődő formában. El lehet kerülni, ha az autó új korától 10.000 kilométerenként le van cserélve az olaj és a szűrő, és mindig figyelünk arra, hogy az olaj szintje a maximumon legyen. Ebben az esetben az előző tulajdonosok nem figyeltek rá. Továbbra is vallom, hogy nincs rossz autó, csak gondatlan és hanyag tulajdonos.

30 nap van karácsonyig. Ugye milyen durva ebbe belegondolni? Persze, tudhatnám, hiszen az áruházak polcait két hónapja húzza a karácsonyi dekorációk, édességek, és reménybeli ajándékok súlya. Valahogy idén nem hatott meg, és az az igazság, hogy már évekkel ezelőtt észrevettem magamon, hogy egyre kevésbé hat meg. Már rá se kattintok egy rendes black fridayes akcióra, sőt, pár órával ezelőtt azon agyaltam, hogy lehet, hogy idén először fát sem hozok. Minek?

Két dolog nyomasztott igazán az utóbbi hetekben ehelyett. Az egyik, hogy mennyivel bővül még az alfára fordítandó összegek listája, és a másik, hogy mennyit kell még dolgoznom ezért a pénzért. Rohadt nyomasztó dolog a pénzügyeken gondolkodni, függetlenül attól, hogy azon most a hobbid, vagy a megélhetésed múlik-e. Na jó, talán az utóbbi egyel nyomasztóbb. Beszélgettem egy barátommal a napokban, hogy nagyon mennek az évek. Már van pár éve, hogy ide vésem a sorokat, hogy keresem azt a boldogságnak nevezett valamit. Kilenc éve kezdtem el a teherautó jogosítványt, amit B tervnek szántam, aztán már 9 éve annak, hogy nem tudok tőle szabadulni. Évek teltek el azóta, hogy az igaz szerelmet elengedtem, és azóta sem találom. Ráncot gyűr az idő a szemem sarkába, és csak abból tudom, hogy telik az idő - a karácsony közelségén kívül - hogy egyre kevésbé férnek el a fürdőszobában az időt visszatekerő/elfedő/elterelő kemikáliák. Szóval beszélgettünk erről a rohanó időről, és találgattuk az okát. Végül arra jutottam, hogy azért, mert egyre kevesebb emlékezetes pillanat van az életünkben. Hogyne, sokaknak lett családja, és minden nap ajándék, nyilván, ugyanakkor mindenki hajtja a szekerét. Minden nap nyomja a pénzcsináló gépet, alszik, majd kezdi elölről. Bezzeg 10 éve még nem volt két ugyanolyan nap! Minden másnapra jutott egy legendás történés, hol egy buli, egy beszélgetés, hol pedig egy hülye poén formájában. Ma meg próbálnál meginni két sörnél többet, másnap már nem rontanál el sok mindent. 

Na szóval így. Valahogy lassítani kéne. Nem csak előre nézni, hanem egy kicsit magunk köré is, hogy hol vannak a többiek? Csak már annyira begörcsölt a nyakunk a sok előrenézéstől, proaktivitástól, és még ki tudja minden maszlagtól, amit a munkahelyeken elő kell adni, hogy nem megy. Valahol olvastam még 20 éve, hogy "álljon meg a világ, ki akarok szállni!". Akkor nem értettem, most már én mondom. 

Ki akarok szállni...